A szabaddemokraták egy éve még csak 5-7 százalékon álltak, és pártjuk sokak véleménye szerint amolyan “egyprogramos pártnak” számított, amelyik főként az adók csökkentésétől és a piaci mechanizmusok felszabadításától várta a problémák megoldását. A gyakori bélyeg pedig az volt rajtuk, hogy ők a “gazdagok pártja”.

Ehhez képest a legfrissebb felmérések összesítése – a brüsszeli Politico szerint –

már 13 százalékon mérte őket, nem kizárható módon 104 parlamenti helyet is biztosítva ezzel számukra a 709 fős Bundestagban.

A változás nem kis részt a Covid-járvánnyal függ össze, amelyben a FDP – ellenzéki pártként – folyamatosan bírálta a Merkel-kormányt a korlátozások és szigorítások miatt. A párt e tekintetben kezdettől fogva a polgári szabadságjogok elszánt védelmezőjeként lépett fel – jóllehet, nem vonta kétségbe a járvány komolyságát, de a kormány által alkalmazott megoldásokat elvetette -, ami érzékelhető visszhangra lelt a választók (különösen a fiatalabb korosztály) körében.

“Német polgárok jogait soha nem látott mértékben korlátozták az elmúlt hónapokban, érthető, ha sokan ahhoz a párthoz fordultak, amelyik felvállalta, hogy kiáll az érdekükben” – idézte ennek kapcsán a brit Financial Times Marco Buschmannt, az FDP parlamenti koordinátorát.

Ráadásul szakértők szerint nem ez az egyetlen vonzó a párt profiljában. A válság kezelésekor nagyon sokakat sokkolt a német oltási program lassú beindulása, az egészségügyi intézmények - kommunikációs szempontból - szegényes ellátottsága, csakúgy, mint a gazdasági támogatások folyósításának (adminisztrációs okokból történő) akadozása, vagy éppen az internetes tanítás-tanulás folyamatos küszködése.

Az FDP ehhez képest

visszatérően a digitalizáció és modernizáció programjának a zászlóvivője, ami most hirtelen komoly visszhangra lelt az országban.

A szabaddemokraták „digitális állami ügyintézést”, „kevesebb bürokráciát”, egyszerűbb, gyorsabb döntéshozást ígérnek, ami mostanra sokak szemében felettébb vonzó programmá vált – jegyezte meg minderről a brit lap szerint Florian Toncar FDP parlamenti képviselőt.

Annyi bizonyos, hogy a brüsszeli Politico említett összesítésében, ha most tartanák a választást, a keresztény pártok (CDU/CSU) jó eséllyel 211 parlamenti helyre tenne szert, míg az abszolút többséghez legalább 355 képviselő kell. A további 144 honatya a korábbi várakozások szerint a második helyre várt zöldektől érkezhetne (náluk most 168 képviselőt valószínűsített az aktuális előrejelzés).

A sokat emlegetett „keresztény-zöld” koalíció lehetősége elég régen a találgatások középpontjában áll,

főként, mióta tudni lehet, hogy az évtizedes kényszerű nagykoalíciótól (praktikusan: a szociáldemokratákkal való együttműködéstől) különösen a CDU mindenképpen szeretne megszabadulni.

Az SPD amúgy az említett felmérés szerint 120 parlamenti helyet szerezne egy mostani voksoláson, amivel harmadik legnagyobb párt lehetnének. Utánuk következhet tehát az FDP 104 leendő Bundestag-képviselővel, majd – nem számolva a szélsőjobboldali AfD 80 fős lehetséges frakcióját, lévén belül valamennyi középpárt eleve kizárta az együttműködés – a szélsőbaloldali Linke következne 56 honatyával.

A CDU/CSU-zöld koalíció gyengéje egy ilyen felállásban elemzők szerint a relatíve kis többség (24 fő, egy 709 fős törvényhozásban), ami könnyen megbillenhet. De komolyabb fenntartásként emlegetik, hogy kényelmetlenné teheti a keresztény pártoknak, hogy ilyen formán jobban ki lehetnek szolgáltatva a zöldek – számukra sok esetben nehezen elfogadható – követeléseiknek, akik bármikor a koalíció felmondásával fenyegetőzhetnek.

Ehhez képest merült fel egy keresztény-zöld-szabaddemokrata koalíció lehetősége. Ez már kényelmes többséget (483 képviselő) és a koalíción belül nagyobb mozgásteret ígérhetne. Konzervatív oldalon lennének is hívei – a Financial Times idézt CDU-kancellárjelölt Armin Laschet egyik korábbi nyilatkozatát, amiben

az FDP-ről úgy beszélt, mint a keresztény pártok lehetséges “természetes partneréről”

-, de zöld részről máris “potenciális rémálomként” utalnak ugyanerre, különös tekintettel a szabaddemokratát adócsökkentési törekvéseire.

Emellett sokan nem felejtették el, hogy 2017-ben egyszer már történt próbálkozás egy ilyen – akkor “jamaicai koalícióként” emlegetett – kormány megalakítására, de ezt az utolsó percben éppen a szabaddemokraták fúrták meg, midőn kiszálltak a még Merkel-vezette koalíciós tárgyalásból.

Elviekben, és pusztán matematikailag lehetséges volna egy keresztény-szociáldemokrata-szabaddemokrata hármas felállása is (435 képviselővel ez is biztos parlamenti többséget ígérne), de elemzők szerint erősen kétséges, hogy kormányprogram tekintetében a szociáldemokraták és a szabaddemokraták közös platformra tudnának-e jutni, arról nem is beszélve, hogy keresztény oldalon az imént említett fő törekvés az SPD-től való “megszabadulás”.

Mindezekhez képest merül fel visszatérő lehetőségként

a meglepetés-koalíció: a keresztény pártok kihagyása és egy SPD-FDP-zöld koalíció összehozása,

ami 392 képviselővel szintén elegendő többséggel rendelkezhetne.

Hasonló huszárvágást még Willy Brandt tett 1969-ben, midőn az akkori SPD az FDP-vel összeállva elvette az amúgy első helyen végzett CDU/CSU-tól a kormányalakítás lehetőségét. Igaz, néhány évvel később az FDP felmondta a koalíciót és ezzel hosszú időre véget is ért a szociáldemokraták kormányzása.

Cserébe1998-ban Gerhard Schröder-vezette SPD már a zöldekkel koalícióra lépve győzte le közel húsz év után először a keresztény pártokat, és ebben a felállásban két ciklust végig is csináltak.

Mindez azonban továbbra is kérdésessé teszi, hogy vajon a zöldek, akik a konzervatív pártokkal koalícióra lépve “rémálomnak” látnák, ha a szabaddemokratákat is bevennék, mennyivel lennének nyitottabbak hasonló felállásra a szociáldemokraták oldalán.