A magyar kormány 2013-ban nyilvánította nemzeti gyásznappá november 4-ét. 1956-ban ezen a napon hajnalban indult meg a szovjet hadsereg magyarországi inváziója, melynek célja a forradalom leverése, a szocialista blokkból kilépni szándékozó, Nagy Imre vezette kormány megdöntése és a demokratikus rendszer felszámolása volt. Ahogy arról az Infostart is beszámolt, hétfő délelőtt felvonták, majd félárbócra engedték a nemzeti lobogót az Országház előtt. A nemzeti gyásznapon emlékkoncertet rendeznek a budapesti Szent István Bazilikában, ahol közös gyertyagyújtás is lesz.

Szerencsés Károly történész az InfoRádióban felidézte, hogy a szovjet alakulatok nemcsak Budapestet, hanem az ország stratégiailag fontos területeit, városait, laktanyáit is megtámadták 1956. november 4-én. Mit mondta, a szovjet vezetés már korábban – vélhetően október utolsó napjaiban – eldöntötte, hogy fegyveresen kell leverni a magyar forradalmat, és amint a parancsot hivatalosan is kiadta Nyikita Szergejevics Hruscsov, azonnal megkezdték a hadsereg felkészítését. Ugyanakkor „szükség volt egy ellenkormányra, illetve egy politikai forgatókönyvre is”, amely alapján

azt lehetett kommunikálni, hogy a Szovjetunió által támogatott magyar kormányzat „segítségül hívja a szovjet hadsereget a szocializmus vívmányainak megőrzése érdekében”.

Ezt a szerepet vállalta el Kádár János, miután 1956 november elsején Moszkvába rendelték. A katonai akcióval párhuzamosan tehát megalakult egy ellenkormány Nagy Imréékel szemben, amely a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnevezést kapta. A későbbi politikai bonyodalmak tulajdonképpen ebből a helyzetből alakultak ki.

Az egyetemi tanár hozzátette: természetesen Nagy Imréék és a felkelők is számítottak rá, hogy Moszkvában a forradalom leverését készítik elő, ugyanis nyilvánvalóvá vált a hosszú évtizedek alatt, hogy a Szovjetunió mindig agresszíven lép fel ilyen szituációkban. Magyarország akkor gyakorlatilag a szovjet birodalom provinciája volt, ahol a szovjet vezetés felfogása szerint 1956 őszén lázadás tört ki, amit dezertálási kísérletként kezeltek, és

Moszkvában úgy vélték, hogy a budapesti forradalom felbomlaszthatja az 1947-re kialakult status quót, sőt akár egy nagyobb mértékű katonai összecsapással is fenyegethet.

Szerencsés Károly megjegyezte: a magyar felkelőknek tisztában kellett lenniük azzal, hogy a Szovjetunió akár katonai erőt is bevethet a forradalom leverése érdekében. A háttérben ugyanakkor alkudozások is történtek, amellyel a történész szerint félrevezették Nagy Imre kormányát, valamint a magyar embereket. A magyar kabinet ugyanis tárgyalásokat kezdeményezett Moszkvával a szovjet csapatok kivonásáról, és nem sokkal később „látványosan el is hagyták a szovjet tankoszlopok Budapestet”. Ekkor úgy tűnt, hogy elérik céljukat a felkelők, és az egyetemi tanár megfogalmazása szerint tulajdonképpen abban a pillanatban győzött is a magyar forradalom.

Felidézte, hogy a magyar emberek elkezdtek reménykedni azt látva, hogy tárgyalnak egymással a felek és elhagyják az országot az oroszok. Abban bíztak, hogy sikerülhet újra rálépni arra az útra, amelyet választásokon jelöltek ki az 1940-es évek második felében. Szerencsés Károly szerint

a magyar emberek remélték, hogy megvalósítható a demokratikus parlamentarizmusra berendezkedő, emberi és politikai jogokra, valamint a magántulajdonra épülő társadalom felépítése.

„Akkoriban a legtöbben Magyarország semlegességében gondolkodtak, mert azt látták, hogy az osztrákok is erre az útra léphettek, miután a szovjetek kivonták csapataikat Ausztriából. A magyar emberek is abban reménykedtek, hogy Moszkvában elfogadják majd Magyarország semlegességét, és távoznak az orosz katonák hazájukból” – magyarázta az egyetemi tanár.

Az volt az alapelképzelés, hogy Magyarország semleges államként nem csatlakozik a NATO-hoz, nem sérti a Szovjetunió érdekeit, sőt jó kapcsolatokra törekszik a nemzetközi diplomáciában. Szerencsés Károly megjegyezte: bármennyire is nemesek voltak ezek a célkitűzések, „túl korán” fogalmazódtak meg, így nem volt reális esély a megvalósításukra.

Mint fogalmazott, tizenegy évvel a második világháború lezárása után még élt a status quo és a vasfüggöny is állt, Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban pedig akkor még nem volt meg a szándék arra, hogy „felrúgják” a fennálló állapotot. A nyugatiak egyszerűen tartottak attól, hogy belekeveredjenek egy katonai konfliktusba a Szovjetunióval Magyarország szabadságáért, függetlenségéért.

(A nyitóképen: puskával felfegyverzett magyar felkelők az utcán Budapesten, 1956 októberében.)