Az erdélyi irodalom mindig nagy jelentőséggel bírt az egységes magyar irodalomban, és bár ön az élete jelentős részét Budapesten töltötte, de erősek az erdélyi kötődései. Mennyiben tartja magát erdélyi írónak?

Erdélyinek tartom magam. Hogy erdélyi írónak-e, ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni. Sokat írok Erdélyről, legtöbb könyvemben felbukkan, de ez talán egy kicsit abból is adódik, hogy a történelmi korok, amiket megidéztem a regényeimben, ott azért elég nehéz kikerülni Erdélyt. Ez kicsit a magánéletem miatt ragadt ez rajtam, merthogy felnőttkoromban hét évig Erdélyben, Székelyföldön egy kastélyban éltem, és ez annyira része lett az én brandemnek, hogy talán emiatt van ez az erdélyi irodalom címke rajtam.

Mennyiben egységes a magyar irodalmi szellemi kör?

Nem tudom, én ebből mindig egy kicsit kilógtam. Egységes, ha olvasóként szemlélem. Ha íróként nézem, akkor nyilván megvannak itt is a belső feszültségek, de behatárol minket a magyar nyelv, kevesen vagyunk, daraboljuk ezt a pár millió olvasót jobbra-balra, de szerintem ennek nincs értelme. Az olvasók mindenhol jó könyveket olvasnak előbb-utóbb. Ha így gondolok rá, akkor szerintem egységes, én egy halmaznak látom.

Az életét mennyire határozták meg a kolozsvári gyermekévek?

Nagyon.

Hány éves koráig éltek ott?

11 éves voltam, amikor eljöttem Erdélyből, és aztán 27 évesen költöztem vissza, és akkor még hét évet éltem Székelyföldön, és aztán megint Budapesten. Kicsit útközben éltem, és talán a mai napig is élek, van egy nagyon erős szellemi, meg érzelmi kapcsolódás Erdélyhez, és ez biztos, hogy a gyerekkorban gyökerezik. Én mindig haza fogok menni Erdélybe.

Ez így volt a húszas évei elején is? Mielőtt az újabb visszaköltözés történt?

Miután eljöttem 11 évesen, utána nagyon sokáig nem is mentem látogatóba sem. Ez nyilván részben volt csak az én döntésem, hiszen gyerek voltam, de amikor elkezdtem visszamenni, tényleg otthonosságérzetem volt. Akkor is, amikor először mentem, és leszálltam Kolozsvár főterén a buszról, és nem találtam haza, pedig a belvárosban laktunk három utcányira. Nagyon megváltozott a város. Az én gyerekkoromban Kolozsvár egy ötvenezres kisváros volt, ma már több, mint háromszázezres. Ennek ellenére volt egy nagyon erős otthonosságérzetem. Én a Királyhágótól már kezdem úgy érezni, hogy hazajöttem. De amikor visszafele jövök, akkor is. Most már így maradok: útközben.

Budapestet mennyire könnyen szokta meg?

Lubickoltam ebben, nekem ez egy nagy kaland volt. Édesapám családja itt élt Magyarországon, és nagyon nagy szeretettel fogadtak. Ez biztos adott egy ilyen biztonságérzetet. Nem volt ezzel kapcsolatban rossz élményem.

Mennyire tudatosan kezdte kutatni a családfáját?

Én a saját családfámat nem igazán kutattam a mai napig. Ezek a családi történetek ott voltak körülöttem, ezeket úgy mesélték, jöttek a sztorik a nagymamáról. Általános iskolás voltam, amikor szembesültem, hogy az édesapám családja valahogy más. Bevittem egy könyvet otthonról, amiből kiesett egy rosszul beragasztott exlibris, amin volt egy címer, és akkor megkérdezték, hogy ez mi, mondtam, hogy egy címer, és akkor ebből lett egy ilyen fura helyzet. Aztán amikor férjhez mentem és egy erdélyi kastélyban kezdtem élni, akkor nyilván ez felerősödött. Az első könyvem részben ilyen környezetben játszódik, akkor is, ha fikció, kicsit azonosítottak is ezzel.

Mert nagyon sok áthallásos történet volt. Interjúkban is elmesélte, hogy hogy találkoztak, hogy húsvétkor szerettek egymásba, és Annával is hasonló dolgok történnek a regényben.

Nyilván voltak önéletrajzi részei. Az első könyvében nagyon sok író a saját életét írja, egy kicsit én is azt írtam. Nagyon sok időbe telt és nagyon sokat kellett ficánkolnom, hogy ezt valahogy leválasszam magamról.

Merthogy írt egy könyvet, és ön lett az, aki egy erdélyi visszakapott kastélyban él, és nem volt már fontos az, hogy korábban híradós riporter volt, vagy műsort vezetett.

