Metropolis címmel a napokban megjelent az új stúdióalbum, dupla CD-n, dupla LP-n és természetesen a streamingfelületeken is. Voltak korábban is hasonló formátumban dupla albumok, de azok koncertalbumok voltak. Már a hagyományos albumformátum is bátor vállalásnak tűnik egy inkább most már csak dalokhoz alkalmazkodó, letöltős, streamelős világban, de egy dupla stúdióalbum talán egyenesen merészség. Így lehet?

Bizonyos szempontból az, annak, aki olyan ember, mint én. Most már 36 éve zenélek, adhatok ki kiadványokat, ennek van közönsége. Ezek olyan jutalmak, amit az ember úgy is megélhet, hogy egy kis zárványvilágban él, a saját közönségének zenél. Ezt mindig félve mondom ki, mert hiszen a közönség nem a mienk, nem a sajátunk. De van egy kis közösség, amelyik elfogadja az embert, nem is olyan kicsi, mert én játszhattam legtöbbször a Papp László Sportarénában, annak az elődjében, a Budapest Sportcsarnokban is. Itt vagyunk egymásnak a közönség figyelméért, én mindig igyekszem megharcolni, és mindig is ragaszkodtam az albumformátumhoz. Kétségtelen, hogy az elmúlt tíz-húsz év alatt a világunk, a hangfelvétel kiadás világa, és ennek a közönsége talán hátat fordított ennek a műfajnak, lemondott az album műfajáról. De egyébként azt hallom a fiatalabb generációval szorosabb kapcsolatot ápoló emberektől – én is apa vagyok, de a gyerekeimen ezt még nem figyeltem meg –, hogy különösen a fiatalabb előadók újra kezdik divatba hozni az albumot és albumban gondolkodnak. Talán ők is érzik, hogy valami elveszett ennek a formátumnak a háttérbe szorulásával. Miután én nem ebben a világban élek, megtanultam, hogy mi a természetrajza annak, hogy hogyan változik a hallgatói hozzáállás, hogy valóban egy-egy dalokkal kell kijönni, én is csinálok ilyet. Ezen a lemezen is szerepelnek olyanok.

Korábbi EP-ken vagyis középlemezeken.

Amelyek így-úgy, egyes dalként vagy kisebb formátumú kiadványokon kijöttek, én is igyekszem alkalmazkodni ehhez a helyzethez, de mégis ragaszkodom ehhez a formához. Miért? Mert sok évvel ezelőtt ebben szocializálódtam.

Ez egyúttal egységesebb zenei ívet feltételez? Nagyon fontos a dalok egymásutánisága, egymásba kapcsolódása? A lemezbemutató sajtótájékoztatón is elhangzott ez a hasonlat, hogy regény és játékfilm egyébként a dupla albumnak a lejátszási ideje pont, egy nagyjátékfilmhez hasonlatosan, 90–91 perc.

Igen, nem így terveztem, de ez mégiscsak egy beszédes párhuzam, szerintem. Az nyilván egy nagyzoló párhuzam, hogy az ember egy regényhez hasonlít egy ilyen munkát, de bizonyos elemeiben valóban van hasonlóság. Ahogyan egy regénynek sem a fejezeteit olvasgatjuk, noha nekem azért vannak kedvenc regényeim, amiből néha csak a megfelelő oldalt ütök fel, ahol egy számomra kedves jelenet vagy fordulat van, de azért mégis egyben érdekes. Én ugyanúgy utazom ezen a vonaton, vagy ezen az úton ugyanúgy haladok, mint a hallgató. Én ezeket a dalokat egyenként írtam meg, és mégis valami kohézió, valami összetartó erő mutatkozik közöttük, amikor egymás mellé rendeli őket az élet, meg az a sokfajta szempont, ahogy az ember például egy albumnak az ívét megrajzolja. Nekem van egy táblázatom, amit most már legalább két évtizede fejlesztgetek, mindig a készülő dalokat, a címeket, a szerzőket, a tempókat, a hangnemeket írom bele. Ha az ember tartja magát ahhoz a szabályhoz, hogy azonos hangnemű dalok nem lehetnek egymás mellett, azonos tempójú dalok nem lehetnek egymás mellett, akkor előbb-utóbb ezek a „korlátok” elkezdik kirajzolni a dalok egymásutániságát, a sorrendjét, és egy ívet is. Én úgy képzelném ezt, nem akarom túlmisztifikálni a dolgot, hogy a kegyelem működésbe lép, és valami olyasmit csináltat az emberrel, ami a lehető legjobb eredményre vezet, kevés tudatos elem van benne. Hasonlóképpen van ez, mint a szerzői munkánál, kisebbfajta szerzői módszer lett ebből, hogy az ember egy gitáron megtalál egy jó akkordfűzést, vagy szintetizátoron megtalál egy jó hangzást. Itt a két fejezet azt is jelzi, hogy van egy északi oldal, meg egy déli oldal, az északi oldalon a gitárra támaszkodó hangszerelések, a másikon a szinti alapú hangszerelések vannak, de nincs nagyon éles cezúra a kettő között, de mégis határozott a különbségtétel. Amikor megtalálok egy jó, érdekes formát, egy zenei formát, elkezdem kicsiszolni, elkezdem hangszerelni, és tulajdonképpen a végsőhöz nagyon hasonlító hangszerelési állapotra jut az ember, és ez a forma, ennek a kidolgozottsága, ennek a határozottsága elkezdi a tartalmat behívni. Tudom, hogy ez olyan, mintha misztifikálnánk, ez magában is misztikus, nem kell misztifikálni. Velem ez így szokott történni. Magyarul van egy tudatos eleme is, és van egy olyan, amit én szeretek kegyelminek hívni, vagy ez a kegyelmi pillanatok sorozata vezet oda, hogy az ember szerzői munkát tudjon végezni egy dalban, aztán egy dalsorban, aztán 36 éven át, és ha az Isten megengedi, még van tovább is. Ezt meg kell tenni. Azt a részt ki kell satírozni, amit az ember megtehet. Ezt hívják mások maximalizmusnak. Ez mindig egy picikét fáraszt engem, hogy maximalistának nevezik azt, aki így áll hozzá, engem is neveztek már annak. Úgymond idegen tőlem ez a kifejezés, mert az valami fölösleges precízkedést jelent számomra. Én úgy gondolom, hogy az, hogy az ember ezt a körvonalat, amin belül a saját hatáskörében tud dolgozni, azt be kell borítani színekkel, és ez a minimum, nem maximalizmus.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy bátor vállalkozás, de legalábbis szokatlan egy dupla stúdióalbum megjelentetése. De az is szokatlan volt, hogy a lemez megjelenése előtt naponta, amolyan visszaszámlálásként kijöttek a közösségi oldalon dalrészletek, és azokhoz kapcsolódóan a dalszerző személyes gondolatai. Mi volt ezzel a cél? Kulisszatitkok megosztása, egy kicsit rávezetés, ráhangolás a lemezre? Lehet, hogy valaki azzal elintézi ezt, hogy ez egyszerűen Ákos ügyes marketingfogása.

