Pénteken merényletben meghalt Abe Sindzó, akit a japán politika hosszú ideje legfontosabb szereplőjének tartanak a kommentárok. Mit kell tudnunk Abe Sindzóról?

A második világháború utáni japán politikai élet meghatározó személyisége volt, sőt, lehet azt mondani, hogy talán a legfontosabb személyisége. Egy nagyon régi és köztiszteletben álló politikusdinasztiának a sarja, akiknek a választókörzete Jamagucsi, Honsú sziget legdélebbi kis prefektúrája, ahol hagyományosan mindig ők kaptak képviselői helyeket, az egész családot átszőtte a politika. Anyai nagyapja, Kisi Nobuszuke miniszterelnök volt 1957-től 1960-ig, édesapja, Abe Sintaró külügyminiszter volt, nagybátyja, Szato Ejszaku miniszterelnök volt, a testvéröccse, Kisi Nobuo jelenleg is védelmi miniszter. Abe Sindzó a politikába beleszületett és abban nevelkedett. Két alkalommal alakított kormányt. A Koizumi-kormány mandátumának lejárta után ő vette át 2006-ban mint az LDP akkori elnöke a kormányt, csúcsot döntött abban, hogy mindössze 52 éves volt csak. Ez Japánban nagyon fiatal kornak számít egy miniszterelnöknek. Az az időszaka, az első Abe-kormány, nem volt hosszú életű, egy évig tartott, de aztán 2012 decemberében ő került újra hatalomra. Akkor meg azzal vált rekorderré, hogy ő lett a leghosszabban regnáló miniszterelnök Japánban, 2020. augusztus 28-án mondott le, egészségügyi okok miatt. Kivárta, hogy ő legyen a leghosszabban regnáló miniszterelnök. A második Abe-kormányt megelőző időszakban harminc év alatt 19 miniszterelnök volt. Ez a háttér, ahonnan Abe Sindzó indult, és a politikai öröksége kimagaslóan gazdag, akár a belpolitikát nézzük, akár a külpolitikát. A második Abe-kormány nagyon nehéz időszakban vette át Japán kormányzását, 2012-ben. 2011 márciusában volt a fukusimai hármas katasztrófa. Azért nevezzük hármasnak, mert volt földrengés, volt cunami és az atomerőmű sérülése (igazából annak a következményei a mai napig nem rendezettek). Tehát egy megrendült ország hagyatékát vette át 2012-ben, és szerintem ez volt az egyik ok, hogy ő ennyire szorgalmazta az olimpia megrendezését, tudniillik 2011-ben a japánok identitástudata vagy önbizalma annyira megrengett, hogy úgy érezte – ezt ugyan nem mondta, de én így gondolom –, hogy a sikeres olimpiarendezés lenne egy olyan kohéziós erő, ami újra összerántaná a társadalmat és adna egy bizonyítási lehetőséget. Ráállt arra 2012-ben, hogy a gazdaságot, ami recesszióban volt akkor már két évtizede, helyrehozza, hogy az olimpiát megrendezik, s hogy a külpolitikában is fontos lépéseket kezdeményez. Egy rendkívül koncepciózus vízióval rendelkező államférfi volt.

Liberális Demokrata Pártnak hívják a pártját. A mi fogalmainkkal megérthető, hogy ez milyen politikai irányvonalat jelent?

Ez egy jobboldali konzervatív párt. Erre szokták mondani, hogy se nem liberális, se nem demokrata, 1950-ben, a háború után alakult, Japán konzervatív pártja. Szinte megszakítás nélkül az LDP kormányzópárt volt, egy-két rövid, egy-egyéves szakasz volt, amikor nem volt hatalmon. Konzervatív politikusok gyülekezete. Az LDP nagyon erős, nem egységes, mert nagyon sok frakció van a párton belül, és egy-egy frakció élén pedig vezető politikusok állnak, de történetesen az Abe Sindzó vezette frakció volt a legerősebb.

Az, hogy ilyen hosszú ideig képes volt kormányon maradni, azt is jelenti, hogy mintegy politikai teljesítményként egyben tudta tartani a pártot?