Ezzel nem hadakozom, csak az életem előző szakaszában ez nem volt fontos. Televíziós riporter voltam, akit úgy hívtak, hogy Ugron Zsolna, kész-passz, nem voltam berakva egy ilyen skatulyába, mint aztán a történet miatt egy kicsit bekerültem. Most már kimásztam ebből. Nem élek ott már több mint nyolc éve, csomó minden történt közben az életemben, ami már engem nem köt oda.

A Zsolna is igen különleges név, erre is felszoktak azért figyelni, nem?

A Zsolna az egyik nagy szerencsém az életben. Ez a szüleim egyik tévedése. Nagyon sok kis Zsolna van, és mindig kapok leveleket, hogy mikor van Zsolna névnap és hogy honnan jön ez a név. Én vagyok az első Zsolna, és ezt jól tudom. A nevem onnan jön, hogy van egy Jókai-novella, aminek az a címe, hogy A Hargita, és ebben szerepel egy Ugron Zolna nevű székely amazon. Emiatt a novella miatt az én apai nagymamám nagyon szerette volna, ha lánya lesz, akkor legyen Zolna. De három fia született, és én lettem az első lányunokája, úgyhogy a szülei jó fejek akartak lenni, és gondolták, hogy kedveskednek a nagymamának, és ez lesz az én nevem. De valami gikszer csúszott a történetbe, és így a Zolnából Zsolna lett. Kolozsváron születtem, ott bármit lehetett anyakönyvezni, plusz pont volt, hogy ezt nem lehet lefordítani románra. És nekem tényleg nagyon jól jött ez a név, mert például az egyetemen szóbeli vizsgákon mindig megkérdezték a tanárok, hogy milyen furcsa neve van, Zsolna, és mire elmeséltem a történetet, addigra már jóban voltunk...

Amikor az első könyvet megírta, arról sok helyen mesélt, hogy ez szakácskönyvnek indult, és tulajdonképpen az üknagymamája receptjeit készült kiadni és az ahhoz tartozó anekdotákat. Akkor rögtön azt érezte, hogy érdemes ezt kiadni?

Nem voltak soha ilyen ambícióim, hogy író legyek. Én írtam egy történetet nagyon gyorsan, szerintem négy hét alatt, ami aztán elkezdett járni a maga útján. Nem gondoltam azt, hogy ez egy komoly, szépirodalmi remekmű lesz, egy szórakoztató történetet akartam írni. Az, hogy milyen népszerű lett, egészen döbbenetes volt. Erre szerintem senki nem számított, se a kiadó, se én, senki. Ez bénító is volt egy jó ideig.

Miért?

Ezzel jött rögtön, hogy lehetne folytatni, kellene írni még egy könyvet. És nem biztos, hogy van befolyásom arra, hogy az emberek fejében milyen kép alakul ki rólam. Amikor életemben először találkoztam Vámos Miklóssal egy vacsorán, azt mondta nekem, hogy „azt gondoltam, hogy maga húsz évvel idősebb és egy ilyen gyöngysoros néni”...

Mikor érezte azt, hogy most már ezzel elbír?

Íróilag vagy alkotóilag az Erdélyi menyegző megjelenése után nyugodtam meg. Akkor azt éreztem, hogy ez egy tisztességesen elvégzett, komoly munka, mert nagyon sokat kutattam, és abban tényleg nagyon sok szellemi energia és erőfeszítés van.

Az Úrilányok Erdélyben, most már az ötödik kiadásánál jár. Érzett késztetést, hogy egy picikét átdolgozza?

Megkaptam átdolgozásra, mielőtt megjelent a Librinél. Nem nagyon írtam bele. Kicsit az előszót átírtam, de azt éreztem, hogy vagy teljesen átírom az egészet és lesz belőle egy új könyv, vagy nem nyúlok hozzá. Tehát nem tudtam kicsit hozzányúlni. Ez alapvetően jellemző, nem nagyon tudom visszaolvasni a saját szövegeimet, mert elképesztően frusztrál, nagyon feszült leszek tőle, mert azonnal javítanám, bármelyik könyvemet kinyitom bármelyik oldalon, biztos, hogy találok három olyan dolgot, amit máshogy írtam volna. Nagyon zavar.

A trilógia harmadik darabja még hiányzik. Készülőben van?

Nagyon nehéz, és nagyon régen meg kellett volna már írnom. Valahogy nem akar megszületni. Megvan a történet, megvan a főszereplő, megvan a kérdés, ami foglalkoztat engem ebben a történetben, minden összeállt, de valahogy nehezen íródik. Lehet, hogy ideiglenesen félre kell tenni és valami mást kell írni. Nem akar nagyon valahogy megszületni.

De lehet ilyen, hogy az ember félretesz valamit, nem? A Holló asszony is végül is lendületből jött...