Így is lehet gondolni, biztos van ilyen olvasata is, én nem ennek szántam. Alapvetően arról van szó, hogy van egy közösség, amellyel kommunikálni lehet. Óriási jutalom, hogy én az utolsók egyike lehetek Magyarországon, persze az is lehet, hogy utánunk is jönnek, de én úgy látom, mintha az utolsók egyike lehetnék én, akiknek még úgynevezett törzsközönsége van. Itt felnőtt emberekről van szó, vannak köztük fiatalok is, meg tinik is, de alapvetően nem tinédzserekről van szó, de mégis a tinédzserekre jellemző lelkesedéssel várják és követik ezeket a megnyilatkozásokat. Ez, be kell valljam, inspirál. Ha nem volna kinek beszélni, akkor az ember nem menne bele ilyen részletességgel. Bennem annyi közléskényszer nincsen, hogy minden dalról megnyilatkozzam, azért csinálom, mert örülök neki, hogy van, aki elfogadja. Ez jár praktikus izgalmakkal is. Például emlékszem, hogy amikor a huszonkét kis dalrészletet megcsináltuk, huszonkét felvétel szerepel a Dal albumon, 22 napig tartott a visszaszámlálás, mindig az éppen aktuális dalból 30 másodpercet közöltünk reggel 8-kor, és 18 órakor jött hozzá néhány személyes sor. Ezt három különböző felületen tettük ki, nem tudom, hogy ki szabad-e mondani, hogy a Facebookon, az Instagramon és a YouTube-on. Ehhez három különböző felületen kellett megírni minden napra a hírt, mindegyik más formátumban kéri. Ez azt jelenti, hogy egy napra hat hírt kellett időzíteni, ezt én magam csinálom. Ez is munka. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az ember akkor vállal ilyen extra feladatokat a meglevők mellé, ha van kivel kommunikálni. És nagyon jó volt tudni azt, hogy emberek várják, szép lassan szinte – nem a szó negatív értelmében – rászoktak erre, és már egyre jobban vártak. Lehet, hogy ennek van marketingvonatkozása is. Én ugyan nem ezért csináltam, de ilyen haszna is volt.

Olvasgattam ezeket a kommenteket, és az volt számomra az érdekes, hogy a törzsközönség szeret kódolt üzeneteket is megtalálni a dalokban, vagy akár a borítóban. A Beatles-lemezborítókról is olvastak ki különböző dolgokat, a Bors őrmesterről, hogy Paul McCartney miért áll háttal az Abbey Road lemezen, miért mezítláb megy át a járdán, és azt a következtetést vonták le, hogy mivel ő egyedül teszi, már nincs is, már a túlvilágon van, csak az alteregója van a Beatlesben. Szóval szeretnek kódolt üzeneteket a rajongók felfedezni. Voltak itt is ilyenek, a 22-es szám kapcsán, hogy miért pont 22. Aztán többen észrevették azt, hogy Szent Mihály napjához időzítve jelent meg a lemez, ahogy az előző lemez is öt évvel ezelőtt pont ebben az időpontban, sőt talán korábbi lemezek is.

A 22-es számról nem tudok, hogy különleges jelentősége lesz.

És Szent Mihálynak?

Szent Mihálynak van. Én Mihalita vagyok.

Gondolom, hogy van egy praktikus vetülete, nyáron nem nagyon érdemes lemezt megjelentetni.

Csináltam sok olyan dolgot, ami nem szabályos ebben a műfajban, csináltam tavasszal Aréna-koncertet, ez volt 2011 májusában A katona imájának a lemezbemutató koncertje. Nyilván vannak bizonyos sémák is, különösen akkor, hogyha az ember ilyen hosszan lehet a pályán, akkor saját sémák is kialakulnak, meg vannak erre a műfajra jellemzők is. Nyáron valóban nem nagyon érdemes kijönni egy lemezzel, ez tény. Én úgy szoktam csinálni, hogy Szent Mihály iránti tiszteletből, hogyha van aktuális mondandóm, akkor erre a napra időzítem. Felvetődhet a kérdés, hogy miért. Most a lelki vagy hitbéli okait nem tárom fel a maga teljességében, teljesen egyértelmű, ha valaki a mennyei seregek vezéréhez lelki kapcsolódási pontot talál, akkor ez éppen elég, nem is kell nagyon magyarázni. Ha valakitől ez a meglátás idegen, akkor annyit mondok, hogy Szent Mihálykor hajtották be a jószágot. Addig a ridegben kint voltak a gulyával vagy a birkanyájjal, és akkor behajtották, és meg kellett számolni, egyrészt, hogy nem veszett-e el belőle, másrészt, hogy mennyi volt a szaporulat, tehát a számadás napja volt Szent Mihály napja, szeptember 29. Most éppenséggel 27-én jelent meg az album, mert 29. vasárnapra esett, és akkor nem lehet kiadvánnyal megjelenni. Egyfajta számadás is az, amikor egy összefoglaló munkát az ember az asztalra letesz. Itt beszámolok, hogy mivel töltöttem az elmúlt öt esztendőt szerzői oldalról. Most abba bele sem akarok menni nagy részletességgel, hogy mi minden történt az elmúlt öt év alatt, a viszonylag nagy sikerű, 2019-es Idősziget lemez megjelenése óta, de sok minden. Egyebek mellett kiadtam egy prózakötetet, leforgattunk egy kisjátékfilmet, készítettünk karanténadásokat.

