Johan II. Így, egyszerűen, de semmiképpen sem hivatalosan. Mégis a fél világ így nevezte, esetleg még hozzábiggyesztette: a nagy Johan szárnysegédje a válogatottban és az Ajaxban, aztán a Barcelonában. Ő maga sem érezte a meghatározást pejoratívnak, de mi tartozunk annyival neki és a játékának: Johan Neeskens volt a hetvenes évek egyik legjobb futballistája. Két világbajnoki ezüstérmet nyert, miközben olyan csapatokban futballozott, mint a csúcson lévő Ajax, aztán a Barcelona, s nem utolsósorban a Cosmos.

Nézzük először a nacionáléját! 1951. szeptember 15-én született Heemstedében. Pályafutásának csapatai az RC Heemstede (1967–1970), az AFC Ajax (1970–1974), a Barcelona (1974–1979), a Cosmos (1980–1984), az FC Groningen (1985–1986), a Kansas City (1986–1987), majd két kis svájci klub, az FC Baar (1988–1989) és az FC Zug (1989–1990) voltak. Tekintélyes dicsőséglistáján szerepel két holland bajnoki cím (1972, 1973), két Holland Kupa-győzelem (1971, 1972), egy spanyol Király-kupa-győzelem (1978), az NASL bajnoki címe (1980), három BEK-győzelem (1971, 1972, 1973), valamint egy-egy Szuperkupa- (1972), Világkupa- (1972) és KEK-győzelem (1979). A holland válogatottban (1971. november 11.–1981. november 18.) 49 mérkőzésen 17 gólt szerzett. Kétszeres világbajnoki ezüstérmes (1974, 1978), Európa-bajnoki bronzérmes (1976). Az Év játékosa Spanyolországban 1976-ban. Ahogyan mondani szokták: nem rossz. De mi minden van a „száraz” számadatok mögött! A pályafutására visszagondolva felidézhető egy három évtizeddel ezelőtti, trieszti beszélgetés, amelyben mesélt a pályafutása legfontosabb pillanatairól.

Beszélt arról, mit jelentett számára a holland válogatottban játszani: „Népszerűek voltunk valamennyien. Csodálatos élményt jelentett ebben a csapatban futballozni, hiszen ez a világ egyik legjobb gárdája volt, két egymást követő világbajnokság döntőse. Otthon talán Johan volt a legnépszerűbb, s ez így volt rendjén, hiszen ő volt a holland futball első számú sztárja, s szerintem az idő tájt a világ legjobbja is egyben. Nagyon szerettem vele együtt játszani.”

Elmondta, miért igazolt három, az Ajaxszal nyert BEK-siker után, Cruyffot követve a Barcelonához: „Akkor már négy évet – igaz, négy különösen sikeres évet – töltöttem az Ajaxnál, s miután ismert volt, hogy lejár a szerződésem a klubnál, megkerestek a Barcelona vezetői. Tárgyaltam az elnökkel, s természetesen a klub akkori edzőjével, Rinus Michelsszel is. Minden szempontból kedvező volt a katalánok ajánlata, s természetesen az sem volt mellékes, hogy Johan is ott volt. Spanyolországban sokkal többet kerestem, mint az Ajaxnál, de nem is ez a lényeg. Azt gondolom, egy futballistának nincs annál fontosabb, hogy nagy közönség előtt játsszon. Mi minden hazai meccsünket több mint százezer néző előtt futballoztuk végig. Tomboló arénában. A mérkőzések hangulata alapvetően más volt, mint Hollandiában. Nem beszélve arról, hogy sokkal több „éles" meccsünk volt, mint otthon. Sajnos, nem voltunk olyan sikeresek, mint az Ajaxszal, egyszer megnyertük a spanyol kupát, aztán a Barcelona már Cruyff nélkül KEK-győztes lett 1979-ben. Ez minden.”

Persze, szóba került az 1974-es világbajnokság, maga a nyugatnémetek elleni aranymeccs, illletve az addig vezető gól. Abból a korszakból három gólját tartotta Johan Neeskens a legfontosabbnak. Kezdte a keletnémeteknek lőtt látványos találatával, amelyet szinte a földön fekve lőtt: „Jól emlékszem rá, átjött egy védőn a labda, úgy került elém. De például a braziloknak lőttre sokkal szívesebben emlékszem, végül is az biztosította be a helyünket a fináléban. Ezt, meg a döntőbeli tizenegyest tartom pályafutásom akkori korszakában a legfontosabb góloknak.”

A döntő második percében tizenegyest lőhetett Sepp Maiernek: „Korábban már lőttem egy tizenegyest a tornán, a bolgárok ellen, de a döntő természetesen egészen más volt. Leginkább arra emlékszem, hogy borzasztó ideges voltam. Huszonkét évesen a világbajnoki döntő második percében tizenegyest rúgni, képzelheti, mit jelentett. Alig volt még játékban a labda, talán ha egyszer, vagy kétszer értem hozzá. Mondom, hihetetlenül ideges voltam, aztán meg ugyanilyen szerencsés, mert bebombáztam Sepp Maier kapujába a labdát.”

Nem szégyellte bevallani, sírt az elveszített döntő után: „Huszonkét éves voltam, s olyan egyszerűnek láttam a világot. Olyan csapatunk volt, amely a németeket kivéve mindenki szerint a legjobb, támadó futballt játszva került a világbajnoki döntőbe, s ott már a második percben vezetett a házigazda csapat ellen. Valamennyien úgy éreztük, nyerni fogunk, világbajnokok leszünk. De hát ilyen a futball. Csak nagyon nehéz volt ezt ott, akkor megemészteni.”

Négy évvel később a hollandok újra döntőt játszottak az aktuális rendező ország válogatottjával, s megint kikaptak. Igaz, nagyon balszerencsés körülmények között. Johan II azonban évekkel később már büszkeséggel és nem csalódással gondolt vissza a Buenos Aires-i fináléra: „Hány ország válogatottja, hány futballista egyszer sem jut el a világbajnoki döntőbe, nem, hogy kétszer! Büszke vagyok a pályafutásomra. De azért ha 1978-ban bemegy Robby Rensenbrink labdája a kilencvenedik percben, azért biztosan boldogabb lennék. Így alighanem mindannyiunk szívében maradt egy kis tüske.”