– Az olimpiai aranyérméről, amelyet a női négyes tagjaként nyert, azt mondta: a titulus jól hangzik, de a lényegét később fogja megérteni. Így az olimpia után bő egy héttel elérkezett már a pillanat?

– Dehogy! Pihenni sem volt még időm. Igazából azt érzem, hogy az olimpia még nem is ért véget. Úgy gondolom, minden, ami most történik velem és körülöttem, majd később nyer értelmet.

– Az út, amelyet bejárt a dobogó legfelső fokáig, semmiképpen sem mondható egyszerűnek. Elég mélyről indult...

– De szerencsére nem voltam egyedül ebben az utazásban. Rengeteget köszönhetek a páromnak, Molnár Ákosnak, aki úszóedző. Tavaly ősztől ugyanis ő adott értelmet a mögöttem álló tizenöt évnek, s a tizenhatodik szezonomban megmutatta nekem, hogy miért is volt érdemes felállnom arról a bizonyos padlóról.

– Miről szóltak ezek a hónapok?

– Arról, hogy tudatosítottam magamban, minden egyes edzésem az olimpiáról szól. Korábban lejártam edzeni, ami csak egy tréning volt a sok közül. Most fizikálisan és pszichésen is arra készítettem magam, hogy a rajttól a célig megéljem a válogatók és az olimpia fájdalmait. Mert ezek a sikerek, győzelmek bizony nagyon fájnak ott a vízen. Ákosnak köszönhetően átalakítottam az életemet, minden napomat az edzések szempontjából közelítettem meg, mert ő megmutatta nekem, hogy amikor nem edzem, akkor is sportolónak kell lennem, legyen szó pihenésről, regenerálódásról, étkezésről, nyújtásról. Részleteiben, nyomokban megvoltak ezek a gondolatok az életemben, de a káoszomban ő teremtett rendet, egységesítette azt, amitől én most olimpiai bajnoknak vallhatom magam.

– Vagyis az ön életében is megvan az, ami Kozák Danuta, Fazekas-Zur Krisztina vagy éppen Hosszú Katinka pályájában: a sikerhez, a kiteljesedéshez kell az érzelmi háttér, a társ?

– Édesapám az edzőm, és szakmailag neki köszönhetem a legtöbbet, de igen, fontos, hogy legyen mögötted egy olyan ember, aki annyira ismer, hogy belelát a fejedbe, aki tudja, hogy mi a jó számodra, akinek köszönhetően hozzá tudod tenni azokat a plusz egy-két százalékokat a munkádhoz, ami világbajnokból olimpiai bajnokká tesz. Szív nélkül nem lehet olimpiát nyerni, és ez az én életemben két szempontból is igaz. Most értettem meg igazán, hogy micsoda különbséget jelent, amikor az ember igazán akarja a sikert.

– Furcsa ezt hallani, hiszen ötszörös világbajnokként utazott Rióba.

– De azokat tehetségből nyertem meg. És most elárulom, valójában én 2008-tól igazából nem is akartam kajakozni. Hogy miért? Mert Csipesnek lenni nem egyszerű ebben a sportágban. Folyamatosan azt hallottam, hogy apám testfelépítését, tehetségét, technikáját örököltem, és ez olyan kötelezettséggel járt, amely agyonnyomja az embert. Nekem mindenki azt sulykolta, hogy nem szabad elpocsékolnom ezt a tehetséget, és bár az ifjúsági korosztályig jól meg is éltem pusztán az adottságaimból, 2008-ban, amikor átléptem a felnőttek közé, megtapasztaltam, mekkora is a szakadék a két korosztály között. Én nem az a típusú versenyző vagyok, mint Kozák Danuta, Kovács Katalin vagy Janics Natasa, akik a tehetségük mellé bele is szerelmesedtek ebbe a sportágba. Irigyeltem is őket, mert hatalmas áldás ez egy versenyzőnek. Én végig úgy éreztem, hogy az apám miatt kajakozom, és mivel belenőttem ebbe a sportágba, nekem ezt akarnom kell. És ebből a „kell”-ből is születtek világbajnoki aranyak, most azonban minden más. Életemben először büszke vagyok magamra, mert nem úgy nyertem, mint egy robot.

– Mi volt az édesapja, Csipes Ferenc első szava Rióban a győzelem után?

– Természetesen valami kritika. Nem értette, hogy a táv első részében miért voltunk olyan lassúak. De én ezt már megszoktam tőle. És ezt csak azért csinálja velem, hogy jövőre is legyen motivációm. Amúgy ebben a szezonban sokszor hangot adott annak, hogy sokat és jól edzek, ami azért nem megszokott tőle. Ebből is érzékeltem, hogy jó úton haladok.

– A Csipes névvel járó érzéseit egyébként kivel tudta megbeszélni?

– Elsősorban az édesanyámmal, Orosz Andreával, aki szintén élsportoló volt, csak korán abbahagyta az úszást. És ő ezt nagyon megbánta. Pontosan ettől féltett engem is. Tudta, hogy a kezemben van a lehetőség, és nem akarta, hogy hasonló érzésekkel éljem le az életemet.

– Sokadszor hangzik el az, hogy „mi van az ön kezében”. Idén a válogatón megszorongatta Kozák Danutát is, aki egyesben hatalmas sikert ért el az olimpián. Danuta stabilan 1:46 körüli időket tud evezni, ön még nem került 1:47-en belülre soha 500 méteren, de a fejlődését látva akár jó kis párharc alakulhat ki önök között az elkövetkező években.

– Akár az is. De nekem ehhez tényleg százhúsz százalékot kell nyújtanom nemcsak az edzéseken, az életemben is. Csak így tudok tizedeket lefaragni. Idén mindenkit megleptem a szereplésemmel, de leginkább önmagamat, mert eddig azt hittem, ennél többet nem tudok beletenni. Aztán kiderült, igenis tudok, képes vagyok átlépni a határaimat. És ezt a jövőben is szeretném megtenni. Hogy ki mit gondol rólam, már régen nem érdekel. Az a fontos, hogy én mit akarok, én miben hiszek és hogy nekem mi az elég. Mert most már nem másokért, magamért kajakozom.

Forrás: mno.hu