25 éve működik, de hivatalosan 20 éves az Örkény Színház, ez szép kerek szám, ráadásul ha az igazgató távozik is annak a színháznak a éléről, amelynek alapítója és létrehozója volt, akkor szerintem mindenképpen érdemes egy rövid összegzést tenni. Próbáljuk meg ezt elintézni egy rövid kérdéssel: hol tart most az Örkény Színház? Olyan nagyjából, mint amilyennek 20 vagy 25 évvel ezelőtt megálmodta?

Azt hiszem, hogy olyan. 25 évvel ezelőtt állt elő az a helyzet, hogy a főváros a Madách Színházról az akkori Madách Kamarát leválasztandónak jelölte, és önálló színházzá akarta alakítani. Az akkori igazgató, Kerényi Imre feladata lett, hogy készítse elő ezt a leválást. Megkérdezett, mint akkor már a Madách Színházban rendező, elégedetlen, néhány kollégával szoros munkakapcsolatban lévő és a bizalmát élvező embert, volt tanítványát, hogy volna-e kedvem ezt a leválasztást előkészíteni egy hároméves programmal. Igen, modtam, talán volna, feltéve, hogy ezek a kollégák, akik bennem akkor bíztak, jönnének velem, és ha teljes önállóságot ad, nem szól bele semmibe. Akkor kirúgott, és két hét múlva visszahívott, hogy rendben van. Szokták kérdezni, hogy vajon mi történt, kivel beszélhetett. Szerintem senkivel, hanem visszagondolt saját fiatalkori önmagára, és rájött arra, hogy ez, amit én kérek, vagy amit én kicsit nagyképűen, de mégiscsak feltételül szabok, jogos, sőt egyenesen feltétele egy komolyan vett önállóságnak. És elkezdődött a társulatépítő és repertoárváltó munka, hiszen a Madách Kamara szórakoztató színház volt, Hofi Géza műsora volt a hangneme közepe, heti három éjszakát játszott a színházban, az ő jelenléte határozta meg a repertoárt. Zárványként maradt néhány próbálkozás, ami nem bulvár, nem tisztán szórakoztató darab. Mi három év alatt nagy elszánással átalakítottuk a repertoárt. És a közönség nagy része jött velünk. Elhitték, hogy ez a program, amiről sokan le akartak engem is beszélni, működőképes: helye van a városban még egy olyan prózai drámaszínháznak, ami a színpadi irodalmat nem a bevétel, hanem a mondanivaló felől közelíti.

Azért ez mindenképpen kockázatos vállalkozás volt. Rossz nyelvek szerint az első időkben a ruhatáros néniknek feladatuk volt, hogy vezessenek egy listát, hogy a szünetben hányan viszik el a kabátjukat?

Ezek nem a rossz nyelvek, ezt én kértem. Tudnom kellett, hogy hányan lépnek le, hányan unják ezt a fajta színházat.

A régi Madách Kamarának volt egy nagyon masszív törzsközönsége.

