Miután Adolf Hitler katonái 1940-ben lerohanták Európát, a Harmadik Birodalom nyugati határai már az Atlanti-óceán partján húzódtak. A nácik igyekeztek is megtartani a hódításaikat, így a Führer parancsára megkezdődött a Spanyolországtól Norvégia északi csücskéig húzódó védvonal kiépítése. Több százezernyi kényszermunkás - köztük szovjet hadifoglyok - építették a tengerpartokon a tankcsapdákat, a hatalmas beton bunkereket. Különösen a horgonyzó helyek környékét erősítették meg tudván, hogy ezek kulcsfontosságúak lehetnek a szövetséges inváziós erők számára.

Az angolok 1942-ben meg is próbálták elfoglalni Dieppe kikötőjét, de csúfos vereséget szenvedtek. A főleg kanadai csapatok tankjai egymás után akadtak el a laza, kavicsos homokban, miközben a nyilt terepen rohamozó gyalogosok között szabályos vérfürdőt rendeztek a jól kiépített állásaikból tüzelő németek. A brit hadvezetés a kudarcot elemezve arra a következtetésre jutott, hogy egy olyan fegyverre van szükség, amely

távolról indítva képes gyorsan átgázolni a tengerparti akadályokon, majd pedig a kikötőt védő betonfalon lyukat tud robbantani.

A feladatot Nevil Shute Norway kapta, aki korábban a legendás Barnes Wallis munkatársa volt. Utóbbi nevét a kacsázó bomba feltalálása tette igazán ismertté, amivel a Gátrobbantóknak nevezett bombázó csapat a Ruhr-vidéken, lerombolta az Eder és a Möhne folyók gátjait.

Norway - akárcsak korábbi mestere - maga is kereste a szokványostól igencsak eltérő megoldásokat. Kiszámolta, hogy legalább egy tonnás robbanószerkezet kell ahhoz, hogy a németek valamelyik part menti, vasbetonfalában egy akkor rést lehessen ütni, amin átfér egy tank. A legfőbb gondot az jelentette, hogy az ellenséges állásokig néha több száz méter széles, tengerparti sávon kell átvágni. Ezt egyrészt szögesdrót akadályokkal és harckocsi akasztókkal tették járhatatlanná, másrészt az egész partot tűz alatt lehetett tartani a távolabb lévő erődítményekből. Ezen képtelenség lett volna bármilyen, ember vezette járművel átvágni, hogy a falhoz vigyék a tonnányi robbanóanyagot.

De Norway megtalálta a megoldást, méghozzá egy látványos tűzijáték formájában. A Katalin-keréknek nevezett szerkezetre rakétákat erősítenek, és amikor azok begyulladnak, egyre gyorsabban kezdik pörgetni azt. A végén egy félelmetes, szikracsóvákat szóró tűzijáték lesz belőle. A mérnök ezt továbbfejlesztve, egy jókora, kábeldobhoz hasonló fémvázat szerkesztett. Az egytonnás bombát tartalmazó henger két végére egy-egy, három méter átmérőjű, fémből készült kereket rögzített. Ezekre erősítették acélbilincsekkel a rakétákat, amik a begyújtást követően majdnem száz kilométeres tempóra gyorsították a fegyvert. Ekkora sebesség elég lehet ahhoz, hogy átgázolhasson a part menti akadályokon. A Panjandrum-nak elkeresztelt eszköz működését ez az animáció mutatja be:

Panjandrum.gif pic.twitter.com/mgLo5K5tYs

— Zyf (@ScarletAcademy) June 2, 2025

Az ötlet tetszett a hadvezetésnek, és utasítást adtak néhány próbadarab legyártására. 1943 szeptemberében, a legnagyobb titokban, egyet átszállítottak Anglia nyugati partvidékére, hogy ott, a franciaországihoz legjobban hasonlító körülmények között teszteljék. Ekkor kezdődtek a gondok. Erről így nyilatkozott a BBC-nek a londoni Imperial War Museum kurátora

"Ahhoz, hogy használható fegyver legyen belőle három dologra lett volna szükség" - magyarázta Rob Rumble. "Először is legyen erős, hogy eltapossa a tengerparti akadályokat, másodszor bírja el a megfelelő mennyiségű robbanóanyagot, harmadszor pedig pontosan a juttassa célba a töltetet."