Igen, abszolút egyben tudta tartani, és annak ellenére, hogy a népszerűségének voltak mélypontjai, de ő is, mint egész Japán, egy főnix típusú karakter volt, fel tudott állni. Karizmatikus ember, karizmatikus szónok volt, megjelenésében és viselkedésében is tudta az embereket magával vinni. Nagyon sokan hittek neki és támogatták. Nagyon sokan voltak az ellenzői is, főleg akik a jobboldali vagy nacionalista politikáját nem támogatták, de ezzel együtt tudott összekovácsoló erőt sugározni az embereknek, és ez nagyon fontos volt a japán társadalomban.

Hogy fordulhat elő az Japánban, ahonnan évtizedek óta nem hallunk politikusok ellen elkövetett merényletekről, hogy ennyire könnyen meg lehetett ölni egy politikust? Van erre valami magyarázat?

Erre az egész japán néplélek is bizonyos fokig magyarázatot ad. Japánban a közbiztonság legendásan jó, ott éjjel kettőkor is nyugodtan végig lehet menni egy kis mellékutcán, senki sem fogja bántani az embert, de az, hogy ilyen jó a közbiztonság, részben annak köszönhető, hogy ez egy homogén társadalom volt nagyon sokáig, s még most is az, tulajdonképpen. Nagyon alacsony az idegenek aránya, csak két százalék. Ismerik az emberek egymást, ismerik egymás viselkedését, és ha bárki egy picikét is kilóg vagy másképpen viselkedik, akkor a japán az a nép, aki jelent. Azonnal jelentik a sarki rendőrőrsön, hogy X. Y. furcsán viselkedett és a biciklijével ezt meg azt csinálta. Néha zavaró, hogy ennyire figyelik, hogy az egyik vagy a másik mit csinál, de másrészről pedig nagy biztonságot ad azért, mert mindenki tudja, hogy figyelik egymást. Emiatt nem is történhetnek bűnesetek. A másik ok az, hogy az úgynevezett közterületi felügyeleti rendszer Japánban kitűnő, tényleg minden utcasarkon, minden kereszteződésben van aktívan működő rendőrőrs, ahova bárki betérhet és kérhet felvilágosítást, útba igazítást, jelenthet, még segítséget is kérhet. Ezenkívül a japán politikai kultúra vagy kampánykultúra más, mint ami az Egyesült Államokban vagy Európában is kialakult.

A képeken azt láttuk, hogy a beszédet mondó Abe Sindzó mögött másfél-két méterre zajlik az utca forgalma.

Így van. A japánoknak egymás iránt nagyon nagy a bizalma. A politikusok kampányának pedig egy fontos része volt az, hogy az emberekkel kezet ráztak, hogy megveregették a vállukat, mosolyogtak, köszöntötték, volt egy ilyenfajta, szinte testi kontaktus is a politikusok és a választók között. Ez nagyon jól működött. A legutóbbi nagy politikai merénylet 1932. március 15-én volt, amit azóta is a történelemkönyvek jegyeznek. Majdnem száz éve. Azóta is volt egy-kettő volt, de azok inkább a jakuzákhoz, a japán maffiához köthetők, Japánban nem lehet fegyvert viselni, tehát nincsenek fegyverek.

Ez egy házilag készített fegyver volt a hírek szerint, amit háromdimenziós nyomatóval készítettek.

Igen, és ez dicséri tulajdonképpen ennek a fiatalembernek a képességeit, hiszen csak három évig szolgált a védelmi erőknél, a tengerészetnél, és állítólag ezalatt kapott éleslövészetre valamilyen kiképzést, megtanították erre-arra, ha össze tudott fabrikálni fából és fémből egy sörétes puskát.

Elképzelhető, hogy politikai következményei lesznek a merényletnek? A rendőrségnél hullanak a fejek? A belügyminiszternek távoznia kell?

Nem hiszem, hogy ilyen következményei lennének, tudniillik Japánban általában kollektív a felelősség. Hacsak a narai rendőrfőnök önmaga nem dönt úgy, hogy lemond, őt nem fogják elmozdítani, az szinte biztos azért, mert a felelősség egyébként megoszlik. A japán választási kultúra ismeretében nem volt különösebb hiba, hogy nem volt annyira védve.

Merthogy egyébként sem szokott lenni.

Mert soha nem szokott lenni. Ami még nem volt, arra a japánok általában nem szoktak fölkészülni.

A japán társadalom várhatóan hogyan fogadja majd, hogy ez megtörténhetett?