Igen, egy beszélgetés margójára született valójában. Amikor felmerült, miért nem készülnek történelmi filmek Magyarországon, nagyon sokan próbálták Hunyadi történetet különböző módon filmre vinni, dramatizálni, és én egy barátommal beszélgettem, aki éppen producerként részese volt az egyik történetnek, és mondta, hogy a nagyon sokadik forgatókönyvet próbálják megíratni, és nem találják a fogást ezen a sztorin, és akkor elkezdtem magyarázni, hogy persze, mert már megint kifelejtik a nőket a történetből, és szerintem Szilágyi Erzsébet ennek az egész Hunyadi-történetnek a kulcsa. Akkor ez úgy elkenődött, hogy nem, itt Hunyadi a hős, mert mindig a férfi a hős, és mégiscsak ő a nándorfehérvári hős. Ettől olyan ideges lettem, hogy lendületből megírtam a Holló asszonyt, és továbbra is fenntartom, hogy a Hunyadi-történetnek ez a legizgalmasabb része.

Ez egy jól feltárt kor, mi az oka annak, hogy mégis kevés szó esik erről?

Mert mindig a férfiak az érdekesek a történelemben, vagy legalábbis ez jó sokáig így volt. A férfiak írják a történelmet férfiakról. A nők adakozó, jótékonykodó, anya. Ez jó sztereotípia, milyen legyen egy nő? Ez a dolga, legyen aggódó anya, osszon alamizsnát. Szilágyi Erzsébetnek Mátyás uralkodása idején van egy időszak, amikor gyakorlatilag királyi pecsétes aláírási joga van.

Báthory Anna-történet is így indult, nem? Megmutatni, hogy milyen egy erős nő.

Még csak nem is feltétlenül erős nő. Milyen egy nő, akit így egyébként dobál a történelem. És még csak nem is ezekről a kiemelt figurákról van szó, hanem inkább engem az zavar, hogy megtanuljuk, a mesteremberek a városokban céhekbe tömörülnek, de azt soha nem tanuljuk meg, hogy mi történik a mesteremberek feleségeivel. Van egy elképzelés a fejünkben, hogy biztos otthon ülnek és nevelik a gyerekeket, és valószínűleg egyébként nem ezt csinálják, hanem beállnak, dolgoznak, ha arra van szükség. Például sosem tanuljuk meg, hogy az Oszmán Birodalomban is voltak olyan területek, ahol a nőknek egész komoly jogosítványaik voltak, vihettek önállóan üzemeket, vállalkozhattak, kereskedhettek. Sokkal összetettebb a kép, és én ezt akartam megmutatni az erdélyi kötetekben.

Miért fogott történelmi regénybe?

Én szeretek ilyeneket olvasni és kicsit magamnak írtam. Akartam írni egy olyan könyvet, amit én is szívesen olvasnék.

Egy korszak érdekli ilyenkor vagy egy figura?

Egyszer Alföldi Róberttel beszélgettem a kiadónak egy karácsonyi ünnepségén, és ő fogalmazta meg, hogy engem ezek a beöltözős dolgok érdekelnek. Mindegy, hogy történelmi regény vagy fantasy vagy sci-fi vagy utópia, én azt szeretem, ha elvisznek egy másik világba. Íróként az engem körülvevő kortárs valóság nem nagyon érdekel. Olyan kérdésekre keresek választ, amik engem a XXI. században foglalkoztatnak, és ezt próbálom becsomagolni valami mesébe. A szimbólumokat, amik még vannak, jó lenne valahogy életben tartani, meg használni.

Mit jelent a szimbólum?

A Báthoryaknak a sárkányfogak meg a saját farkába harapó sárkány a címerük, ha ezt lerajzolom, ez már önmagában mond valamit. Szerintem csak a mesékkel tudjuk ezeket megőrizni.

Magától értetődő volt, hogy ilyen nyelvezetet kíván egy történelmi regény szövege?

Ez teljesen automatikusan jött. Én annyi forrást olvastam előtte, annyi korabeli szöveget, hogy így kezdtem el írni. Egyszerűen leültem, és így írtam. Egy kicsit archaikusabb volt, egy kicsit több ma már ismeretlen szó volt benne, és Sárközi Bence, aki a Libri Kiadó vegyik vezetőjeként volt a szerkesztője az Erdélyi menyegzőnek, visszaírt, hogy szerinte ezzel ne tegyük próbára az olvasókat, ezért egy kicsit egyszerűsödött a nyelvezete.

Mennyit kell kutatni? Számon kérhető-e egy regényen a hitelesség?