Plusz körülöttünk is nagyon sok minden történt.

Volt egy Covid, egy pandémiás helyzet, amihez a karanténnapló is kapcsolódik. Közben a szomszédunkban kitört és mindmáig tart egy háború. Ez az öt év elég sűrű volt. Szokták kérdezni, hogy mi inspirál még ennyi időn át tartó dalszerzés után. Az inspirációhoz gyújtóanyagot bőven ad a világélmény, az életélmény. Az, hogy itt élünk, Európa szívében – én így szeretek magunkra gondolni – és a szomszédunkban zajlik egy öldöklő háború. Ráadásul ennek előjele volt. Ezen a lemezen is szerepel, az északi oldal dalsorát zárja le Az utolsó békeév című dal. Ha jól emlékszem, 2021 októberében adtuk ki ezt a középlemezt, azon négy dal szerepelt, ez zárta le. Akkor mindjárt kaptam olyan visszajelzéseket, hogy miért kell riogatni az embereket ilyenekkel, hogy utolsó békeév, meg mi lesz itt, háború? Négy hónappal később kitört az az értelmetlen öldöklés, ami ma is tart. Őrjítő. Azt gondoltam – 1968-as születésű vagyok, 56 esztendős, négy gyerekem van –, hogy mi a béke szigetén élünk Európában.

Európában hozzászoktunk a békéhez.

Jönnek háborús hírek innen, meg onnan, a világ kevésbé szerencsés fejlődésű részeiről, de azt hittük, hogy nekünk nem kell ezt majd megtapasztalni. Hál' Istennek azért közvetlenül még nem kell megtapasztalni, de magyarok ezt megtapasztalják Kárpátalján. Minden másnap van hír arról, hogy egy kárpátaljai magyar meghalt a küzdelmekben. Ez sokkal közelebb van hozzánk, mint akárcsak a németekhez, franciákhoz, portugálokhoz. Nem mondom, hogy őket nem érinti, különösen a mindenféle szankciók, meg egyebek miatt, nem beszélve az inflációról, meg sok minden másról. Latinovits nagy hősöm, nagyon sokszor hallgattam, amikor arról beszél, hogy ha világjelentőségű kérdésekről gondolkodunk, először mindig a költőinkre figyeljünk, mert a költőink érzékeny antennával rendelkeznek arra, hogy vajon mi közeleg. Nem jó kimondani, hogy hatalmas vihar közeleg, nem jó ezt érezni, nem jó dalba írni, a lemezt indító Ember maradj című számban benne van. De mégis ezt érzem, hogy folyamatosan egyre több mindent kell elfogadnunk, amit korábban elfogadhatatlannak tartottunk, ezen a lemezen annak is hangot ad az ember, hogy engem ez foglalkoztat, a gyerekeim sorsa foglalkoztat, én magamért nem aggódom.

Te miben látod ezt a vihart, vagy mi lehet ez a vihar? A lemeznek van egy alcíme, egy orwelli üzenete is.

A hallgatóink is érzékelhetik azt, és biztos vagyok benne, hogy érzékelik is, máskülönben nem reagálnának úgy erre a lemezre, ahogyan. Nincs egy hete, hogy megjelent a kiadvány, és nem lehet CD–t kapni, pedig azt hittem, hogy túlnyomtuk. Ez őrjítő, nagyon klassz, pozitív dolog. Most kétségbeesve keressük a CD-gyártáshoz az alkatrészeket.

Már nem egyszerű.

Szerte Európában már senki sem gyárt CD-t, csak én vagyok ilyen bolond, vagy kevesen azért még nyilván vannak. Már nincs az a korábban rendelkezésre álló stabil gyártói hálózat, ez is a megváltozott időket jelzi. CD-tálcát beszerezni marha nehéz, különösen ezt a szépet.

Van egy nagyon igényes booklet is, ami szintén szokatlan, hogy albumokhoz kapcsolódik. Gazdag képanyaggal. Azt sem egyszerű azért kinyomtatni.

Nem, valóban, meg én az az ürge vagyok, lehet, hogy ez mániákusságnak tűnik, de szeretek minden szegmensében részt venni a produkciómnak. Én választottam a betűtípust, én választottam ki a papírt, amiről ráadásul kiderült az első próbanyomáskor, hogy sokkal nagyobb intenzitással szívja magába a festéket, teljesen másképp kellett megnyomni. Nagyon érdekes, merített papír jellege van. Na, de helyesebb, hogyha a tartalomról beszélünk.

Térjünk vissza talán ehhez a fenyegető viharhoz.

Mi ez a szituáció? Nem tudom, remélem, hogy nem az, aminek látszik. Ki a fene gondolta mondjuk 2021 nyarán? Illetve én gondoltam, de azt is reméltem, hogy nem válik valóra, hiszen megírtam ezt a dalt. De hogy háború lesz a szomszédunkban, hogy Magyarországgal határos országban háború lesz, ahol ráadásul emberek százezrei pusztulnak el, meg lakóházak omlanak össze? Nem akarom dramatizálni a dolgot, mert nem az én dolgom ez, hogy még drámaibban fogjunk fel egy olyan helyzetet, ami önmagában is elég drámai. Van mire reagálni. Én úgy tanultam, versmondó is voltam kölyökkoromtól, Latinovitsra is a verseken keresztül találtam rá, arra a mondatára is, ami máig velem van, azok a költők, írók, akik nekem fontosak, dalszerzők, akik fontosakká lettek az évek során, majdnem mind hasonlóról vagy ugyanarról beszélnek. Aggodalmukat fogalmazzák meg a saját műfajuk nyelvén arról, hogy hova tart a világ, hogy nem jó felé tart. Lehet, hogy ez egy pszichózis részemről, hogy nekem muszáj ezeket az embereket követni, mert ők voltak a legnagyobb hatással az életemre, de én ezt nem így élem meg, hanem tőlük azt tanultam, hogy a világért aggódni nem fölösleges, legfeljebb lehülyézik az embert, azt mondják, hogy mit kellett itt riogatni. És én örülök, ha nem lesz igazam. Nem tartom magam Nostradamusnak, maradjunk ennyiben. Úgy képzelem, hogy az ember reagál a világra, és bizony kiolvashatók bizonyos tendenciózus jelek arról, hogy merre megy. Úgy veszem észre, hogy van a világunkban egy erő, egy láthatatlan erő, egy számonkérhetetlen erő, amit az őstörténet óta nagyjából ugyanazokon a neveken nevezünk, és ez a megosztó, a szétszóró, a közénk éket verő erő. Azt próbáltam megfogalmazni, hogy próbáljunk emberek maradni egymás számára akkor is, ha ez az erő folyamatosan szembe akar bennünket fordítani egymással. Bizony az sem ártana, ha visszanyernénk a képességet, hogy az égre kiáltsunk a segítségért.