Mindenki hitetlenkedik, hogy ez egyszerűen elképzelhetetlen. Kicsit úgy vannak vele, mint Csernobillal. Amikor az történt, emlékszem, a reakció az volt, hogy ilyen nem történhet Japánban, kizárt, hogy Japánban legyen egy atombaleset.

A japánok nemcsak egymásban, hanem az államukban is bíznak?

Igen, bíznak, és ezért volt a 2011-es katasztrófa hihetetlen sokk a társadalomnak, mert nem akarták elhinni, hogy ez megtörténhet Japánban. Ez az eset is olyan, hogy senki az égadta világon föl sem tételezte.

Milyen a japán társadalom? Szoktak életkori adatokat, korfákat mutatni, szokták magyarázni, hogy milyen kicsi a terület, ahhoz képest milyen sokan élnek rajta. Szokták elmagyarázni a természeti erőknek való kitettség hatását. Milyen az összkép?

Egy szoros együttélésben szocializálódott közeg. Nagy az egymásra utaltság, pontosan azért, mert nagyon sokszor természeti erőknek vannak kitéve, tehát ha jön egy tájfun vagy jön egy földrengés, akkor olyan nincsen, hogy nekem nem tetszik a szomszédom, akkor az embereknek muszáj összefogni és össze is fognak. Egymás iránt nagy a bizalom, kollektív szemlélet érvényesül a mai napig. Főleg a munkahelyeken. Nem az egyénnek az érdekei vagy az egyénnek a jóléte vagy az egyénnek a szempontjai számítanak, hanem a közösségé. Ennek megfelelően élnek, nagyon sokan úgy érzik, hogy az egyénnek fel kell adnia önmagát, de az egyén addig adja föl önmagát, amíg közösségben van, aztán hazamegy, otthon lehet már saját maga.

Milyen a japán társadalom mentális állapota? Azért kérdezem, mert hozzánk általában nyugati készítésű filmek szoktak erről eljutni, ahol a játéktermek hajnalig, lerészegedésig tartó állapotát írják le úgy, mint valamiféle kórképet. Ilyen a japán társadalom mentális állapota?

A mostani japán társadalom mentális állapota sokkal rosszabb, mint volt az 1980-as vagy az 1990-es években. Nagyon jelentékeny romlás érzékelhető az utóbbi negyven évben, és annak az az oka, hogy egészen a nyolcvanas-kilencvenes évekig a társadalom nagyon homogén volt, nagyon együtt mozgott, közösek voltak az értékei. Az emberek 90 százaléka a közvélemény-kutatásokban azt vallotta, hogy a középosztályhoz tartozik, mindenki így is érezte. A kilencvenes években jött a gazdasági buborék, beütött a recesszió. Részben a gazdasági leépülés, részben a természeti katasztrófák oda vezettek, hogy a társadalomnak ez a magabiztossága és megrendíthetetlenségben való hite megingott. Addig ők voltak a bezzeg ország.

A japán csoda. Minden, ami jó minőségű eszköz volt, Japánból érkezett.

Igen, az mind japán volt, de aztán az 1990-es évektől ez lassan erodálódott, nagyon nehéz ezt tudomásul venni, és egyre-másra jöttek csapások vagy tragédiák. Visszatérve Abe Sindzóra, azért volt nagyon fontos, hogy hitet tudott adni az embereknek, igenis, ki fogunk lábalni a gazdasági recesszióból, meghirdette az abenomics programot, az az ő gazdasági programja volt, harcolt az olimpiáért és végül megkapta Japán a rendezési jogot, sok japán benne látott egy olyan vezetőt, akit lehet követni.

Végül is tudott bizonyítani a világnak?

A világnak tudott bizonyítani, a saját társadalmának nem feltétlenül. Tudniillik visszaállította egy kicsit Japánt a régi dicsőségbe. Külpolitikai kapcsolatai kitűnők voltak, és eredményes a külpolitikai tevékenysége. Japán újra nagyon-nagyon fontos tényezővé vált a külpolitikában is, és tisztelettel néztek az országra. A belpolitikában részben az abenomics programnak voltak eredményei. Ezen belül volt neki a womenomics programja, mégpedig arra, hogy a nők tudását és képességeit jobban ki kell használni, hogy a nőket munkába kéne állítani. Nagyon nagy munkaerőhiány alakult ki, aminek rengeteg oka van, de tény az, hogy egy csomó új dolgot, ami addig elképzelhetetlen volt Japánban, ő próbált megvalósítani, bevezetni. Ezek nem mindig sikeresen valósultak meg, de az is tény, hogy a mentalitáson, a társadalom hozzáállásán változtatott.

