Egyre többe kerül a tagállami kormányoknak – végső soron a nemzeti költségvetésnek – az, ahogyan tompítani igyekeznek a most már hónapok óta általánosan növekvő inflációs ráta társadalmi hatásain.

A brüsszeli Politico 11 EU-ország helyzetét vizsgálta meg, és úgy találta, hogy

a kormányok mindenütt extra kiadásokra – vagy bizonyos „normális bevételek” elengedésére – kényszerülnek a helyzet szociális és politikai kezelhetősége érdekében.

Ami egyébként eddig többnyire működött, kérdés, hogy a költségvetési korlátok mikor mutatkoznak majd meg.

Spanyolország, Belgium vagy éppen Lengyelország például az adófizetői terhek mérséklésével – áfacsökkentéssel – próbálkozik. Az utóbbi átmenetileg egyenesen nulla százalékra vinné le az energiaár áfáját, de ehhez már brüsszeli engedély kell, Varsóban most éppen erre várnak. Belgiumban szerdára virradóra állapodott meg a koalíció ugyancsak az áramár áfájának négyhónapos 15 százalékos csökkentéséről, az eddigi 21 százalékról 6 százalékra.

Franciaországban havonta 100 eurós szociális juttatást kapnak a hátrányos helyzetű családok, és hasonló intézkedést határozott el mostani csomagjában a belga kormány is. Olaszországban is a kisjövedelmű családok pénzügyi támogatásával operál a kormány, de itt már megjelent az emberek felé az a kormányzati „tanács” is, hogy

nem árt, ha hozzászoknak bizonyos, a „viselkedési változtatáshoz” az energia minél „észszerűbb használata” érdekében.

Ez utóbbi egyébként szakértők szerint egyes üzleti vállalkozásoknál már megjelent: Simone Tagliapietra, a brüsszeli Bruegel Intézet vezető szakértője szerint Olaszországban például egyes termelői üzemek az intenzív termelői munkafázist áttették a hétvégére.

Görögországban a fűtés, Magyarországon kezdetben a fűtőolaj és üzemanyag, újabban több alapvető élelmiszer árának szabtak hatósági plafont. Hollandia árkedvezményt ad az energiát hatékonyabban felhasználóknak.

A példák sora hosszú, és mivel nem áll az intézkedések mögött egységes európai uniós politika, ezért a legtöbb esetben országspecifikusan eltérő. Egy valami azonban szinte minden esetben közös bennük: a végső ár nagy részét a nemzeti költségvetésnek kell megfizetnie.

A Politico ennek kapcsán arról számolt be, hogy a plusz állami kiadás – vagy az elmaradt bevétel – extra

költségvetési kihatásai az írországi 210 millió eurótól a franciaországi 20 milliárd euróig terjednek.

De mindenhol növekedőek.

Ez már önmagában is nem várt terheket ró a COVID-járvány alatt amúgy is extra mértékben túlköltekezett kormányzatokra (jelenleg az eurózónában a tagállamok átlagos államadóssága meghaladja a GDP 97 százalékát, holott az uniós szabályok szerint nem lehetne több 60 százaléknál).

A brüsszeli portál ráadásul idézi ING Bank, és a Bruegel Intézet szakértőit, akik egybehangzóan arra is figyelmeztetnek, hogy aligha válnak be azok a számítások, amelyek a tavasz beköszöntével az energiaárak visszaesésére és ennek nyomán az inflációs hullámok fokozatos apadására számítanak. Az ING elemzése például úgy látja, hogy

az energiaárak jó eséllyel egész évben a szokottnál magasabbak maradnak (főként, ha az orosz-ukrán helyzet tovább romlik).

Mindeközben a Financial Times idézte a német jegybank vezető közgazdászát, Jens Ulbricht, aki egy most hétfői nyilatkozatában német vonatkozásban is arról beszélt, hogy a német inflációs kilátások a belátható jövőben minden bizonnyal további növekedést mutatnak majd.

Ahonnan szakértők szerint csak néhány lépésre van az az idei megoldandó legnagyobb dilemma: hogy ugyanis pontosan, miként, mikor, milyen mértékben és ütemben történjen a jövő januártól kezdődően célul kitűzött visszatérés a járvány előtti európai uniós fiskális szabályokhoz.

Az első brüsszeli javaslat ez ügyben idén áprilisban, vagy májusban várható. De a lehetséges tagállami kormányzati fogadtatás sokak szerint éppen a fentiek fényében is egyre kevésbé kiszámítható.