Ami a lemezt záró darab.

A lemeznek a záró darabja az Égbekiáltó, valahogy úgy van ez, én így képzelem, hogy aki nem tud kérni, azon maga az Isten sem tud segíteni. Van egy példabeszéd, nem akarok itt evangelizálni, hogy Jézus alszik a hajóban, óriási vihar van, el tudjuk képzelni, hogy valaki a viharban alszik? Én például nem. De a példabeszéd úgy van, hogy amíg nem ébresztik fel és nem kérik, hogy Jézuska, légy szíves csinálj valamit, addig nem csitítja le a vihart. És amikor kérik, akkor lecsitítja. Lehet, hogy én ezt gyermekin értelmezem, vagy ezt túl naiv részemről elfogadni, ha valaki így gondolja, de alapvetően én azt tanultam meg, hogy annak sem adatik mindig, aki kér, de aki nem kér, az biztos nem fog kapni.

A hit, a szakrális vetület a korábbi lemezeken, albumokon is tetten érhető volt. A mostanin a Golgota című számban, vagy az album záródalában, amit az imént említettünk, ugyancsak. Azért ebben a szakmában, a rockdalokban, popdalokban kevéssé köszönnek vissza ezek a témák a dalszövegekben.

Én attól tartok, hogy ez nem szakma, mert a szakmának vannak írott, meg íratlan szabályai, ennek a műfajnak pont az a szépsége, meg a nehézsége is, meg a furcsasága is, hogy nem veszem észre, hogy olyan sok szabály lenne. Talán jó is ez, de van hátulütője is. Alapvetően az ember ezt a formát olyan közlésre használja, amilyenre akarja. Lehet csasztuskát írni, meg reklámzenét, meg mindenféle dolgot. Ugye nagy, nyugatos költőink sokszor viccelődtek is ezzel, reklámrigmusokat gyártottak szabadidejükben viccből, humorral, derűvel. Én úgy képzelem, hogy ezt a műfajt az ember úgy használja, mint bármelyik másikat, lehet humoreszket írni, meg Tolsztoj is írhatott regényt, tehát akármire. Arra is, hogy az ember akár a hitéről beszéljen, vagy a kétségeiről, vagy az öröméről, vagy a veszteségélményéről.

Azt gondolná az ember, hogy ez egy különösen személyes és belső ügy.

Na, de miről szóljon egy szólólemez, ha nem a szólistának az érzéseiről? Néha számon kérik, hogy az ember miért nem beszél minden oldalnak a problémáiról. Nem tudom. Én nem programverset írok, én nem mások érzéseit gyűjtöm csokorba és énekelem meg. Drága Babits tanárnőtől, akivel négy évig hadakoztam a Fazekas Gimnázium tanulójaként, azt tanultam meg, hogy a líra örök jelen idejű, egyes szám első személyű műfaj. Nagyon fáj. Ugye? Ha most, ha ezt elfogadjuk, akkor érdemes elfogadni azt, hogy én nem valami képviseletében, meg mások helyett szólva akarok beszélni, hanem a magam dolgáról beszélek, arról, ami engem foglalkoztat, aggaszt, ami örömet okoz, ami veszteség vagy örömélmény, ezt írom dalba. Reményem szerint, amellett, hogy valóban vannak ilyen dalok itt, mint a Golgota, vagy az Utolsó békeév, vagy az Ember maradj, rengeteg derű, meg remény is van ebben a lemezben. Egymásra kell nézzünk, emberek. A helyzet az, hogy az egyre szűkülő, egyre korlátosabbnak ígérkező helyzet előbb-utóbb rákényszerít bennünket arra, és milyen jó lenne, ha nem kéne a kényszerig eljutni, hogy olyan emberek is összefogjanak, egymásra nézzenek, akik esetleg majdnem semmiben nem értenek egyet. Szóval muszáj lesz, én így érzem, de ne legyen igazam.

A napokban megjelent Metropolis című új dupla stúdióalbum alcíme úgy szól, hogy Make Orwell Fiction Again, ezt talán úgy lehetne lefordítani, hogy tegyük újra fikcióvá Orwellt.

Nagyon nehéz magyarra fordítani, hogy pontosan visszaadjuk ennek a humorát.

Ez humoros, vagy inkább fenyegető?

Szerintem az, hogy tegyük már vissza a könyvtárba Orwellt, legyen belőle újra egy fiktív történet, és ne az legyen az érzésünk, ami egyébként nyugodtan lehet…

Most egy hasonló világban élünk, mint Orwell?

