eur:
413.48
usd:
396.47
bux:
78741.84
2024. december 22. vasárnap Zénó
Emmanuel Macron francia elnök (b) fogadja Marine Le Pent, a Nemzeti Tömörülés francia ellenzéki párt elnökét a Franciaországot érintő legfontosabb társadalmi és gazdasági kérdésekről január 15-én kezdett országos vitasorozat keretében a párizsi államfői rezidencián, az Elysée-palotában 2019. február 6-án. Macron népszavazás kiírását tervezi a kormány adó- és gazdaságpolitikája ellen több mint két hónapja tiltakozó sárgamellényesek követeléseiről.
Nyitókép: MTI/EPA/REUTERS POOL/Philippe Wojazer

Világpolitikai jelentőségre tehet szert a franciaországi Macron-Le Pen végjáték

Ritka dolog, amikor egy nemzeti választást egy nem világhatalom esetében Washingtontól Brüsszelen át Berlinig és Rómáig döntő fontosságú világpolitikai erőpróbának tekintenek. Ami egyébként sokak szerint részben a megelőlegezése is annak, ami az előbb-utóbb bekövetkező olasz választásokat kíséri majd.

A franciaországi elnökválasztás vasárnap lezajlott első fordulója után – mikor is nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigi politikai centrumot tagadó jobb- és baloldali szélsőségek elnökjelöltjei összességében több, mint 50 százalékot kaptak, és a hivatalban lévő Emmanuel Macron elnöknek ehhez képest kell a maga 27 százalékáról stabil többséget építenie a versenyben maradt Marine Le Pennel szemben – a nemzetközi kommentárokban és politikai nyilatkozatokban egymást érik a francia választást nemzetközi politikai irányzatok összecsapásaként értelmező vélemények.

Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök például – a Euractiv francia kiadása szerint – úgy fogalmazott, hogy „Európa ellenségei nemcsak Moszkvában, de például Párizsban is jelen vannak”, midőn az utóbbiak politikai programja úgymond fél évszázad együttműködési kultúráját áshatja alá.

Ugyanezen jelentés idézte Michael Roth korábbi német külügyminisztert (jelenleg a Bundestag külpolitikai bizottságának elnökét) is, aki szerint „mostantól mindenki kötelessége Macron mellé állni, mert hiába patetikus, attól még igaz, hogy ha ő elbukik, akkor oda lesz Európa egysége is”.

Rómában egy korábbi miniszterelnököt, Enrico Lettát – aki jelenleg a balközép Demokratikus Párt egyik vezetője – szólaltatták meg, aki azzal a fordulattal élt, hogy Marine Le Pen esetleges elnöksége Franciaországban „nagyobb győzelem lenne Putyin számára, mint amit most Ukrajnában elérhet”.

Mindeközben az amerikai Politico brüsszeli kiadása már a vasárnapi voksolás előtt úgy jellemezte az amerikai politika hozzáállását a francia választáshoz, hogy „Washingtonban attól tartanak, Putyin következő nagy győzelmét Párizsban éri majd el”, és hogy ha Marine Le Pen nyer, akkor ez washingtoni félelmek szerint „megbonthatja a NATO egységét”. Mindez, amerikai kormányzati megítélés szerint, komoly – és szövetségi szempontból távolról sem kívánatosnak tekintett – következményekkel lehetne például a jelenlegi orosz külpolitika alakulására.

Le Pen egyébként valószínűnek nevezte, hogy elnöksége alatt komolyan felülvizsgálnák az Oroszország elleni embargókban való francia részvétel indokoltságát.

Ehhez képest Matteo Salvini, aki a néhány évvel ezelőtt rövid ideig Olaszország miniszterelnök-helyettese volt a jobboldali Liga vezetőjeként, (jelenleg pedig a soron következő, legkésőbb jövő tavasszal esedékes olasz választás egyik lehetséges esélyeseként emlegetik), azzal köszöntötte ugyanezt a Le Pent, hogy „Remek munka volt, Marine, örülünk a sikerednek, és büszkék vagyunk a munkádra, bátorságodra, eszméidre és barátságodra”.

Az említett vélemények, és még számtalan további hasonló tehát meghatározó jelentőséget tulajdonít az Európai Unió és a NATO jövőre szempontjából annak, hogy a két jelöl közül melyik nyer majd két hét múlva Franciaországban. Mindeközben számos vélemény láthatóan tart a Vlagyimir Putyin orosz elnökkel és környezetével régről jó kapcsolatot ápoló Le Pen esetleges hatalomra jutásától, illetve ennek az orosz politikában eddig mutatott európai egységre várható hatásától is.

A vélekedések előzménye részben visszavezethető egyrészt Le Pen politikai előéletére – volt idő, amikor a politikus a brexit mintájára franciaországi népszavazást is elképzelhetőnek tartott a francia EU-tagságról, de legalábbis szorgalmazta a kilépést az euróból és Schengen-rendszerből (ezeket egyébként utóbb ejtették pártja programjából). Visszavezethető másrészt a mostani a választási kampányban tett nyilatkozataira is. (Ami a „putyini vonalat” illeti, megfigyelők visszatérően emlékeztetnek, hogy a Nemzeti Tömörülés kampányát egy időben orosz hitelekből is finanszírozták.)