Azért, mert karizmatikus volt?

Azért, mert karizmatikus volt, meg azért, mert az embereknek fölhívta a figyelmét arra, hogy úgy is lehet, amire talán addig nem is gondoltak. Meggyőző volt, sok követővel, habár, nagyon sokan nem értettek egyet a nacionalista szemléletével vagy politikájával, mert például az egyik célkitűzése az alkotmány revideálása volt.

A pacifista alkotmányé?

Az 1947-es békealkotmányé, amit tulajdonképpen az amerikaiak diktáltak az akkor legyőzött Japánnak. Miután nem működtethet hadsereget és nem léphet háborúba, az emberek úgy érezték, hogy védve vagyunk, itt nem lehet háború, ezért hívják békealkotmánynak. Aztán kiderült, hogy jó lesz kicsit odafigyelni, mert a régióban az erőviszonyok átrendeződnek.

Visszatérnék egy pillanatra a nőkre. A japán társadalom hogy fogadja azt, hogy a nők, ha munkába állnak, akkor a szerepük és a dolgokba való beleszólásuk is más lesz, mint amíg nem állnak munkába?

Mi azt gondoljuk, hogy a nők munkába állásával a nők szerepe és a beleszólása a dolgokba megváltozik. Japánban nem változott meg, ez egy nagyon érdekes dolog. Japánban relatíve sok, három-négymillió nő újonnan munkába állt, de ezeknek a nagy része részmunkaidős volt, tehát nem teljesértékű munkaerőt képviseltek. Magyarul: a szavuk például munkahelyi dolgokban egyszerűen nem számít, hiszen nem teljes munkaidősök. A fizetésük is sokkal-sokkal alacsonyabb. A társadalombiztosításuk sokkal-sokkal bizonytalanabb, mert ha részmunkaidős, akkor esetleg nem kap olyan juttatásokat. Pont ezért kapott kritikát a womenomics program, hogy igaz, hogy statisztikailag megnőtt a női munkavállalás, csakhogy több mint 70 százaléka a nőknek nem számított a munkahelyén. A beleszólási jog bizony nem nagyon érvényesült.

A japán nők igényelték volna?

Nagyon jó kérdés. Nagyon sokan harcolnának a nők jogaiért, de közben kiderül, hogy egy csomó nő azt mondja, hogy kösz szépen, én jól vagyok úgy is, ahogy vagyok, én nem akarok főosztályvezető lenni, mert az túl nagy felelősség, meg az túl sok áldozat, nekem jó így is. Csak addig jó a japán nőnek elfogadni azt, hogy ő nem valami érdemi szerepet visz, mondjuk, egy munkahelyen, amíg a fizetése vagy az életkörülményei olyanok, hogy ez nem számít. Tehát addig, amíg van mellette egy nagyon jól kereső férj. Nem biztos, hogy meg akarja önmagát valósítani, nem biztos, hogy akar mindenképpen szellemi karriert csinálni, inkább választja az esetleg nem annyira izgalmas, de kényelmes életet. Viszont abban a pillanatban, hogy a férjek nem keresnek annyit – márpedig most nem keresnek, a fizetések relatíve, például OECD-összehasonlításokban, alacsonyabbak, mint Németországban vagy Franciaországban –, már nem tudják biztosítani az asszonynak vagy a családnak meg az egyszem gyereknek, mert most már csak egyszem gyerek születik a japán családokban, a létbiztonságot. Nagyon sokan úgy döntenek, hogy akkor minek menjenek férjhez, és nem is mennek férjhez.

Milyen egy japán férfi meg egy női karrierútja? Azért kérdezem, mert Abe Sindzónál azt a kommentárok kiemelték, hogy nem első számú japán egyetemen végzett, hanem sokkal gyengébben, és ez fontos volt.

Igen, ő a Szeikei Egyetemen végzett, a japán politikusok többsége egyébként a Tokiói Egyetemen szokott végezni, és annak is, mondjuk, a jogi karán. De ő a Szeikei Egyetemen végzett, ám ez bizonyos fokig előnyt is jelentett, mert volt egy kis ipari tapasztalata is, a végzés után a Kobe Steelshez került, tehát a kobei acélművekhez, Az iparból került be a politikába. Nem árt egy politikusnak egyfajta munkatapasztalat is.