Ez utóbbival volt a legtöbb baj. Az első teszt alkalmával a Panjandrumot egy bárkáról indították. Végig csörtetett a sekély vízen, ám nem sokkal azután, hogy partot ért, az egyik kereke kiesett és az oldalára dőlve addig pörgött, míg kiégtek a rakétái. A kudarcot követően Norway és munkatársai egy sor módosítást hajtottak végre, de ezek dacára sem tudtak ennél sokkal jobb eredményt elérni. A rakétakerék minden alkalommal letért az útjáról és messze elkerülte a számára kijelölt célpontot.

Közben viszont fogyott az idő, mind közelebb került a D-nap. A tábornokok türelmetlenkedtek, tudni akarták, hogy számíthatnak-e Norway Panjandrum-jára. Így hát 1944 januárjában - öt hónappal a partraszállás előtt - egy végső próbát rendeltek el. Erről viszont csak 1977-ben, egy a BBC által készített dokumentumfilmből értesülhetett a nagyvilág. A mozi szerkesztője Brian Johson mesélte el, mit látni az addig szigorú titokként őrzött muzeális felvételeken.

"Jól indult minden. A Panjandrum rakétáit begyújtották és a szikrázó gépezet a sekély vízből a partra ért. Itt, egy kis töltésen állva, figyelték a katonai vezetők a próbát. A szerkezet felrobogott a fövenyre ám az ottani, kisebb nagyobb gödrökben irányt változtatott. Ennek ellenére Louis Klemantaski operatőr, rendületlenül folytatta a filmezést, mert a kamerán keresztül rosszul mérte fel a távolságot. Aztán, amikor kinézett a felvevőgép mögül, rémülten látta, hogy a tűzokádó szerkezet egyenesen felé száguld. Fejvesztve menekült, de akkor már nemcsak ő. A bemutatót figyelő tábornokok is kénytelenek voltak futásnak eredni, különben átgázolt volna rajtuk a Panjandrum. Szerencsére a kerék hirtelen irányt váltott és a tenger felé kezdett gurulni, majd egy buckának rohant, ahol darabjaira hullott és több hatalmas robbanással megsemmisült".

Ezzel véget is ért a különös projekt.

A szövetséges katonák a rakétahajtású kerekes bomba nélkül voltak kénytelenek megrohamozni az atlanti falat. A Panjandrum sikertelensége nem befolyásolta Norway mérnöki karrierjét, aki ráadásul nem csak a műszaki fejlesztésekben jeleskedett. Az 1920-as évektől kezdődően irodalommal is foglalkozott, olyan tehetséggel, hogy a háború után az egyik legismertebb novellista lett, Nevil Shute álnéven.

A brit hadvezetés sem tekintette Norway próbálkozását értelmetlen időpocsékolásnak. "Azt mondták: jól van, ez nem sikerült, ahogy sok másik kísérletünk sem. Ez azonban még nem kudarc, csupán azt jelenti, hogy egy újabb ötletünket kihúzhatjuk a listánkról. A technológia így fejlődik, egyik projektről ugrik a másikra, és ez rengetegszer megtörténik" - mesélte a már idézett Rob Rumble.

Más vélemény szerint viszont sokkal inkább az ellenség félrevezetéséről lehetett szó. A titkait egyébként remekül őrző brit hadsereg feltűnően lazán kezelte a Panjandrum kísérleteit. A katonákat egyáltalán nem zavarta, hogy a próbákat rengeteg civil kíváncsiskodó is végignézte.

"Hogy őszinte legyek ez egy trükk volt, amivel a németeket akarták átverni"

- nyilatkozta Nagy-Britannia legnagyobb, ipari robbanóanyag gyártó cégének, a Skyburstnek tulajdonosa. "A Panjandrumot arra tervezték, hogy lyukat robbantson egy vasbeton falban. Viszont ott, ahol a britek partra szálltak, semmilyen fal sem volt."- mondta Alan Christie.

(A nyitóképen: az atlanti fal egy részlete az Atlanti fal múzeum területén.)