Pedig minden szépen indult. Öt pályázat "nevezett" a versenybe 2005 júliusában, közülük négy hónappal később az európai szövetség a görög és a török pályázatot az első stációnál kiejtette.
Akkor még az olaszok
Másfél év alatt történt egy és más - például, az UEFA elhalasztotta a végső döntést 2006. decemberéről 2007. április 18-ra, az olasz labdarúgó-válogatott világbajnoki címét keretbe foglalta két belpolitikai botrány, a bundaügy, illetve a cataniai rendőrgyilkosság - s az ukrán-lengyel pályázat az élre rakétázott.
Holott itthon minden érintett szépeket ígért. A magyar pályázati bizottság vezetője egyenesen a legjobbnak ítélte a mi pályázati anyagunkat, kormányfői szinten képviseltette magát a magyar és a horvát állam, kifejezetten médiaérzékeny ötletekkel bombáztuk a döntéshozókat...
S így is veszítettünk. Nullára. Magyarul: nem akadt a végrehajtó bizottságban egyetlen szavazó sem a tizenkettőből, aki Magyarország és Horvátország rendezése mellett foglalt volna állást. A lengyel-horvát pályázat nyolc, az olasz négy voksot kapott. A miénk egyet sem.
Miért? Erre egyszerű a válasz. Mások hatásosabb érvekkel rukkoltak elő. Melyekkel? Soha nem tudjuk meg.
De tény: nem az döntött, hogy melyik pályázónak a legjobb a futballja. Ebben a világbajnoki címet védő olaszokat nehéz lett volna felülmúlni. Még csak az sem, hogy melyik ígéri a jelenben a legjobb feltételeket. S még az sem, hogy melyik ígéri a legkényelmesebb Európa-bajnokságot, a kis távolságok tornáját.
Talán mindannyiunkat elkapott a hév, talán mindannyian nagyon szerettünk volna Európa-bajnokságot rendezni. Mi, magyarok, persze a horvátokkal együtt. Talán túl sokat vártunk ettől az egy döntéstől: egy mankót, amelyre nagyon beteg futballunk rátámaszkodhat. Kirúgták a mankót a hónunk alól, mi pedig orra estünk. Most magyarosan sírunk, miközben nem tudunk igazán jó választ adni arra a kérdésre, mi is szólt volna mellettünk?
A futballunk biztosan nem, hiszen talán éppen a szavazás napján jelent meg a FIFA legújabb ranglistája. Az olaszok az elsők, az ukránok a tizenegyedikek, a horvátok a tizenkettedikek, a lengyelek a huszonegyedikek.
Ha mind a négy helyezését összeadjuk, még mindig messze vagyunk a miénkétől. Magyarország az 58. Mert előrelépett a legutóbbi listakészítés óta hat helyet...
Akkor a múltunk, amire (egyébként okkal) olyan büszkék vagyunk? A négyszeres világbajnok olaszoké még fényesebb, az ukránoknak háromszor annyi aranylabdása van, mint nekünk, a Dinamo Kijev többször nyert (igaz, még a Szovjetuniót képviselő csapatként) nemzetközi kupát, mint a mieink összesen, a lengyelek, bár nincs két vb-ezüstjük, kétszer nyertek világbajnoki érmet azóta, amióta a magyar válogatott összesen kétszer jutott el egyáltalán a világbajnokságra.
Mi szólhatott volna mellettünk? A stadionok látványterve - mert hogy egyelőre a legmagasabb UEFA-besorolásnak egyetlen pályánk sem fele meg? Vagy a szállodáink, esetleg az autópályáink állapota? Ugye, a viccelésnek nem most van itt az ideje.
Marad a végső érv, az aduász: ez a régió még sohasem rendezett nagy, legalább nyolccsapatos tornát. Ám Ukrajna és Lengyelország is ebbe a régióba tartozik.
Többet nyomott a latban az új 85 milliós piac: Ukrajna és Lengyelország nagysága. Minden ötödik európai lengyel, vagy ukrán. Egy ilyen érv mellett eltörpül a lengyel szövetség belső problémája, vagy éppen a nehezen prognosztizálható ukrán belpolitikai helyzet.
A világon mindenütt az ilyesfajta szavazások lobbi csoportok sakkjátszmájának eredményei. Ebben sem mi vagyunk a jobbak. Valahogy olyanok vagyunk, mint eleink - soha nem sikerül jó támogatót találni.
2007 januárjában, Düsseldorfban, Sepp Blatter, a FIFA elnök egyik bizalmasa, Michel Platini lett az UEFA elnöke. Magyar (vagy éppen horvát) futballvezér nem került az új végrehajtó bizottságba.
Ukrán igen: Grigorij Szurkisz, a Dinamo Kijev korábbi elnöke, az Ukrán Labdarúgó-szövetség feje. Egy ember, aki belülről lobbizhatott. Egy ember, akit boldogan ölelt meg a bejelentés után Michal Listkiewicz, a lengyel szövetség elnöke. Nem mellékesen: Sepp Blatter egyik legfőbb tanácsadója.