Óriási közönsége volt. A mi indulásunkban volt egy adag nagyképűség is természetesen, de főleg egy szakmai elszánás és egy ízléshez való ragaszkodás, amit igazából Kerényitől tanultunk az egyetemen. Három év alatt a repertoár lecserélődött, megvolt a közönségünk, és akkor vettük fel az Örkény nevet, ez okozza a huszonnégy és a húsz év közti különbséget. Hol tart ez a színház? Elég hamar eljutott oda, hogy ez a művészszínháznak is nevezett prózai drámaszínház, ami néha a zenés műfaj felé – mert ez egy nagyon muzikális társulat – is elmozdul, elfoglalja a helyét azon a mezőn, Budapesten, ahol a prózai drámaszínházak teremnek. Azok egyikévé vált, azok konkurrensévé, és a közönség is ekként tekint rá. Nyilván az én ízlésem alapján, de messze-messze nem egyedül, hanem rengeteg, az én képességeimet meghaladó tehetségű kollégával. A teljesség igénye nélkül, csak improvizálva említem a Katonából kiránduló Ascher Tamást, a neológ gondolkodású és a Madách Kamarában a megjelenésével vihart kavaró Kovalik Balázst vagy Zsótér Sándort, vagy Bagossy Lászlót, akinek a jelenléte egész korszak volt, vagy Mohácsi János rendezéseit, aztán az utóbbi időben már Bodó Viktor jelenlétét, és mindeközben a nálunk beérő, belső tag Gáspár Ildit és Polgár Csabát. Itt nagyon tehetséges erők voltak mindig, ez nem az én színházam, vagy az én korszakom, ez közös dolog. Ahova eljutott: egy kíváncsi, a kísérletező kedvét fel nem adó, ahhoz ragaszkodó drámaszínház, amelynek van rangja, renoméja és van feladata és közönsége. A magja a társulata, az ország egyik legerősebb társulata, ami a színészi képességeket, sokféleséget, a lelki és fizikai erőnlétet illeti. Fizikait azért kevésbé, mert rozoga állapotban is tudunk ám lenni. Ez egy koptató pálya. De ami a lelki erőt, vagy a kíváncsiság felé való elszánást illeti, az rendben van. Az általam vezetett időszak után akkor jár jól ez a színház, ha legalább akkorát ellép a jelenlegi Örkény Színház gondolkodásától, mint amekkorát az Örkény lépett el a Madách Kamarától. És a legklasszabb az lenne, ha nem egy már létező mezőn találná meg új önmagát, építené tovább a saját szuverén helyét, hanem létrehozna egy új mezőt. Rengeteg olyan gondolat van, ami nincsen jelen a magyar színházi életben. A várossal való közös gondolkodás, a városlakók problémáinak színházi közelítése, többféle új műfaj beengedése a színházba, és így tovább. Igazából a legnagyobb öröm, hogy azt írhattam az utolsó beszámolómban a fővárosnak, hogy az általam vezetett utolsó évben a hét bemutatóból négy kortárs magyar anyag került színre, és ezek száz százalék fölötti nézettséggel mennek. A húsz év visszatekintve önmagát igazoló, sikeres történet volt, sok fordulattal, és zsákutcákkal is természetesen.

Visszatérve a társulatra, volt egy meglehetősen nehéz időszak az Örkény Színház életében, amikor 2008 táján, amikor egyébként is a gazdasági válság éveit élhettük, és akkor az Örkény Színháztól is elég nagy összeget vont el a kulturális kormányzat, és akkor ki kellett állni a társulat elé, amelynek tagjai nem is voltak státuszban, és azt kellett mondani, hogy fél pénzért kell játszaniuk.

Igen.

És mindenki egyhangúlag nagyon gyorsan igent mondott. Az egy társulatformáló történet volt?

Az egy engem formáló történet volt, hiszen akkor már volt társulat, különben nem reagáltak volna ennyire egységesen. Annyiban formált engem, hogy nem múló hálát érzek ezért, és minden nehéz pillanatban, amiből azért egy színházban naponta van néhány, felidézem ezt, mint az életem egyik maradandó, fontos pillanatát. Az Örkénytől azért vontak el különösen sok pénzt, mert a Madách Színház része volt, a Madách pedig zenés színház, és az volt akkor a kormányzati paradigma, hogy a zenés színházaktól kicsit többet vonnak el, mert ott több a bevétel, a prózai színházaktól pedig kevesebbet. Ehhez még az az anekdota tartozik, hogy mentem az akkori miniszterhez, mindegy, ki volt, és kértem, hogy ezt a lehetetlen helyzetet oldja fel, és csak annyit vonjon el, amennyit a többi prózai színházaktól. Igen, igen, Pál, persze, Pál, méltánytalan, Pál, bízd rám, Pál - majd nem kaptunk egy vasat sem. Ez azért volt tanulságos, mert megértettem, színtől függetlenül a miniszteri ígéreteket fenntartással szakszerű kezelni.