Igen, Orwell az 1984 című regényét 1948-ban írta le, és szerintem a korabeli Szovjetunióra több utalás van benne. Általában az autoriter rendszereknek a működéséről szól, és azoknak a térképét adja, de inkább elrettentés volt a célja az én nézetem szerint sem, minthogy kézikönyvként szolgáljon. Most pedig olybá tűnik, mintha az az erő, amelyikről korábban beszéltünk, úgy nyilvánulna meg, mintha ezt egy ilyen térképként használná. Utal arra is ez az alcím, hogy a Make America Great Again politikai szlogen lett, hogy volt-e valaha nagy az, amit most újra naggyá akarnak tenni, azt én nem tudom. Bizonyára voltak olyan elemei, amikor nagynak élhették meg a saját állami létüket. Alapvetően én abban érzek egy humoros vonalat, hogy ez egy átalakított politikai szlogen. Ugyanakkor van komoly tartalma is, az, amiről az imént beszéltünk, hogy próbáljuk már fikcióként kezelni. Van egy csomó olyan mozzanat a könyvben, ami most körülöttünk megvalósulni látszik. Nagyon kell vigyáznom, hogy milyen konkrét példát mondok. Mondok egyet, ami szerintem nagyon fontos és kiemelkedő, eklatáns példa. Syme a megszállott értelmiségi, már itt érdemes egy picit leállni. Ismerünk ilyet? Syme a megszállott értelmiségi szópusztítással foglalkozik a könyvben. Arról magyaráz Winstonnak, hogy milyen csodálatos dolog a szópusztítás. Ha van egy olyan szavunk, hogy jó, akkor mi szükség van arra, hogy rossz, mert az, hogy nem jó, éppen úgy megfelel a célnak. Így szép lassan kiírtjuk egy nyelvnek a jó részét, és a végén már csak egy szóval lehet kifejezni mindent, és az lesz a leggyönyörűbb. Én úgy képzelem, nem voltam a szavak embere, aztán mégis a szavak embere lettem, hogy az ember verbális lény, ami azt jelenti, hogy a szavakon keresztül gondolkodik az eszményeiről. És hogyha például a politikailag korrektnek nevezett közbeszéd elvágja bizonyos szavakhoz vezető útjainkat azzal, hogy nem engedi használni őket, vagy az eredeti jelentésüket eltorzítja, megmásítja, akkor nem tudunk bizonyos dolgokról gondolkodni sem. Lehet, hogy ezt rosszul gondolom, de ez már majdnem rögeszmeszerűen rögzült bennem. Úgy képzelem, hogy sok-sok párhuzam van a jelenleg formálódó, fortyogó, jelentős átalakulásban levő világunk és az Orwell által leírt disztópia között. Nekem ehhez a szerzőhöz, talán mondhatom, mégiscsak van valamicske közöm. Tizenhat éves koromban, éppen 1984-ben olvastam először, még szamizdatként a regényt. Egy ragacsos, stencilezett példány járt kézről kézre a gimiben, aztán megnéztük a filmet, aztán eljött az úgynevezett rendszerváltás, akkor már meg is jelent a könyv, egy másik fordításban olvashattam el újra, megint nagyon megütött, nagy hatással volt rám, olyannyira, hogy a Bonanza Banzai énekese, szövegírója voltam, és egy egész lemezt szenteltünk, vagy szenteltem én magam szövegíróként az orwelli világnak. Mondta is akkor a lemezgyári szakember, 1990-et írtunk, hogy ez nem jó cím. Mondom, de miért nem jó cím? Azt mondta, azt fogják hinni, hogy elnéztétek a naptárt. Ezt a szellemességet egy picikét zárójelbe tettük, és megjelent a lemez. Aztán ez volt 1990-ben. Aztán 2005-ben, némileg a lemezzel összefüggésben, volt egy olvasásnépszerűsítő sorozat a Magyar Televízióban, az volt a címe, hogy A nagykönyv. Hírességek egy-egy könyvet képviseltek. Az sem véletlen, hogy nekem pont az 1984 jutott. Egy kisfilmet, egy kis kampányfilmet kellett forgatni róla, ahol az ember hol a könyvről beszélt, hol pedig voltak dramatizált jelenetek, én játszhattam Winstont, Méhes László volt Syme, a szópusztító, megszállott értelmiségi. Aztán 2012-ben csináltam egy magányos stúdiómunka során elkészült lemezt, az volt a címe, hogy 2084, szintén Orwellre utalt, ott is egyértelműen antiutópisztikus, disztópikus képek sorakoztak. Úgyhogy ez csak egy jel a sorban, ilyen értelemben, támaszkodva az előző impulzusokra, vagy az előző megjelenésekre. Ha a Jóisten megengedi, és még fogok tovább dolgozni, akkor valószínűleg ez refrénszerűen vissza-vissza fog köszönni.

Ez az említett orwelli világ, ez a disztópikus, antiutópisztikus, elmagányosodott világegyetem egyébként a borítón, illetve a CD–hez társuló bookleten is visszaköszön képanyagában. A dalszövegek is utalnak a gépek és a mesterséges intelligencia vezérelte életünkre, ugyanakkor meg, úgy tudom, az album képanyagát a mesterséges intelligencia segítségével alkottátok meg. Akkor ez hogy is van? Használjuk, de féljünk tőle?

Összefügg a két dolog. Szerintem ez egy eszköz, amit nyugodtan meg lehet tanulni használni, és mondjuk egy grafikától még nem fog összeomlani a világ. Mostantól kezdve a kreatív emberek, számtalan műfajban, állandóan fogják használni, éppen úgy, mint a festőpalettát korábban. Az egy másik kérdés, hogy kell-e ezt a mesterségesnek és intelligenciának mondott valamit nagy döntéshozatali rendszerekbe beemelni. Úgy gondolom, a két dolog teljesen más síkon mozog, mint probléma. Tehát, hogy kreatívan használja az ember. Szeretném elmondani, hogy ennek a borítónak és a lemez tartalmának az előállításakor kizárólag természetes intelligenciát használtunk.

A mesterséges intelligencia végén azért ott az ember.