Látja, hogy kikről fog dönteni majd később, ha jól alakul a sorsa?

Másrészt kapott valami képet a japán vállalati életről, és azért az is számít. Azonkívül említsük meg, hogy a first lady, Abe Sindzó felesége, Abe Akie nagyon határozott nő, nagyon tudja, hogy mit akar. Van véleménye és kiáll a nők jogaiért. Abe Sindzó tehát nem az engedelmes, alázatos japán feleséget választotta, hanem egy karakteres személyiséget. Ennek is volt hatása, hogy Abe Sindzó is látta, a nők igazából mennyire erősek is tudnak lenni és mennyire van véleményük, ki tudnak állni a jogaikért. Azt hiszem, ez is fontos lehetett. Sőt, az Abe-kormányba tehetséges nőket is odavett maga mellé, ami szintén nem nagyon jellemző a japán kabinetekre. Az ő idejében volt a legtöbb nő a japán kormányban, mind tehetséges nők. Nem azért kerültek oda, mert nők, hanem mert szellemi potenciált jelentettek. A japán nők nagyon jól képzettek, jelenleg Japánban több a lány, mint a fiú egyetemista.

Nálunk is bizonyos szakmákban.

Japánban is nagyon tolódik el az arány a lányok javára, és a magasabb szinteken is nagyon szépen teljesítenek annak ellenére, hogy ott nagyon erős volt a diszkrimináció, most már azért harcolnak ez ellen. Egy csomó tehetséges fiatal nő van, aki legalább annyira képes lenne, mint a férfiak. De van a japán foglalkoztatáspolitikának egy sajátossága, hogy már a felvételnél eldől, hogy milyen vonalra állítanak. Olyanra, ahol az előléptetések rendszerében fogok élni vagy pedig egy olyanra, ami ilyen office lady, irodai alkalmazott vonal, ahol nincs szakmai előrehaladás, stabil, akár több évtizedes irodai munka vár rám. A nők döntő része jó vállalatoknál már csak ide kap belépőt, nem engedik a szakmai vonalra, és nem tudja kibontakoztatni magát.

Mi a férfiak vágyott karrierútja Japánban? Nálunk el lehet menni az állami szférába, egy stabil rendszerbe, el lehet menni a vállalkozói szférába, el lehet menni a multikhoz, az is egy stabil, ott van előléptetési rendszer, több út van. Japánban hogy néz ez ki?

Japánban vállalkozói karrierre nagyon kevesen adják a fejüket. Családi vállalkozások vannak természetesen, hagyományo cukrászműhely, ami háromszáz éve ugyanazoké, vagy japán kardélesítő műhely, amit 250 éve ugyanaz a család visz, ilyenek vannak, de új, úgynevezett startup jellegű vállalkozás nagyon ritka Japánban. Ennek rengeteg szociálpszichológiai és gazdaságszerkezeti oka van. A japán férfiak ideálja az, hogy valamilyen vállalatnál, akár japánnál, akár multinál elhelyezkedik, és szépen megy föl a ranglétrán. Régen az is volt az ideál, hogy élete végéig ugyanannál a vállalatnál van, és szépen onnan megy nyugdíjba, biztosítva van egész életére az elhelyezkedése, a vállalat támogatja őt esetleg a személyes tervei megvalósításában, mondjuk, lakáskölcsönt biztosít vagy különböző családtámogatási megoldásokat is kínál, tehát a totális foglalkoztatási biztonság volt régen az ideál. Ugyan nem izgalmas, meg nem ad lehetőséget egyéni ötletek kibontakoztatására, viszont fix dolog és lehet rá számítani. Csak beütött a recesszió az 1990-es években, és egy csomó vállalat nem bírta az úgynevezett élethosszig tartó foglalkoztatási rendszert, Japánban is át kellett térni arra, mint ami a világ legtöbb országában van, egyre több az úgynevezett szerződéses foglalkoztatás. Az élethosszig tartó foglalkoztatás olyan szempontból is biztonságos volt, hogy nem élte át az ember azt a kényszert, hogy nekem mindenáron okosabbnak kell lennem a többieknél. Inkább az volt az elvárás, hogy menjek a tömeggel, ne okoskodjak. Most az új világban nem elég, hogy legyek megbízható, itt már teljesíteni kell. Ezt sokan nem szeretik, mert félnek tőle. Azt kell mondanom, hogy az oktatási rendszer sem a kreatív emberek nevelésére van beállva.