Le Pen a választás előtt nem kevesebbet ígért, mint hogy győzelme esetén kilépteti Franciaországot a NATO integrált parancsnoki rendszeréből (hogy ugyanis „Franciaország ne legyen többé kitéve annak, hogy olyan konfliktusokba sodorják, amelyekhez nincs köze”), az EU kapcsán pedig célként fogalmazta meg, hogy az EU-joggal szemben mindenütt a nemzeti jog érvényesüljön.

Az EU-polgároknak az EU-országok között szabad átjárást biztosító Schengen-rendszert „alapvetően megreformálná”, és „egyszerűsített határellenőrzéssel” váltaná fel. Ezzel egy időben megerősítenék a francia határőrség létszámát és újra intézményesítenék az 1993-ban hatályba lépett európai uniós egységes piac megteremtésével megszüntetett határellenőrzést az országba érkező szállítmányoknál, „kiszűrendő a csempészeket”.

Összességében, az elnökválasztási program egy olyan európai „integrációs” célt jelölt meg, amely a jelenlegi rendszert a „szabad és független nemzetek Európájával” váltaná fel, és lényegében lebontaná, vagy legalábbis erőteljesen csökkentené a szuverenitás-megosztás, és ezzel a közösségi lét jelenlegi gyakorlatát.

Le Pen egyúttal kilátásba helyezte, hogy a több mint fél évszázados francia-német „politikai tengelyt” a jelen formájában ejtené, és olyan politikai pártcsaládokkal törekedne szoros együttműködésre, mint a Salvini-vezette olasz Liga, vagy a Geert Wilders nevével fémjelzett holland Szabadság Párt (ezek szintén a fentiekkel hasonló célokat tekintenek kívánatosnak).

Le Pen egyik sajtónyilatkozatában azt is kifejtette, hogy megválasztása esetén az „első útja” Brüsszelbe vezetne, de csak azért, hogy értésre adja: céljának tekinti az úgymond senki által nem választott, emberektől elidegenedett és igazából érdekeik ellen működő európai intézmények visszaszorítását. Az Európai Bizottságtól például megítélése szerint vissza kell venni a „jogtalanul magához ragadott hatásköröket” – amelyekkel szerinte a tagállamok rovására rendelkezik –, és a brüsszeli testületet az EU-tanács „titkárságává” kell alakítani, ezzel is szavatolva a tagállamok zavartalan szuverenitását.

Megfigyelők az utóbbi törekvések kapcsán megjegyzik, hogy a bizottsági hatásköröket a tagállamok határozták/határozzák meg, így azok nem teljesen a testület elhatározásából léteznek, másfelől viszont, és éppen ezért, a megváltoztatásuk sem lehetséges valamennyi tagország egyetértése nélkül.

A Le Pen által vázolt leendő EU-kép mindenesetre sok tekintetben rokon az éppen általa is emlegetett Salvini-féle európai uniós elképzelésekkel. Salvini miniszterelnök-helyettesként a 2019-es európai választásra készülve több beszédében is az EU közösségi kompetenciáinak erőteljes csökkentéséért lobbizott. 2019 május 18-án Milánóban, 11 euroszkeptikus párt találkozója alkalmából például amellett érvelt, hogy az agrárpolitikában, a halászatban, a biztonságpolitikában, vagy a makrogazdaságban és a bankpolitikában hagyják a nemzetállamokra a döntés jogát.

A kép teljességéhez tartozik, hogy Le Pen francia elnöki ambícióinak egész a közelmúltig többnyire senki nem adott túl sok esélyt, míg Salvini pártjának esetleges visszakerülését a majdani választások utáni következő olasz kormányban sokan nagyon is elképzelhetőnek tartják. Cserébe az európai politikában azon politikai irányzatok közül, amik maguk is a meglévő közösségi kötöttségek lazítását tartanák kívánatosnak, eddig egy esetleges olasz kormányzati politikai paradigmaváltástól reméltek lökést ennek eléréséhez.

Salvini a mostani választás előtt viszont már azt üzente Le Pennek, hogy „számítunk rád, az egész olasz nép számít rád, mert együtt megváltoztathatjuk Európát”.

Részben mindezt summázta a brit Financial Times hétfői elemzése (mellesleg nem egyedüliként, mivel a brüsszeli Politico is hasonló következtetésre jutott), hogy a második fordulóra maradt franciaországi Macron-Le Pen összecsapás messze túllép majd egy európai nemzeti választás jelentőségén, és úgymond „a liberális internacionalista”, illetve „a populista és nacionalista” politikai irányzatok csatája is lesz majd. Végső kihatásában pedig egyaránt komoly következményei lehetnek az EU és a NATO működési körülményeire.

Címlapról ajánljuk
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.12.22. vasárnap, 18:00
Prőhle Gergely
a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézet programigazgatója
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×