Most még ott van, és addig jó. Ez egy prompt, egy nagyon drága előfizetéssel lehet beszélgetni promptokon keresztül. Először is jól kell tudni angolul, másrészt jól kell tudni megfogalmazni az embernek a képi céljait, harmadrészt meg kell tanulni a programnyelvet, negyedrészt rá kell jönni, hogy olyan soha nem lesz, hogy az ember azt mondja, hogy csinálj borítót, megnyomja a gombot, és kijön a borító. Ez nem így működik. Ha valaki azzal vádolna esetleg, hogy a mesterséges intelligencia megcsinálta nekünk a borítót, erről szó sincsen. Ebben a frontképben legalább hat különböző, hosszú-hosszú hónapokon át tréningezett, generált kép van. Tréningezni kell ezt az eszközt is arra, hogy megértse, hogy mi mit akarunk. Ez nem olyan egyszerű. Heteken át dolgoztunk rajta, én például keverés közben is néha Lepés Gábor hangmérnök barátom háta mögött ülve, fél füllel a keverést hallgattam, és mondtam, hogy mit változtassunk rajta. Egyébként meg promptokat írtam, és próbáltam megérteni, hogy miért nem ért meg engem a drót másik végén az a képalkotó szoftver, vagy én mit vétek el. Most ha ő intelligens lenne, akkor válaszolt volna nekem, hogy figyelj, öreg, ezt szúrtad el. De ezt csak így hívják, hogy AI, hogy Artificial Intelligence, de ez nem intelligencia. Én úgy képzelem, hogy az intelligencia az, amikor magunkra ismerünk. Azt nevezem intelligensnek, aki magára ismer, a saját végességére ismer, és rögtön fölé-alárendeltségi viszonyban, úgynevezett hierarchiában helyezi el magát. Intelligens, mondhatni csak az lehet, aki maga fölötti dimenziót tételez. Tudom, hogy ez egy túl határozott, vagy nem is tudom, szélsőségesnek is tartható álláspont, de én azt gondolom, hogy ez az intelligencia. Az egyik dalban szerepel is, hogy nem lehet soha mesterséges, ami intelligencia, mert intelligenciában benne van a természetességnek és ennek a hierarchikus elhelyezkedésnek a megértési képessége. Nagyon izgalmas munka volt, egyszer kiírta a szoftver, hogy tisztelt felhasználónk, ön túllépte a napi ezer képgenerálásra szóló keretet, és most 24 óráig nem fog tudni hozzáférni. Én nem tudtam, hogy van ilyen keret, ők pedig valószínűleg nem tudták, hogy van olyan agyament, aki egy nap ezer képet generál, amiből aztán összerak valamit. Még egy dolgot szeretnék elmondani. Az alcím fölött van egy főcím is, a Metropolis, amiről azok, akiket ez a dolog úgy általában érdekel, rögtön asszociálhatnak egy majdnem száz esztendős, 1927-es filmre, Fritz Lang filmjére. Az egyik első nagy hatású, nagy költségvetésű némafilm már a nagyváros elidegenítő hatásáról beszélt, a tömegek mesterséges városba zsúfolásának az elidegenítő hatásairól, a tömegember szenvedéséről, a munkásoknak és a körülményeiknek a nehézségeiről, a mesterséges intelligencia előállításáról. Ugye, ott Mariát, a robotot létrehozzák. Ha valaki esetleg emlékszik, ezek ikonikus képek. A cím is érdekes, bizonyos értelemben innen a messzi távolból, romantikusan, szerencsésebbnek is gondolhatjuk ezt a kort, már száz évvel ezelőtt foglalkoztak ezzel. Messze nem voltak ekkora nagyvárosok, és nem volt ennyi ember a Földön. Csak abba gondoljunk bele, hogy amikor én születtem, fele annyi, vagy még kevesebb ember élt a Földön, mint most. Hát ez mitől lett? Satöbbi, satöbbi.

Dalszövegekről beszélgetünk. Említsünk meg még egyet, ez a Kékből rózsaszín című dalt, ami tulajdonképpen a transzneműség, szintén mondhatjuk, fenyegető veszélyét helyezi a középpontba. Itt van egy ilyen sor, hogy „nem csak egy jelmez, amit az ember levet vagy felvesz.” Úgy látod, vagy úgy érzed, hogy ez valóban egy fenyegető, akut, veszélyes probléma? Akár itt Magyarországon?

Leírtam abban a néhány sorban, amit ehhez a dalhoz fűztem a már említett visszaszámláláskor, hogy ennek a dalnak az egyik mozgatórugója, vagy a szövegnek a beindítója egy rendkívül megrázó, videós vallomása volt egy, azt hiszem, kanadai férfinak, akinek a gyermekét – elváltak a szülők – egy ilyen átalakító műtétnek vetették alá. És a pacák nem volt hajlandó az új néven szólítani a gyerekét, akit, nem tudom, kilenc vagy tizenegynéhány év alatt egy másik néven ismert. Emiatt elvették tőle a láthatási jogot. Egy apai segélykiáltást néztem, hallgattam végig, többször is. Bevallom, hogy engem nagyon megrázott. Én is apa vagyok. Az én gyerekeimre is hatnak ezek a propagandisztikus hatások, amelyek elsősorban a telefonjukon keresztül érik őket a különböző felületeken, TikTok, Insta, egyebek, amire nekem rálátásom sincsen. Minden apa fölteheti magának a kérdést, hogy mit gondol akkor, ha egyszer csak azzal jön haza mondjuk egy lánygyerek, hogy dupla masztektómiával akar megszabadulni az éppen növekvő melleitől. Szerintem ez egy megrázó szituáció. Aki azt gondolja, hogy én fóbiás vagyok, szólok, hogy nem. Aki azt képzeli, hogy valaki ellen íródott ez a dal, az nagyon téved. Ez egy aggodalom, ez a dal önmagában, egy szülői aggodalom, hogy mi a bánat lesz ebből a világból, hogyha azt gondoljuk majd, hogy a nemünket, amit kaptunk készen, eegyszer csak levethetjük magunkról. És komolyan elhisszük, hogyha ilyen kínoknak, ilyen gyötrelmeknek vetjük alá magunkat, vagy a gyerekeink magukat, az boldogságot hoz. Ez majdnem kizárt. Az emberben nyugodtan lehet félelem, aggodalom anélkül is, hogy örökké maga mögé kelljen kacsintgatni, hogy ezt majd valaki hogyan fogja érteni. Aki ezt nem hallja ki ebből, az nem hallgatta meg. Úgy képzelem, hogy nyitott szemmel járkálunk a világban, de nagyon keveset látunk belőle. Megvan az az illúziónk, hogy mivel a telefon a kezünkben van, gyakorlatilag az emberi tudás univerzumát hordjuk magunkkal, bármikor, bármilyen kérdésre pontos választ kaphatunk a telefonunkon keresztül, ergo megvan az az illúziónk is, hogy mindent tudunk. Amit pedig éppen nem tudunk, annak utána tudunk nézni. Közben pedig ezeknek a felületeknek az algoritmusai egyfolytában figyelnek bennünket, hogy melyik videón, melyik tartalmon, melyik híren, melyik képen mennyi időt töltünk el, ezáltal összegyűlik rólunk egy személyes profil. Ez nem antiutópia és nem riogatás, ez tényszerűen így van. A nagy tech platformok mondják el magukról. Ez folyamatosan egyre szűkülő buborékba zár be minket. Egy ismeretbuborékba, egy érdeklődési buborékba zár be minket az a készülék, amiről közben azt hisszük, hogy totál univerzális. Ezért van az – bocsánat, de fűzfapoéta magától idéz – a Gépszabadság című dalban, hogy „Amiről nem tudnak, az nem is létezik. Aki gépellenes, azt úgyis szétszedik.” Úgyhogy igen, a szétszedés gesztusa valóban benne van ebben a világban, a szétszedő, a szétszóró, a közénk éket verő erő az mindig így működik. Nekünk meg össze kell kapaszkodni, meg kell látni a másikban a jót, és meg kell látni azt is, talán van jó ebben a lemezben is, ami meglátható, hogy ez egy általam látott, általam megírt, kétségtelenül nagyon szubjektív kor- és kórkép. Én arra hívok mindenkit, aki ezt a lemezt hallgatja, hogy ember legyen velem együtt, hogy egymás számára emberek lehessünk, és hogy megfogalmazhassunk nyugodtan aggodalmakat és örömöket anélkül, hogy a másik folyton ellenséget látna bennünk.

