Széchenyi ezt a felajánlást az alsóházban tette. Nemesként miért nem a felsőházban?

A reformkori országgyűléseken – illetve általában a rendi országgyűléseken – a kezdeményezési jog az alsóházé volt, és az érdemi politikai viták is az alsótáblán zajlottak. A felső tábla funkciója inkább afféle ellenőrző-mérséklő szerepet töltött be.

A főrendi tábla aktívabb, a közélet iránt érdeklődő tagjai rendszeresen látogatták az alsótábla üléseit, még akkor is, ha ott nem szólalhattak fel. Széchenyi is ezért volt ott, és ezért kért szót az alsótábla nem hivatalos kerületi ülésén, amikor Felsőbüki Nagy Pál elég éles hangon a szemrehányást tett a mágnásoknak, a nagybirtokosoknak a magyar nyelv, a magyar kultúra ügyével szembeni közömbösségük miatt.

Igaz az a legenda, hogy Széchenyi németül tette meg a felajánlását?

Nem. Mivel ez nem hivatalos kerületi ülés volt, nem készült jegyzőkönyv, de a jelenlevők beszámolóiból, leveleiből ismerjük az eseményeket, amelyekben

hangsúlyozzák, hogy a beszéde magyarul hangzott el.

Mi volt pontosan ez az 1825-ös felajánlás?

Az eseményt legpontosabban megörökítő szemtanú szerint Széchenyi azt mondta: „Nekem itt szavam nincs, az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosinknak magyarrá neveltetését, jószágaim egy esztendei jövedelmét feláldozom. Érett meggondolással teszem ezt, ezért célravezető felvigyázást kívánok, hogy a nemzetnek ajánlott summa haszontalanul el ne pazaroltassék.”

Tehát egy ekkor még bizonytalan körvonalú egyesületnek, társaságnak az alapítására ajánlotta fel az egy esztendei jövedelmét.

Minek köszönhető az az időnként fel-felröppenő vád, hogy Széchenyi ezt az összeget valójában nem is fizette ki?

Ez a vád valamikor a két világháború között bukkan fel először. Az ekkor élő emberek számára már ismeretlenek azok a körülmények, amelyek között Széchenyi felajánlotta azt. Pusztán arról van szó, hogy

Széchenyi a szó legszorosabb értelmében valóban nem tette le azt a később 60 ezer forintban megállapított egyéves jövedelmet, amit 1825. november 3-án felajánlott.

Széchenyi ezzel a felajánlással az egyéves jövedelme kamatainak a fizetését vállalta tulajdonképpen az idők végezetéig, mivel amikor ezt a felajánlást konkretizálta és írásba foglalta, akkor az örököseit is kötelezte erre.

A 19. században pénzügyi infrastruktúra híján minden közérdekű, közcélú felajánlásnál – legyen szó egy intézmény vagy egy alapítvány alapításáról – mind az adakozók, mind a közvélemény azt értette rajta, hogy

az adakozók a felajánlott összeg éves kamatainak a fizetésére kötelezte magát.

Ezt Széchenyi is így értette.

Ezt a felajánlást pedig mind maga, mind az örökösei szorgalmasan és a tisztességre kínosan ügyelve teljesítették is.

A kutatók kimutatták, hogy

az akadémia pénztárában hiánytalanul megvannak azok a befizetési nyugták, amelyek igazolják,

hogy a korban szokásos 6 százalékos kamattal számolva Széchenyi, majd a családja évente hiánytalanul befizette azt a 3600 forintot az akadémia pénztárába, ami az akadémia költségvetésének jelentős részét fedezte.

Mennyi időn keresztül fizette a Széchenyi család a felajánlás kamatait?

Közel 70 éven keresztül működött ez a konstrukció. 1894-ben Széchenyi elsőszülött fia, Széchenyi Béla úgy döntött, hogy miután nincsenek fiú utódai, a nagycenki hitbizományi uradalmat – amelyre ez a kötelezettség terhelve volt – szeretné megszabadítani ettől a kötelezettségtől, és tehermentesen szeretné az örökösöknek majd átadni. Ezért úgy döntött, hogy egy összegben eleget tesz az apja által vállalt kötelezettségnek, és ezt a pénzt befizette az akadémia pénztárába.

Ha nem is szigorúan az anyagiakat nézzük, mennyire volt jelentős Széchenyi felajánlása és éves apanázsa a Magyar Tudományos Akadémia számára?

Széchenyit egyáltalán nem érdemtelenül tartjuk számon – természetesen némi leegyszerűsítéssel – az akadémia alapítójaként. Ugyan azonnal csatlakoztak hozzá mások is, mégiscsak Széchenyi volt az, aki kimondta az első szót, ha úgy tetszik, megtörte a jeget.

Körülbelül három évtizede voltak eredménytelen próbálkozások – inkább csak tervek – egy tudós társaság alapítására. De Széchenyi volt az, aki egy olyan gyakorlati lépéssel állt elő – egy hatalmas összeg felajánlásával – ami eredményre vezetett.

Igaz lehet az, hogy Széchenyi a felajánlással tulajdonképpen későbbi feleségének akart imponálni?

A Széchenyi-életrajzokban felbukkan ez a magyarázati lehetőség is. Az emberi cselekedeteket a legritkábban lehet egyetlen motívumra visszavezetni.

Ekkoriban bontakozik ki az az érzelmi elköteleződés Seilern Crescence, Zichy Károly gróf felesége iránt, ami azután egy évtizedig beszédtémát biztosított a főnemesség társasági életében.

De azt hiszem, azt nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a fő motívuma biztosan nem ez volt Széchenyinek, aki egy évtizede keresi az életcélját, az útját, és nagyjából erre az időre körvonalazódott, hogy a közéleti tevékenység lesz az, ami az életének értelmet és célt fog adni. És egész egyszerűen november 3-án megragadta azt a kínálkozó lehetőséget, amivel hatásosan tud belépni a közélet színpadára.