Sajtójelentések szerint látványos gesztust tettek az EU tagállamai, midőn helyben hagyták Charles Michel és Ursula von der Leyen keddi közös ankarai látogatását. A koronavírus-járvány harmadik hulláma közepette amúgy is erősen lecsökkent személyes találkozók sorában egy csúcsszintű EU-török megbeszélés

különösen annak fényében keltett feltűnést, hogy a megelőző hónapokban még a török kormány elleni lehetséges szankciók kérdése dominálta

az EU megközelítését a török-kérdéshez.

A változás ezúttal török oldalról indult, midőn az év eleje óta a török kormány több vezetője – valamint maga Recep Tayyip Erdoğan elnök is – több nyilatkozatban az EU-török viszony „megújítását”, a kapcsolatok új alapokra helyezését kezdte kívánatosnak nevezni. A gesztus annyira feltűnt Brüsszelben is, hogy az EU külügyminiszteri tanácsa a január végi ülésén tovább napolta annak eldöntését, vajon véglegesítenek-e új szankciókat török kormányzati tisztviselők ellen a földközi-tengeri (Ciprus környéki) gázkutatási próbafúrások miatt.

Cserébe az ugyanekkor Brüsszelbe látogatott Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter a Politiconak nyilatkozva arról beszélt, hogy Ankarában „békülékenynek” látták a decemberi EU-csúcs Törökországgal foglalkozó nyilatkozatát, és kapcsolatépítő javaslatuk „erre válaszul” született voltaképpen. Valójában elemzők szerint a decemberi EU-csúcs ugyanúgy bírálta a török kormány politikáját, mint korábban, annyi történt csupán, hogy az esetleges szankciók pontos eldöntését a márciusi csúcstalálkozóra halasztotta.

Ez utóbbi azonban megint csak mellőzte új szankciók elfogadását – amiről egyébként Çavuşoğlu az említett januári interjúban azt mondta, hogy ha EU-oldalon elfogadnának ilyet, „az romba döntene mindent” –, helyette a közös állásfoglalás nyelvezete inkább a kivárást választotta. Mi több, figyelemre méltó módon kilátásba helyezte az EU-török vámunió kiterjesztésének a lehetőségét (bennfentesek szerint egyes szolgáltatások és agrárcikkek is szóba jöhetnének), valamint egyebek között meglebegtette a 2016-os menekültügyi megállapodásban elfogadott uniós pénzügyi támogatás prolongálását is.

A csúcs egyes résztvevőinek a nyilatkozatában ettől függetlenül visszatért a törökországi „emberi jogi helyzet” firtatása, valamint különösen görög és ciprusi részről a földközi-tengeri próbafúrások végleges beszüntetésének a követelése is. Az általános megközelítés azonban igyekezett inkább konstruktív maradni, aminek háttereként a Politico idézett brüsszeli diplomatákat, akik azzal érveltek, hogy

„ha egy kemény ellenfél átmenetileg földre kerül, nem bölcs dolog ilyenkor belerúgni, mert annál harciasabb lesz, ha újból felállt”.

Márpedig elemzők szerint Erdoğan politikája az utóbbi hónapokban legalábbis ellenszélbe került. Az amerikai elnökváltás számára kedvezőtlen hátteret ígér az ország NATO-kapcsolatrendszerében, az elmúlt hetek pénzpiaci turbulenciája pedig csaknem bedöntötte a török lírát, hatalmas veszteségeket okozva a török gazdaságnak.

Ankara láthatóan mindezek fényében is igyekszik mozgásterét növelni, miközben - hogy kerülje a behódolás látszatát - ezzel párhuzamosan azért látványosan ki is tart bizonyos, EU-részről bírált lépések folytatása mellett. Az utóbbi beszédes példája volt, ahogy Ankara március közepén kilépett az Európa Tanács (nők elleni erőszakot tiltó) Isztambuli Egyezményéből, és ahogy – mellesleg éppen a márciusi EU-csúcs utáni napon – mégis bejelentették a földközi-tengeri gázkutatás folytatását.