A beszélgetésben már elhangzott, hogy az első nyomás a stúdióalbumból, a CD-ből már elfogyott. Nyilván ilyenkor ez siker. De egyáltalán mi a siker ebben a műfajban?

Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Tulajdonképpen az már siker, hogy az ember olyasmivel foglalkozhat, amit nagyon, amit szenvedélyesen szeret. Amit elmondtam, abból kihallható, hogy én szenvedélyesen szeretem azt, amit a munkámnak mondok, de nem munkának élek meg, mert nem muszájból csinálom, hanem azért, mert nagyon szeretem. És nagyon szeretem azokat is, akik elfogadják. Valószínűleg az a siker, hogy az ember képes megfogalmazni viszonylag jó hatékonysággal önmagát, a saját világképét, a világnak azt a szeletét, amire rálát, relatíve pontosan. Ez már egy nagy siker. Ez sikerélmény. Ha ezt formai körülmények között teheti, ami a saját ízlésének megfelel. Én például úgy hallom, hogy gyönyörűen szól ez a lemez, az én ízlésemnek nagyon megfelel. Nyilván a kamaszkori előképekre épül mindez, mert nélkülük nem is mentem volna ennek a műfajnak az irányába. Aztán siker az is, amikor valakiben rezonanciát kelt. Ez nem kell, hogy tömeges legyen. Olyan szép üzeneteket kapok a lemez megjelenése óta, hogy „megállás nélkül hallgatom”, ez és ez tetszik benne, „ebben magamra találtam”, satöbbi. Be kell vallani a kérdésre felelve, hogy ezek nagyon jólesnek. Ez is a sikernek az egyik fokmérője. Sikert jelent az is, hogy milyen ellenerőket ébreszt fel az ember szándékán túl, ez is nagyon érdekes, ebben is van viszonylag hosszabb históriám. S az majd egy nagy kérdés lesz, hogy december 14-én, az Arénában hogyan reagálja le a közönség ezt a dolgot, de nem ez a legfontosabb fokmérő.

Szerb Antal azt írja egy helyütt, hogy a siker fokmérője a kollégák irigysége. Ebből is kijutott azért.

Nem tudom, én erre, őszintén, nem koncentrálok, mert tényleg nem ebben a világban élek, és nem művészrezervátumba zárva élem az életemet. Nem egy sztároknak, vagy mit tudom én, művészeknek fenntartott külön szigeten élek, én az emberek között járok. Kapok néha nagyon szép és nagyon másfajta visszajelzést is. Alapvetően a közvetlen környezetemben olyan emberek vannak, akik érzik ennek a munkának az értékeit. És én ezt nagyon megbecsülöm, és erre koncentrálok.

A díjak fontosak, azok jelentenek valamilyen visszajelzést? Emlékszem, nyáron a Petőfi Zenei Díj kapcsán volt az internetes portálodon egy kisebb polémia. De azért a díjak valahogy megmutatnak valamit az életműre vagy a pályára vonatkozóan, bár kérdés, hogy ki hogy értékeli a díjakat. Arra emlékszem, hogy Bob Dylan, amikor megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

Nem ment el, ugye?

2016-ban, igen, de aznap este, amikor bejelentették, hogy Nobel-díjat kap, éppen koncertet adott Las Vegasban. Egy árva szóval nem említette a díjat. Egy árva szóval nem utalt arra, hogy ő most Nobel-díjas, és hogy ez egy mekkora dolog. Állt a mikrofonnál, kis töpörödött öregemberként, és dörmögött, dünnyögött a mikrofonba. Szóval, hova helyezhetők, hogyan kezelhetők ezek a díjak?

Komoly szerző, akinek a dalait rengetegen feldolgozták, és valószínűleg elképesztő bevételekre tett szert az élete során, úgyhogy nem kell foglalkozni a bevétellel…

Azért a Nobel-díj is egy jó bevétel.

