A betyárok, szegénylegények a köztudatban afféle modern Robin Hoodként élnek, holott mi sem áll távolabb a valóságtól. Többségük katonaszökevény, sorozás elől menekülő legény, elszegényedett zsellér volt, aki kisstílű bűnözőként útonállásból, fosztogatásból élt, az eléjük kerülő szegényeket ugyanúgy kirabolták, mint a gazdagokat. Világukat mégis egyfajta romantika övezte, s mivel a mindenki által megvetett, idegen hatalom üldözte őket, némi rokonszenvet is ébresztettek. A kevés "jó betyár" az önkényuralom idején az osztrákok elleni küzdelem, egy évszázaddal később, a kommunista történetírásban az osztályharcos szegényparasztság jelképe lett. A betyárvezérek, közülük is a leghíresebb Rózsa Sándor alakja köré legendák fonódtak, népdalok, balladák, regények hősei lettek.

Savanyú Jóska 1841-ben született a Vas vármegyei Izsákfán, négy évvel azután, hogy a másik híres bakonyi betyár, Sobri Jóska az őt üldöző pandúrok gyűrűjében főbe lőtte magát. Apja számadó volt Veszprém vármegyében, ő maga is juhászként kezdte életét, de a tisztes szegénység nem vonzotta. Birkalopás miatt kellett a fejét bujdosásra adnia, 1860-ban fegyveres csavargás miatt nyolc hónapig raboskodott a veszprémi fegyházban. Néhány éven belül már rablások miatt is körözték, 1872-ben újra lefogták, de rövid időn belül szabadult, mert nem tudtak semmit rábizonyítani, 1875-ben súlyos testi sértés miatt ült egy hónapot.

Működésének "fénykora" 1878 és 1884 közé esett. Bandájával Vas, Zala és Veszprém vármegyékben egyik rablást a másik után követte el, a legnagyobb visszhangot Bezerédy István gróf kirablása keltette. Nem volt válogatós, lépes mézet ugyanúgy elvitt, mint tehenet és pénzt, áldozatait - a betyárromantikához kevéssé illő módon - kegyetlenül agyba-főbe verte, olykor meg is kínozta. 1881-ben már gyilkosságba keveredett, embereivel egy sikertelen rablótámadás során lőttek le egy földbirtokost. A betyár egyre merészebbé vált, a nagyvázsonyi uradalmi pénztárt fényes nappal rabolta ki.

A hatóságok sokáig bottal ütötték a nyomát, az alacsony termetű, de erős testalkatú, a szlovák és a német nyelvet is beszélő Savanyú Jóska sikerrel bujkált a Bakony rengetegében. A vármegyék tehetetlenségét elunó hatóságok 1883-ban országos körözést adtak ki ellene, a következő évben ezer forint vérdíjat is kitűztek a fejére, és statáriumot hirdettek. A legkeresettebb bűnözők közé "emelkedett" betyár végzetét mégsem ez, hanem a bosszúvágy okozta: egy bojtár adta fel 1884-ben, akinek rokonát ő lőtte agyon. Haragosa romantikus regénybe kívánkozó módon altatót kevert a halápi csárdában mulatozó betyár borába, akit ezután a csendőrök dulakodás közben könnyen elnyomtak.

Ügyét 1886-ban tárgyalták, a 27 vádpont között két emberölés is szerepelt. Ő mindent tagadott, számos esetben ki is derült, hogy a bűncselekményt csak az ő nevében követték el. Annyi azonban maradt a rovásán, hogy életfogytiglanra ítéljék, amit másodfokon halálbüntetésre változtattak, de a Kúria levette a kötelet a nyakáról, és az első fokú ítéletet állította vissza. Savanyú Jóska büntetésének letöltését az illavai fegyházban kezdte meg, majd a váci börtönben raboskodott. Húsz éve volt rács mögött, s már betöltötte 65. évét, amikor 1906-ban a váci püspök kérelmére amnesztiát kapott. Az utolsó magyar betyárt rövid ideig Pesten, egy kávéházban látványosságként mutogatták, utána szabóműhelyt nyitott. A szabad életben nem sok öröme telt: súlyos reuma kínozta, lábát amputálni kellett volna, de ő a műtét elől 1907. április 9-én a halálba menekült. Sírja Tótvázsonyban turistalátványosság, alakja köré rövid idő alatt legendák, betyártörténetek szövődtek.