Szokták azt mondani, hogy a színházak többsége krízishelyzetről krízishelyzetre üzemel, és az jut eszembe, amit a ma már keveset emlegetett Molnár Gál Péter írt le egy helyütt, hogy a színház voltaképpen az államháztartás fényűzése.

Molnár Gál nagyon jól írt, de itt egyáltalán nem értek vele egyet. Az arany vécécsésze, az a fényűzés. Képtelen vagyok fényűzésnek látni a színházat, nem azért, mert ez a választott pályám, és ez a mániám, és ebben élek, hanem azért, mert nem magamnak csinálom, és nem én ülök az aranyklozetra, hanem azok a sok milliók az országban, akik az előadóművészetet igénylik, és akikkel általa valami fontos történik. Az az államnak kötelessége ezt fenntartani, miként az oktatást, miként az egészségügyet, miként az útépítést, miként az emberek jólétét. Az emberek jóléte pedig nem pusztán a közértben megvásárolható kajától függ, hanem a személyiségük épülésétől és a világba vetettségük minőségétől is. Ebben pedig a színháznak jelentős szerepe van. Az kétségtelen, hogy adófizetői pénzből működünk, amit a hatalom mindig hajlamos összetéveszteni a saját pénzével. Amikor átadja a szakembereknek elköltésre, akkor azt szokta érezni, hogy a saját pénzét adja. Van egy remek hagyomány, ami erről a tévedésről le tudja szoktatni a politikát, demokráciának hívják. Tessék szíves lenni úgy gondolkodni, hogy sem az oktatásra nem a saját zsebünkből fizetünk, sem az egészségügyre, sem a közszolgáltatásokra, sem a kultúrára, az a közösség pénze, amit mint választott elosztó aszerint osztok el, ahogy azt a közönség óhajtja.

De ennek kapcsán az a történet jut eszembe, amit Ádám Ottóról jegyeztek fel, ami úgy szól, hogy még a kádári időkben pártvezetőkkel ült egy értekezleten, és lakonikusan annyit mondott a megbeszélés végén, hogy tulajdonképpen azt várják az akkori kádári kulturális kormányzattól, hogy szeressék a színházakat és adjanak pénzt, de ha adnak pénzt, akkor nem is kell, hogy szeressék a színházakat. Mennyire szerették a kulturális kormányzatok az Örkény Színházat ebben a húsz évben?

Békén hagyták, nem volt az Örkény Színháznak ellehetetlenülési veszélye, sem a Demszky-időszak alatt, sem a Tarlós-időszak alatt, és Karácsony Gergely vezetése alatt sem. Ebben benne van az, hogy az Örkény Színház mindig városi színház maradt és maradhatott. Egy színháznak, amelynek a szellemi szuverenitás megőrzése az egyik fő feladata, mindig jobb, ha önkormányzati tulajdonban van, mint ha a központi hatalomhoz van közel. A központi hatalomnak az a hajlama, ez tényleg így van Moliére-től máig, vagy Shakespeare-től máig, vagy Jakab királytól, de lehet, hogy a görög demokráciában is így volt, a hatalomnak az a reflexe, hogy az előadóművészet az ő politikájuk szolgálóleánya. Nem, az előadóművészet nem őket szolgálja, az előadóművészetnek saját törvényei vannak, és ez a küzdelem, ez a harc minden színházvezetőnek is életfeladata, nem lehet megúszni. A városban ez mindig könnyebb. A megyében ez mindig könnyebb. Az adott közösségben ez mindig könnyebb. Az államhoz közel nehezebb. Néha lehetetlen.

Éles műfaji váltással indult annak idején az Örkény Színház, most ismét van egy váltás, hasonlóan markáns váltás lehet, akár kockázatokat is hordozó váltás jöhet most is? Egyáltalán milyen lehet az Örkény Színház öt-tíz év múlva?