Nem, de nekem így esik jól. Én nagyon élvezem a kutatást, olyan, mint egy történelmi nyomozójáték, megtalálni azokat a hiányzó darabokat. Ezek nagyon kutatott korok, de mindig van egy szelet, amit össze kell rakni. Báthory Annáról az utolsó adat egy 1636-os, de én addig-addig mentem, hogy találtam egy későbbi adatot róla. Valahol a Nyírségben perbe lép egy íródeákja mellett, és befizet nem tudom, mennyi aranyat. Tehát ennyi információ van. Nekem ez így szuperizgalmas, hogy megyek utána, mint egy ilyen vadászkopó, és összeszedem ezeket a részét. Ráadásul elképesztő történeteket lehet találni kutatás közben. Nekem fontos, hogy legyen egyfajta hitelesség, olyannyira, hogy volt olyan fejezet, amit kidobtam, mert kiderült egy forrásból, hogy ez nem úgy történt. Vannak dolgok, amiket megváltoztattam, mert a narratíva miatt szükségem volt rá, de legalább az ismert történelmi adatokat figyelembe veszem és azok a helyükön vannak. Ez egy saját fakszni, nem gondolhatom, hogy ez számon kérhető lenne egy regényen.

Történelmi regényt is ugyanolyan svunggal ír?

Én gyorsan írok, igen. Ha egyszer elkezdek, akkor gyorsan. Nem tudok normál ügymenetben írni. Vagy élek, vagy írok. Nem megy együtt a kettő.

Az mit jelent, akkor mindenkit kirak valahova, vagy magát rakja ki valahova?

Magam rakom ki valahova. Merthogy egyébként elviselhetetlen körülöttem lenni, amikor írok, mert annyira bele kell mennem a történetbe, hogy minden irritál, ami nem ehhez köt. Akkor tudok írni, amikor a gyerekeim nyaralnak. Ez egy nagyon magányos dolog, mikor le kell ülni, meg kell írni, az nekem nagyon nehéz időszak.

Koncentrált figyelmet kíván.

Igen, de ezt nem szeretem, ez nekem kín. Én nem szeretek írni.

De miért?

Mert nehéz és fárasztó, és nem sikerül, és csak néha megy jól. Rossz dolog írni. Amikor kész van, az ember leadja, és elindul útjára a történet, akkor az jó dolog, meg közben gondolkodni, az jó, de effektíve, amikor írni kell, az nem egy kellemes állapot.

Most hol tart? Van valami történet, amiben gondolkodik?

Már tényleg nagyon-nagyon félve válaszolok erre a kérdésre. Még gyűröm egy kicsit ezt a harmadik részt, de valami mocorog bennem, de nem szívesen beszélek róla, mert aztán lehet, hogy nem lesz belőle semmi. Most írói pánikrohamom van, nagy levegők után kapkodom, és éppen fuldoklom, mert valahogy azt érzem, ha most nem kezdek el írni valamit, akkor valami kicsúszik a kezemből.

Ez kiadói kényszer vagy olvasói kényszer?

A kiadóm szerintem már azt sem hiszi el, ha kérdezek valamit. Már annyiszor ígértem meg, hogy leadom karácsonyra a következőt.

Mitől fél?

Attól félek, hogy már nem tudok írni. Lehet, hogy ki kellene próbálni, csak ahhoz meg tényleg el kéne menni valami helyre, ahol el tudok egy kicsi merülni.

Mert most sok az újságírás? De ez ugyanakkor izgalmas, nem? Az Arany-dokumentumsorozattól kezdve a Várkert-bazáros verses történeteken át.

Nagyon szeretem. Amikor elkezdtük, akkor szerintem senki remélni sem merte volna, hogy lehet csinálni olyan irodalmi eseteket hónapról hónapra, ahol több száz ember eljön és jegyet vesz azért, hogy irodalomról beszélgetést nézzen, vagy verseket hallgasson másfél órán keresztül. Ez egyszerűen annyira nagy öröm, hogy nem is tudom elmondani. Van a Nagyok című műsor a televízióban, ami egy interjúsorozat, már elég régen megy, de még mindig nagyon lelkesen dolgozunk rajta a kollégáimmal. Kulturális tanácsadással is foglalkozom, mindent szeretek, csak pont az írás az, ami ennek a kárvallottja.

Antológiába írt, de nem ír ilyen kisebb írásokat, novellát?

De, novellákat felkérésre magazinoknak vagy újságokban egyet-egyet. Néha a fióknak is. Ebből előbb-utóbb lesz egy novelláskötet, de önbüntetésként arra kényszerítem magam, hogy majd csak a következő regény után.

Addig nincsen új kötet, amíg nincs egy nagyregény?

Igen, addig büntetés, sarokba, kukoricán térdeplés van.

Látja egyáltalán, hogy mikor férhet ez bele? Karácsony után kirakja a családot?

Előbb-utóbb ki fogom kényszeríteni magamból, de biztos el kell menni a falig nekem. Ha már világvége van, akkor majd leülök írni.