Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Roberto Carlos lőtte a tulajdonképpeni elővilágbajnokságon, a Tournoi de France-on Fabien Bartheznek. Az arany-zöld mezesek akkoriban uralták a világfutballt, néhány héttel korábban, Oslóban bukták el a legerősebb válogatottjuk 1993. november 17. (!) óta tartó veretlenségét. (Azért nem az A-válogatott kifejezést írtuk, mert a brazil A-válogatott 1996-ban szenvedett vereséget. De olyan mérkőzéseken, amelyeken nem a legerősebb tizenegy, hanem az olimpiai csapat szerepelt, igaz, az is világklasszisokkal a soraiban.) A Tournoi de France-on is „csak” második lett a válogatott, ám aztán diadalmaskodott a Copa Américán.

A fentiek mögött talán érthető, hogy a brazilok egyik mérkőzését jelöltük erre az évre, még ha akadt is egy „erős konkurens”.

Münchenben a Puhl Sándor, Bozóky Imre, Hamar László hármas dirigálta a labdarúgó Bajnokok Ligája döntőjét (Juhos Attila volt a negyedik bíró), de a találkozó nem ezért lett az esztendő egyik legemlékezetesebb meccse. Külön története volt akkoriban a Juventus és a finálét megnyerő Borussia Dortmund párharcainak. A bajor fővárosban 3-1-es győzelmet arató sárga-feketéket 1991 nyara óta Ottmar Hitzfeld irányította. A gárda már az első idényben éppen csak lemaradt a Bundesliga bajnoki címéről, az 1992–1993-as nemzetközi kupaidényben pedig az UEFA-kupa döntőjébe menetelt. Ott ugyan esélye sem volt a Juve ellen (6-1-es összesítéssel kapott ki), ám az ott kapott, huszonötmillió márkás jutalomnak, valamint Gerd Niebaumnak, az akkoriban a negyvenes évek második felében járó, nagyon ambiciózus klubelnöknek s nem utolsósorban Michael Meier menedzsernek (sportigazgatónak) tulajdoníthatóan megvalósította a klub híveinek nagy álmát: olyan együttes alakult, amely a Ruhr-vidékre helyezte át a német labdarúgás fővárosát.

Ám azt talán ők sem remélték, hogy aztán a Borussia Dortmund 1997 májusában Európa, majd a következő télen a világ legjobb csapata lesz az elnyert címei alapján. A BVB (Ballspielverein Borussia) az UEFA-kupa-döntős szereplés utáni két nyáron le tudta szerződtetni Matthias Sammert az Intertől, Kalle Riedlét a Laziótól, valamint a már korábban az „Öreg Hölgytől” elcsábított Stefan Reuter mellé Jürgen Kohlert, Andreas Möllert, Paulo Sousát és Júlio Césart a Juventustól. Óriási volt a változás: az 1993. májusi nemzetközi kupafináléban dortmundi mezben szereplők közül csupán Stefan Klos, Stefan Reuter, Michael Zorc és Stéphane Chapuisat lépett pályára a müncheni BL-döntőben.

De vissza a brazilokhoz, akik közé akkoriban nem fért be a Borussia Dortmund nagyszerű formában lévő középső védője, az akkor már 34 éves Júlio César sem.

Mario Jorge Zagallo által dirigált seleção brasileira a Tournoi de France-on az első mérkőzését a házigazda franciákkal vívta a lyoni Stade Gerland-ban. E mérkőzésük után hamar feledésbe merült május végi, oslói vereségük Ettől kezdve mindenki Roberto Carlos szabadrúgásáról beszélt. Először szegény Fabien Barthez volt a bűnbak, aki csak „állt és nézte”, hogyan vágódik be a labda a hálójába. Azóta már kiderült, valójában nem hibázott. Mélyen igaza volt Glenn Hoddle-nak, a tornán résztvevő angolok szövetségi kapitányának, aki azt mondta: „Nem hiszem, hogy láttunk valaha tökéletesebben végrehajtott szabadrúgást.”

A csodagól elemzői között nem csak futballszakemberek akadtak. Még fizikusokat is megszólaltattak arról, hogyan írhatott le ilyen különleges pályát a labda. Kiszámolták, hogy pontosan 37,84 méterre volt a kaputól a lövés előtt, s hogy 93,66 kilométeres óránkénti sebességgel hagyta el a labda a brazil balhátvéd lábát.

De talán még ennél is tudományosabb, amit Brian Dell brit fizikus megállapított a gólról: „Roberto Carlos gólja számomra újólag igazolja Newton harmadik törvényét, amely úgy szól, hogy a hatás mindig egyenlő az ellenhatással, vagy másként: két test kölcsönhatása mindig egyenlő és ellentétes hatású. Most is ez történt. A brazil játékos külsővel a labda jobb oldalát rúgta meg, a levegő azon az oldalon ugyanabba az irányba haladt, míg a másikon éppen az ellenkezőbe. Alkalmazzuk újra Newton törvényét: a labda jobbra hasított a levegőben, ami azt jelenti, hogy a levegő viszont megnyomta a labda bal oldalát, ez a magyarázata az egészen különleges röppályának. A labda valójában egészen végig ívben haladt, csak optikai csalódásban volt részük azoknak a nézőknek, akik egy bizonyos ponton irányváltoztatást tapasztaltak. Ha felülről látták volna, világosabb lenne, hogy tulajdonképpen egy parabolaívet írt le a labda.”

Némileg másfajta magyarázatot adott 2012-ben az a francia fizikuscsoport, amely a tizenötödik évfordulón újra elemezte a gólt. A New Physics Journalban megjelent tanulmányuk ugyancsak cáfolta, hogy a véletlen szülte a csodatalálatot. Úgy vélték, egyaránt döntő szerepe volt a gólban a távolságnak, valamit az erőnek. Christophe Clanet, a párizsi École Polytechnique kutatója a labda útját csigaházalakú pályának nevezte, amelynek görbülete növekszik a labda mozgása közben. Mivel Roberto Carlos több mint 35 méterre volt a kaputól, amikor megrúgta a labdát, ebből a spirális pályából több volt látható. A látszólag meglepő éles irányváltoztatás valójában a természetesen csavarodó görbét követte.

Egyetlen gól akad még a futballtörténelemben, amelyet annyit vizsgáltak, mértek, elemeztek, mint ezt: Geoff Hurst az 1966-os világbajnoki döntőt eldöntő találatát. Ám ott „csak” az volt, s alkalmasint marad örökre a kérdés, hogy a labda a lécről a gólvonal elé vagy mögé pattant-e. Roberto Carlosnak az 1997-es „elővilágbajnokságon”, a Tournoi de France-on lőtt álomgólja nem ok nélkül viseli azóta a minden idők legfantasztikusabb szabadrúgása titulust. S aztán Roby Carlos rúgott egy hasonlóan hihetetlen gólt néhány hónappal később, a spanyol Király-kupában, a Tenerifének…