Japánban sem?

Japánban abszolút nem, az oktatási rendszerben még most is nagyon erős elem az úgynevezett bifláztatás, megtanulni dolgokat, lexikai tudást fölszedni. Nem nyitják meg a kapukat, ha kreatív vagy, akkor kilógsz a tömegből.

Az Japánban baj?

Az mindennél nagyobb baj. Az is baj, ha jobb vagy, az is baj, ha rosszabb vagy. Neked a tömeggel együtt kell menni. Nem szabad nagyon okosnak lenni, mert ha nagyon okos vagyok, akkor kivet engem a rendszer, az intézményrendszer is kivet, tehát a munkahelyeken, a munkafelvételnél sem szeretik a nagyon okosakat.

Időnként borzasztó adatok jönnek japán iskolások öngyilkosságáról.

Az a múlté. Az öngyilkos most nem azért öngyilkos, mert nem jók a tanulmányi eredményei, hanem mert esetleg boldogtalan. Azért múlt el, mert nagy demográfiai baj van, annyira radikálisan csökken a lakosság és ezen belül a fiatalok száma. Most már az egyetemekre vagy főiskolákra nincs az a harc a bekerülésért, mint régen, sőt, most már egy csomó egyetem próbálja a diákokat becsábítani. Magyarul: ez a teljesítési kényszer, hogy nagyon jó tanulmányi teljesítmény kell legyen ahhoz, hogy bekerüljek, megszűnt. Most már mindenki be tud kerülni. Igaz, hogy a nagyon elit vagy állami helyek mindenhol fizetősek, de van, ahol olcsóbb, ott még van verseny, de a többi helyre be lehet sétálni és nagyon gyenge hallgatók is simán bekerülnek egyetemre, ha van kellő pénz és ha kellő gondossággal választották ki az intézményt.

Hol van Japán helye a régióban? A háborúban azt láttuk, hogy Japán egy erős, militáns, hódító hatalomként lép föl. Utána jött a háborús vereség és az amerikaiak által írt pacifista alkotmány, amely nem engedett komoly, támadó jellegű fegyveres erőt sem építeni. De hát ott van Kína. Milyen a japán geopolitikai helyzet?

Nagyon megváltozott. Az 1980-1990-es évekig Japán gazdaságilag annyira kitűnően teljesített, hogy tényleg csodájára jártak mindenhonnan a világból, és a japánoknak ez őrült nagy önbizalmat adott. Japán volt a vezérlúd, így mondták a közgazdászok, aki röpült, a többiek, az ázsiai kistigrisek, röpültek utána, próbálták őt követni a feltörekvő gazdaságok. De a recesszió elkezdődött az 1990-es években, megingott ez a vezető szerep a gazdaságban, ami aztán oda vezetett, hogy 2010-ig Japán volt a világ második legnagyobb gazdasága az Egyesült Államok után, akkor átvette a helyét Kína, és Japán visszacsúszott a harmadik helyre. Az egy nagyon nagy pofon volt a japán imázs arcán, s akkor még 2011-ben jött a fukusimai katasztrófa, ez a két dolog nagy csapást jelentett. Amikor egy kicsit meggyengült Japán gazdasági ereje, kezdtek előjönni problémák, amelyek rejtve voltak addig, mert az ázsiai országok csak fölnéztek rá odáig, de utána ez a zsigeri ellenszenv, ami azért megvolt az ázsiai népekben, főleg történelmi okok miatt, hiszen Japán a II. világháborút megelőzően, a militarista korszakában gyarmatosító volt egy csomó ázsiai országban. Ez a zsigeri ellenszenv kezdett előjönni, és ennek hangot adtak sok helyütt. Japán pozíciója bizony sok tekintetben gyengül, és ezt Kína nagyon erősen kihasználja. Kínának nemcsak a gazdasági, hanem a politikai meg a katonai ereje is ott lebeg Japán szomszédságában. Aztán Japánnak ott van a nagy probléma, Dél-Korea, amellyel évszázados konfliktusai vannak. Akkor ott van Oroszországgal a problémája, a Kuril-szigetek, ami a mai napig nincsenek rendezve békemegállapodás szintjén. Akkor ott van Észak-Koreával a viszony, Észak-Koreában még a mai napig is élnek olyan japánok, akiket az észak-koreaiak annak idején elraboltak és évtizedek harca ellenére sem adtak vissza.

