Új műsor indult reggelenként az InfoRádióban. A három-négyperces összeállításokban minden hétköznap egy-egy '56 után-miatt halálraítélt forradalmár alakját mutatjuk be. Összesen 56 portré készül a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben.

Békési Béla

Portré

„Mi nem abban bíztunk, hogy megverjük a szovjet hadsereget, hanem abban bíztunk, hogy nem merik ezt megcsinálni.” – mondta az egykori vádlott-társ, Rácz József a Bagoly-csoport forradalmi szerepvállalásáról. A II. számú Női Klinikán működő, medikusokból szerveződött ellenálló csoport a vezetőjéről, Békési Béla becenevéről kapta az elnevezését.

Békési Béla Makón született 1926-ban. Műtősként dolgozott, 1953-tól volt az orvosi egyetem hallgatója.

1956. október 23-án részt vett a tüntetéseken. Miután belépett az egyetemi nemzetőrségbe, a női klinika őrzésére osztották be. A harcok idején csoportjával együtt gyógyszert és vért szállított, sebesülteket látott el. A fegyveres harc helyett a politikai ellenállás mellett tett hitet, társaival kezdettől fogva terjesztettek röplapokat. A november 4-i szovjet támadás hírére lebeszélte a többieket a kilátástalan küzdelem folytatásáról, és segített elrejteni a kórház udvarán maradt nagy mennyiségű fegyvert. A harcok befejezése után került kapcsolatba a Péterfy Sándor utcai kórház ellenállóival, köztük későbbi vádlott-társával, Péch Gézával. Közös álláspontot képviseltek, mindketten úgy vélték, békés úton, kompromisszumok árán sikerül elérni, hogy a forradalom eredményei legalább részben megmaradjanak. A Bagoly-csoport bekapcsolódott az Élünk című illegális lap terjesztésébe. A Péterfy Sándor utcai kórházban tartott razzia, valamint az Élünk szerkesztőinek, Obersovszky Gyula és Gáli József december eleji letartóztatása után elhatározták, hogy tovább terjesztik a lapot. Egyfajta mentőakciónak szánták a lépést, hogy a hatóságokat meggyőzzék arról: nem a megfelelő embereket fogták el, hiszen az Élünk továbbra is megjelenik.

Békési kapcsolatba került a bécsi emigrációval is, együtt igyekeztek rábeszélni a Baross téri fegyveresek egykori parancsnokát, Nickelsburg Lászlót, hogy vállalja el az illegális ellenállás fegyveres részének megszervezését – sikertelenül. 1956 decemberében megpróbált átjutni Ausztriába, Győrben azonban leszállították a vonatról, s január elejére visszatért a fővárosba. Csoportja tovább folytatta a röplapozást. Három hónappal a forradalom kitörése után, 1957. január 23-án ezer példányban terjesztették felhívásukat Debrecenben: „A magyar nép nem vesztette el hitét, továbbra is harcol a független szabad Magyarországért. A legvéresebb terror sem tudja elnyomni akaratunkat. Célkitűzéseinket keresztülvisszük. Az igazság, ha véráldozat árán is, de győzni fog. Ennek érdekében tartson össze mindenki, aki magyar, és gondoljon arra, hogy hazánk válságos napjaiból egyedüli kivezető út a nagy, nemzeti összefogás.”

1957. február 11-én tartóztatták le a klinikán. A Péch Géza és társai elleni perben szervezkedés kezdeményezése és vezetése vádjával állították bíróság elé. Első fokon a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, amit a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével halálbüntetésre súlyosbított. 1958. április 22-én négy társával együtt kivégezték.