Én nem vagyok helyzeteket ész nélkül felrúgó alkat. Én mérlegelő alkat vagyok, de ezzel együtt azt kell mondanom arra a kérdésre, hogy vajon kockázatokat rejtő időszak előtt áll-e az Örkény, hogy remélem. Kockázat nélkül nincs érdekes színházi előadás. Muszáj folyamatosan keresni valamit, amit nem ismerünk. A színházjárók teljes világérzékelése megváltozott, talán történelmileg ennyire soha, a képernyőre csúszott, szinte mindent ott látunk. A nem a szoros környezetünk eseményeivel való kapcsolatunk a képernyőn keresztül történik, és gyakran a személyes kapcsolataink is. Ez egy óriási fordulat. És lám, elkezdett megjelenni a színházakban az osztott képernyő, a kamera, a vetítő. Ez egy színházi zsákutca, de látható a színház reakcióképessége a valóságra. Színházilag engem untat, ha vetített képet látok, és soha nem untat a színészi arc és a színészi jelenlét, de majd ezt megtanulja a színház is. És egyszer csak meg fogja találni azt a hangot, ami már nem a képernyőt keresi a színpadon, hanem a színpadot keresi a színpadon. Ez egy folyamat. Szerintem, ha az Örkény jól csinálja, akkor efelé fog mozdulni, valószínűleg kísérletezések útján. Ezért is éreztem én azt, hogy helyes, ha az igazgatást abbahagyom, hiszen a színpadi hangot rég nem én diktálom, csak helyzetbe hozom azokat, akik csinálják. Mi a feladatom? A színház látszólag művészeti intézmény, valójában egy összetett, gazdasági és műszaki intézmény, 120-an vagyunk, és minden nap, sőt, minden órában van valami eldönteni való. Ez ami a társulat és az intézmény menedzselését jelenti. Ideje azzal foglalkozni, amit valóban tudok, és ami valóban az én szakmám lenne: a színészet és a rendezés.

Ez azt is jelenti, hogy művész igazgatónak lenni az nehezebb dolog?

Egyértelműen azt. Fontos, hogy az igazgatás befejezése nincs külön attól, hogy ki az utódom. Gáspár Máté, mert ő az, akiben a kulturális hagyományok ismerete, a nemzetközi kitekintés, a színházvezetői tapasztalat -hiszen a Krétakör ügyvezetője volt tíz évig-, a kapcsolatrendszer, és a városi kultúráról való koncepciózus gondolkodás képessége, valamint új iránti élénk kíváncsiság egyszerre van jelen. Ha ő nem mondott volna igent erre a felkérésre, akár pályáztam is volna. Szoktak engem támadni azzal a felkiáltással, hogy kineveztem saját utódomat. Természetesen nem én nevezem ki az utódomat, hanem az utódom pályázat útján került a helyére. Hogy miért nem volt másik pályázat, erről azokat kell kérdezni, akik nem pályáztak.

Inkább a pályázat kiírásának az időpontját vitatták.

Nem csak. A pályázat kiírásának az időpontjával pedig az a helyzet, hogy miután én eldöntöttem, hogy nem pályázom, ha az eredeti időpontban írták volna ki a pályázatot, akkor, akár Gáspár Máténak, vagy ha más lenne az Örkény Színház igazgatója, akkor annak, két hét alatt kellene átvennie az intézményt, egy olyan évaddal, amit nem ő tervezett meg. Ez mélyen szakszerűtlen. Tudom, hogy el vagyunk szokva a szakmai gondolkodástól, politikai kamarillatempót szimatolunk minden mögött, ott is, ahol nincsen. A világban ez úgy van, hogy az új igazgatók együtt dolgoznak a régi igazgatókkal, operában akár két-három évet is. Prózai drámaszínházban egyet legalább. Én ezt akartam elérni, és szerencsésen el is értem. És most látjuk csak, hogy ez mennyire helyes volt. Gáspár Máté írt egy pályázatot, azt a szakmai bizottság, ahol mindenki jelen van, vidnyánszkysták és nem vidnyánszkysták, egy tartózkodással és hat vagy hét igennel támogatta, a közgyűlés egyhangúlag megszavazta, a társulat megszavazta, a partnerintézmények megszavazták, majd a főpolgármester kinevezte az utódot. Ez egy makulátlan menet.