…ha, mondjuk, rosszhiszeműen akarunk hozzáállni a dologhoz. Jóhiszeműen meg azt mondhatjuk, hogy rendkívül kreatív elméről van szó, elképesztő dalszövegíróról, aki előadóként is sikeres lett, noha talán annyit zárójelben megjegyezhetünk, hogy ez még nem a legerősebb oldala. Az sem véletlen, hogy éppen irodalmi Nobel-díjat kapott. Ezen a pályán vagy ebben a műfajban kétfajta visszajelzést kap az ember. Szakmait és közönségbelit. Most írhatom oda, hogy van még a harmadik a kritikai tér, de az mindig érdekvezérelt, ha pozitív, ha negatív, teljesen mindegy. Azt valamilyen szándék vezéreli. Én ezt erősen zárójelesen rajzolnám ide. Ha az a kérdés, hogy nekem mi fontos, rengeteg szakmai elismerést is kaptam. Például van, amit magyar Grammy-díjként emlegettek sokáig, az Arany Zsiráf, ami később Fonogram-díj lett, azt körülbelül 15 alkalommal kaptam meg. Én már nem szeretném még egyszer. Köszönöm a vele járó figyelmet, soha nem küzdöttem díjért. Egyetlen egy díj volt életem során, amire bevallom, hogy áhítoztam, kölyök voltam 1998-ban. Már talán nem is annyira kölyök, 30 esztendős, de akkor még volt olyan, hogy az Év klipje. És az életem első kliprendezése, az Ikon című klip volt, és bevallom, azt nagyon szerettem volna, megnyertem. Azóta nem vágyom díjakra, nem harcoltam azért, hogy, nem tudom, mit kapjak, Középkeresztet vagy Kossuth-díjat. Nagyon örülök neki, nagyon megtisztelőnek tartom. Igyekeztem ezeket a díjakat mindig úgy kommentálni, úgy értelmezni, hogy ez a nagy közönségszeretetnek is szól, talán a műfaj népszerűségének is szól, tehát nem arra gondoltam, amire esetleg más gondolt volna. Magyarul jó a díj, mert ráirányítja a figyelmet valamire. Nem is mindig a legjobb figyelmet irányítja rá. Most megkaptuk, fantasztikus nagy munka volt egyébként, a Harminc év című jubileumi koncertünk tavaly, amivel két Operaházat, egy csordultig telt Papp László Arénát, három különböző nagy, vidéki sportcsarnokot töltöttünk meg. Ilyenkor kialakul a narratíva. Az ember kényszeresen magyarázza a világot, én is, mindannyian. Ha valakinek az az érzése, hogy neki valaki nem szimpatikus, azt mondja, hogy azért mennek neki a dolgok, mert… És a díjat is azért kapta, mert… Én nem én ítéltem magamnak a díjat, nem is kértem ilyen díjat, nagyon örültem neki, ráadásul pont egy olyan koncertért kaptam, tényleg nagy volumenű dolog volt, a Győri Filharmonikusokkal léptünk fel, meg a pécsi VoiSingersszel. Harmincesztendőnyi szólópályát tekintettünk át, nagyon izgalmas, kétfelvonásos dolog volt, szcenikailag is kifejezetten látványos. A belőle megjelent dupla CD és tripla LP hetekig vezette az eladási listákat, nemsokára, talán karácsonyra megjelenik belőle a képhordozó is, és lesz belőle nagy felbontású tévéműsor is, akkor majd le lehet ellenőrizni, hogy ez valósult-e meg. Nem a díjakért dolgozom, ezt már nem először mondom el, most elmondom n-edszer is, hogy ezek azért fontosak, mert a figyelmet rá lehet irányítani egy produkcióra. Alapvetően a közönség visszajelzése az elsődleges és legfontosabb ebben a műfajban, akárki, akármit mond. Beszélhet a kritika, lehet a díjakat is dobálni a helikopterről a résztvevők közé. Számítani mindig az fog, hogy a koncertre eljönnek az emberek, megveszik-e a lemezt, vagy hallgatják-e a dolgokat.

December 14-én lemezbemutató koncert lesz az Arénában. Az első hangtól az utolsóig elhangzik majd a dupla album?

Ebben reménykedem, mert ezt még a zenekari szűrőn át kell passzírozni. Én a zenésztársaim visszajelzéseire mindig nagyon hallgattam, remek muzsikusokkal játszom együtt. Tényleg nagyon szeretem őket zenészként, és a barátaim is, Bánfalvi Sanyi dobos, Kálló Peti basszusgitáros, Madarász Gábor nagyszerű gitáros és régi fegyvertársam, Lepés Gábor billentyűs, aki ennek a lemeznek a hangmérnöke is volt. Tehát ezt nyilván a zenekari plénum elé fogom vinni. Amikor hallgatóként, befogadóként elkezdtem ezzel a műfajjal foglalkozni, hamar látszott, hogy vannak csúcspontok, vagy sűrűsödési pontok ebben a műfajban. Akikből igazán nagy sztár lesz, most nem a csillogó popsztárokról beszélek, hanem olyan emberekről, mint mondjuk a Genesis, Peter Gabriel, Phil Collins vagy a Pink Floyd. Nem én választom ki őket, őket kiválasztotta a közízlés, amit persze sok erő alakít mindig. Sok furcsa információ kereng róluk, de például csak a legnagyobbak, az én ismereteim szerint, csak ezek a legnagyobbak engedhették meg maguknak, hogy teljes lemezt végigjátszanak egy koncerten. A Fal című, mondhatjuk talán, hogy remekmű, többször előadásra került. Az én lehetőségeim jelentősen mások, mint az előképeké, de talán ezt most megkockáztathatjuk. Ez pont egy olyan ívet lerajzoló lemez, amivel ezt meg lehetne kísérelni. Remélem, hogy ez sikerülni is fog, mert rendkívül látványos előadásnak minősül.

Nekem az Arénában mindig az az érzésem, hogy ott a színpadon állónak kilépni egy ilyen méretű helyszín színpadára, 10-12 ezer ember elé, az feszültséggel járó feladat. A sokadik arénabeli koncert után ez megszokható?

Nekem nem. Sokszor profiznak, ami nem is mindig csak pozitív, ugye hidegszívűt is jelentett talán az, hogy valaki professzionálisan áll hozzá. Olyan értelemben igyekszem professzionális lenni, hogy tisztességgel végezzem a munkámat, de nem akarom rutinból végezni. Sokszor mondtam már magamról, és remélem, hogy van olyan, aki ezt nem pejoratív értelmében érti: én amatőr vagyok. Izgulok. Rakkolós, készülős vagyok, agyonpróbálom a bulit. Szegény zenésztársaim látják kárát, mert öt hétig fogjuk játszani ezeket a dalokat, mire fölmegyünk a színpadra. Megtanultam, hogy nem csak rajtam múlik. Mindannyiunkon, a színpadon és a színpad környékén dolgozó rengeteg emberen, rengeteg mindenen. A befogadás, a percepció azon is múlik, hogy hogyan alakítjuk ki a környezetet. Én mindenesetre hálát adok az égnek, és hálát adok a közönségnek is, hogy megint van erre módunk, és mindenki kérdezgeti, hogy mi lesz, ha ez nem lesz. Lehet, hogy egy pinceklubban is nagyon jól lehet koncertezni. Én koncerteztem már ott egyébként, mert hát még kis produkcióként kezdtük, de aztán fölvitte az Isten a dolgunkat, és ma már külön élményt jelent, hogy jó helyen játszhatunk.