Milyen a Japán külpolitika iránya? Abe Sindzóról mondták azt, hogy megpróbálta valamilyen módon a haderőfejlesztést újra elkezdeni, hogy az egyébként sikeresnek mondott külpolitikájának legyen egy támasztéka. Megpróbálta rendezni kapcsolatait az Egyesült Államokkal, ami hagyományosan nagyon jó, bár volt egy időszak, amikor kevésbé.

Amit Abe Sindzó elkezdett, azt tulajdonképpen folytatta Abe Sindzó után egy évig Szuga Josihide, most pedig Kisida Fumio. Japán számára a legfontosabb partner az Egyesült Államok, amely most is állomásoztat körülbelül ötvenezer főt japán szigeteken, a 62 százaléka Okinaván van, de a főparancsnokság közvetlenül Tokió déli részén, Jokotában van. Ezekre azért van szükség, mert úgy érzik, hogy őket ezek az állomásozó amerikaiak meg tudják védeni bármiféle támadástól, hiszen nekik nem lehet hadseregük. Lehet védelmi erő, de hadseregük tulajdonképpen nincs, és ezért ez a magyarázat, hogy azért van szükség az amerikaiak jelenlétére, amit persze a közvélemény nem mindig üdvözöl és nagyon sokszor vannak tiltakozások.

Ők háborús ellenfelek voltak. Japánra Amerika dobott atombombát, kettőt.

Így van, ez a fajta ellenszenv sokszor megnyilvánul és különböző formákban tiltakoznak. Nem azt mondják, hogy nem szeretjük az amerikaiak jelenlétét, hanem azt mondják, hogy ez környezetszennyezés, zajproblémát okoz, a helyi lakosokat zaklatják esetleg Okinaván a katonák. Vannak olyanok, akik nyíltan is állást foglalnak, petíciókat nyújtanak be Okinaván, fölállítanak a támaszpont előtt sátrakat, de nem sok sikerrel természetesen. Japánnak nincs hadserege, csak védelmi erők vannak, de ez körülbelül 260 ezer embert jelent, ezek önkéntesek, miután nincsen sorkatonai szolgálat. Egyébként Jamagami Tecuja, aki a merénylője volt Abe Sindzónak, ő is ebből a kontingensben volt. A kiképzésük komoly, viszont a büdzsé nagyon limitált, az alkotmány 9. cikkelye szerint csak egy százalékot költhet Japán hivatalosan ilyen célokra. A NATO-tagoknál elvárás a két százalék, ehhez a törvényhozás részéről mind a két házban kétharmados többség kell, és a lakosság részéről pedig pedig az egyszerű többség. Azért ez nem olyan gyorsan megy, és jelenleg Kína négyszer annyit költ hadifejlesztésekre, mint Japán. Japán azért érzi, hogy valamit kellene tenni, csak ilyen törvényi korlátok is vannak, és van a lakossági ellenállás, mert az emberek egy része úgy érzi, hogy abban a pillanatban, ha ők hozzájárulnak a védelmi kiadások expanziójához, , akkor kvázi hozzájárulnak ahhoz is, hogy a békealkotmány megszűnjék és hogy Japán ne legyen többé a béke országa. Vasárnap volt a felsóházi választás, és részben Abe Sindzó meggyilkolásának betudhatóan, az LDP és a vele koalícióban lévő Komeito Párt, a kormányzó koalíció nagyon kényelmes többséget szerzett. Ez azért fontos, mert így a jelenlegi kormányfő, Kisida Fumio mindenféle olyan ötletet, ami az ő politikai arzenáljába tartozik, beleértve a belföldi úgynevezett újkapitalizmus programját, ami egy gazdaságélénkítési program meg az alkotmánymódosítást, ami egyébként összefügg a külpolitikával, sokkal könnyebben tudja majd átvinni. Most még három éve van, 2025-ben lesz a következő választás, és három év alatt rengeteget lehet még tenni.