Bálint András mesélte, hogy annak idején, amikor ő átvette az elődjétől, Keres Emiltől a Radnóti Színházat, amikor bement az irodájába, akkor azt látta, hogy Keres Emil mögött sorakoznak a Salvus vizes palackok. Valóban az ember úgy képzeli el az igazgatót, a színigazgatót különösen, hogy mindig kialvatlan, karikás szemű, a táskája tele aláírásra váró dokumentumokkal. Így volt ez, és jó, hogy ez már nem lesz márciustól?

Ez pont így volt. Nem baj, hogy ez nem lesz, de ez csak az egyik oldala. A másik oldala a csodálatos, nagy tehetségű emberekkel való együttlét, és a közönség támogatása, és mindennek a léghajószerű emelőereje. Természetes, hogy ez strapás szakma. Kell hozzá állóképesség, idegrendszeri stabilitás, sokféle ismeret, alkalmazkodóképesség. Minden igazgató gyomorbeteg időről időre, de azt gondolni, hogy ez merő kínszenvedés, tévedés lenne, mert a másik oldalon a világ egyik leggyönyörűbb szakmájával lehet foglalkozni. A színháznak tehát új optikára van szüksége. Nekem pedig időre van szükségem, hogy foglalkozhassam azokkal a tervekkel, amelyekhez nem jutottam hozzá az elmúlt években.

Ez színházhoz kapcsolódik, vagy ez valami más?

Színházhoz, javarészt. Vannak rendezői és színészi terveim, néhány felkérésem, amiket halogatok, tolom magam előtt. Szeretnék az Azt meséld el Pista című egyszemélyes előadásom mellé egy másikat csinálni, amit én szeretnék megírni. Ez tizenöt éves tervem, és hiába gondolkodom rajta, és hiába írok le lopott időkben négy-öt sorokat. Vannak egyéb megírandó anyagok is, felébe - harmadába megcsinálva, sok-sok év óta, mint aki a fészerben hátul elkezdi építeni a repülőgépet, de nem halad vele. Ezek fontos feladatok, és belül már nagyon sürgetőek. Ahogy megy az idő, egyre inkább. A dörömbölés ma már olyan hangos, hogy nem tudom nem hallani, nem tudom elfojtani, vagy nem tudok úgy csinálni, hogy csitt, majd jövök. Ez az a pillanat, amikor jövök. Igazából kíváncsi, újrakezdő kedélyben vagyok, ami egy kicsit szokatlan ebben az életkorban, egy évvel a nyugdíjkorhatár előtt, de mégiscsak így van.

Ádám Ottó írja egy helyütt, hogy a színház nagyon fontos, de azért nem annyira. És valóban, amikor leköszönt a színházigazgatásról, akkor a színház környékére sem. Állítólag azt mondta, hogy nem megyek színházba, mert már voltam.De önnél nem erről van szó, hogy takaréklángra állítaná a színházzal kapcsolatos dolgokat.

Sőt, inkább föl akarom csavarni a hivatali teendők elengedésével. Nem érzem azt, hogy bennem valami véget ért. Az biztos, hogy a színháznak is meg nekem is személyesen most az az érdekünk, hogy más vezesse a színházat. Hogy ebből mi lesz, arról majd beszéljünk tíz év múlva. Valójában nincs bennem kevesebb energia, mint 24 évvel ezelőtt.

Figyeli az időt, hogy múlik?

Nincs bennem számvethetnék, egyáltalán. Szeretném pontosan elemezve látni ezt az elmúlt huszonvalahány évet, hogy úgy tudjam átadni Gáspár Máténak, hogy pontosan referálok róla: mert a jelen egy darabig meghatározza, hogy merre lehet menni, ahogy egy számtani görbe meghatározza, hogy hogyan folytatódik egy darabig, amíg új hatások nem érik. De visszafordulás, nosztalgia egyáltalán nincs bennem, hanem az érdekel itt az Örkényben is, és egyébként is, ami előttünk van.