A kép teljességéhez tartozik, hogy az EU-török kapcsolat voltaképpen mindig valamilyen fokig ambivalens volt, ha másért nem, hát a ciprusi kérdés miatt (török kikötők például mindmáig nem engednek be ciprusi hajókat, mivel EU-oldalon viszont az egyedül Ankara által elismert „ciprusi török köztársaság” felségjelét nem tekintik legitimnek).

A vízválasztó aztán 2016 lett, amelynek során a kapcsolatok törékeny jellege végkép széles határok között váltakozott.

Ez volt az az év egyfelől, amikor (március elején) aláírták a nevezetes EU-török menekültügyi megállapodást, ami – kiváltva az EU külső határáért felelős görög határvédelem akkori tehetetlenségét – lényegében a török hatóságok intézkedését rögzítette a menekültfolyam megállítására.

Ugyanez az egyezmény egy sor vonalon cserébe komoly európai uniós közreműködést helyezett kilátásba: vízumkönnyítést török állampolgároknak, az EU-török csatlakozási tárgyalások meggyorsítását, valamint összességében 6 milliárd eurós pénzügyi támogatást a török területen rekedt menekültek ellátására.

Mindez, éppen a kölcsönös érdekeltség alapján is, akár a kapcsolatok szorosabbra fonását is eredményezhette volna. Ám az ugyanezen évben lezajlott puccskísérlet Erdoğan ellen olyan megtorláshullámot indított el a török kormányzat részéről – beleértve sok ezer ember, köztük parlamenti képviselők, tanárok és újságírók bebörtönzését –, ami rövid időn belül szabályosan lenullázta az addigi uniós együttműködési készséget.

A menekültügyi megállapodásból a menekültek ellátását célzó pénzügyi támogatás folyósítása megmaradt, de

a vízumkönnyítésből és a csatlakozási tárgyalások gyorsításából nem lett semmi. Mi több, ez utóbbit 2018-ban lényegében befagyasztották.

Nyilván nem véletlen, hogy a török diplomáciának a „kapcsolatok újraindítását” kezdeményező mostani érvelése a 2016-os megállapodáshoz szeretne visszatérni. A már idézett török külügyminiszter, Mevlüt Çavuşoğlu, említett januári brüsszeli nyilatkozatában egyebek között azt szorgalmazta, hogy a felek „olvassák újra” az akkori EU-török megállapodást, és lássanak hozzá az időközben félbehagyott elemek végrehajtásához.

Amit azonban szakértők szerint a mindezzel párhuzamosan tett török állami intézkedések – mint az Isztambuli Egyezmény említett felmondása, a tengeri próbafúrások folytatása, vagy például most a napokban több nyugdíjazott török katonatiszt terrorizmusellenes alapon történt perbefogása, mert nyilvános levélben bírálták egy tervbe vett új tengeri csatorna megépítését – nem tesznek könnyen elfogadhatóvá.

EU-diplomaták körében korábban éveken át mondogatott háttérmegjegyzésnek számított, hogy

az EU voltaképpen azért tárgyal a csatlakozásról Törökországgal, hogy ne kelljen őt felvennie

a tagországok közé. A cél, e szerint a természetesen nem hivatalosnak szánt olvasatban, nem a taggá válás, hanem a tárgyalás maga, ami bevonja az EU-folyamatokba az óriási országot, igazodásokra ösztönzi, de mindez – amíg csak tárgyal – nem vonja maga után a hatalmas népességű, nagy területű eurázsiai állam rátelepedését a tényleges uniós döntésekre.

A Von der Leyen-Michel párosnak valahol e szűk mezsgyén maradva kellett most tárgyalásait folytatni a török fővárosban. Talán ezúttal azzal a korábban kevésbé jellemző adottsággal kiegészülve, hogy most láthatóan kölcsönös érdekké vált, hogy a felek egyike sem akar behódolni a másiknak, de elidegeníteni sem szeretné őt.