Az európai uniós menekülthelyzet kezelésére lényegében 2015 óta valamennyi, egymást követő féléves EU-elnökség megpróbált valamilyen konszenzusos megoldást találni, egyelőre sikertelenül. A brüsszeli sajtóhoz most kiszivárgott cseh kezdeményezés egyelőre nem ölt hivatalos formát, a tagországok EU-nagyköveti tanácsához sem jutott még el, csupán alsóbb diplomáciai szinten tesztelik a fogadókészséget a többi tagtárs részéről.

A brüsszeli Politico tudni véli ugyanakkor, hogy a javaslat akár még minden félnek elfogadható kompromisszumos platformul is szolgálhat. Megfigyelők megjegyzik, hogy ez már csak azért is elképzelhető, mert évente ennyi menekült önkéntes átadása-átvétele egyes tagállamok között jelenleg is működő gyakorlat (olasz és máltai partokra vetődő menekülthajók utasaiból éves szinten körülbelül ennyit szoktak más EU-tagországok különböző arányokban átvenni).

A dolog, ha sikerül formalizálni, mégsem volna érdektelen, mert

jelenleg semmilyen formális és intézményesített elosztási mechanizmus nem létezik EU-tagok között.

Ez viszont eddig mindmáig útját állta annak, hogy a migránskérdés további aspektusaiban érdemi haladás történjen EU-szinten.

Az utóbbit szorgalmazó északi és közép-európai országok ilyen törekvése ugyanis többnyire megfeneklik azon, hogy a migránsvándorlásnak elsőként kitett dél-európai EU-tagok most már évek óta ahhoz kötik együttműködési készségüket átfogóbb uniós menekültügyi rendszerek megteremtéséhez, ha megítélésük szerint elegendő szolidaritás mutatkozik a többiek részéről a rájuk háruló migránsterheken való osztozásra.

Ezért nem is létezik igazából mindmáig tényleges egységes európai uniós menekültügyi politika (ahogy szakértők szokták mondogatni: az EU menekültrendszerével nem az a baj, hogy rossz, hanem hogy nem nincs ilyen), mert az uniót alkotó országok mindmáig nem tudtak közös nevezőre jutni a kezelésre váró problémakör teljességét illetően.

A nyomás mindenesetre változatlanul nagy a déli „frontországok” és egyes uniós célországok részéről is. Giorgia Meloni, a napokban hivatalba lépett olasz miniszterelnök például beiktatási parlamenti beszédében határozottan kiállt az illegális bevándorlással szembeni „zéró tolerancia” elve mellett, amivel párhuzamosan tényleges szolidaritást is vár az uniós tagok között.

Pénteken pedig a belga menekültügyi államtitkár, Nicole de Moor szavait idézte a brüsszeli Politico, a belga politikus már most erőteljesen lobbizik a tagtársak körében azért, hogy legkésőbb a 2024-es féléves belga elnökség idejére végre tető alá lehessen hozni egy teljes körű európai uniós „Migrációs Paktumot”.

De Moor a nyilatkozatában

„tisztességes tehermegosztást” és ennek megfelelő „elosztási mechanizmust” szorgalmazott a tagállamok között.

Mint fogalmazott, ha Belgium hetente ezer újabb menedékkérővel kénytelen szembesülni, egy másik, hozzá hasonló népességű tagállam viszont (ő példaként Portugáliát említette) mondjuk csak harminccal, az szerinte minden, csak nem fair.

A belga államtitkár éppen ezért egymással párhuzamosan létező követelményként említette az EU külső határvédelem megerősítését, és a belső, tagországok közötti szolidaritás növelését, amit összességében szerinte egy közös európai migrációs politikának kellene keretbe foglalnia.

Az alternatíva De Moor szerint, hogy a magukra hagyott tagországok sorban elkezdik visszaállítani az egymás közötti határellenőrzést, ami egyszerre sújtaná az uniós polgárok szabad mozgását és az egységes piacon belüli árumozgás folyamatosságát.

A helybenjárás oka ugyanakkor ismert módon 2015 óta éppen a menekültelosztás léte és mikéntje körüli vitákban gyökerezik. A lehetséges közös nevező kihordásával

a tagállamok közötti véleménykülönbségek miatt már egy tucatnyi egymást követő féléves EU-elnökség sem tudott zöldágra vergődni.

A kép teljességéhez tartozik, hogy tovabbi részelemek kapcsán történt azért némi haladás. Így mindenekelőtt megállapodás született a külső határvédelmet támogató európai uniós Frontex erőteljes megerősítéséről (beleértve a létszám húszezer főre bővítését). Emellett tárgyalások folynak és bizonyos megállapodások is születtek egyes „migránsforrásországokkal”, tanácsadás és gazdasági együttműködés formájában próbálva elejét venni annak, hogy menekültek egyáltalán elinduljanak.

Tavaly pedig elfogadást nyert a most kiépülő uniós menekültügyi ügynökség (European Asylum Support Office – EASO) hatáskörének kibővítése, olyan jogosítványokat is elnyerve, amelyek birtokában például módjában lesz menedéket kérők jogosultságának az eldöntésére.

Mostanáig teljes maradt viszont a patthelyzet a menekültek kezelése, netán egymás között átvétele kérdésében.

A mostani cseh kezdeményezést idén tavasszal az első féléves francia EU-elnökség ötlete előzte meg (egyelőre az is lényegében érdemi visszhang nélkül). A francia felvetés a 2020 szeptemberében közétett európai bizottsági migrációs politikai tervezetének próbált újabb lökést adni azzal, hogy

módot készült adni a menekültbefogadás pénzbeni megváltására.

A lényeg, hogy valamilyen formában minden ország résztvállaljon a terhek cipeléséből – mondták akkor francia diplomaták.

Részben hasonló verzió voltaképpen egyszer már előjött az előző – Jean-Claude Juncker vezette – bizottság 2016-os migrációs politikai tervezetében, ami azonban lényegében visszhangtalan maradt, mivel alaphelyzetben kvóta szerint átveendő menekültek helyett irreálisan maga fizetség (személyenként 250 ezer eurónyi „hozzájárulás”) kifizetésére kötelezték volna az inkább finanszírozást választó országo(ka)t.

A jelenlegi, Ursula von der Leyen vezette bizottság 2020 őszén szintén nekifutott a migrációs kérdés kezelésének, és egy tizenegy pontos átfogó menekültügyi csomagtervet tett az asztalra, amelyben „újdonságként” azt igyekezték népszerűsíteni, hogy a szövegből – legalábbis fogalmi szinten – teljesen kiiktatták a kötelző kvóták rendszerét. Helyette olyan szolidaritási eljárást ajánlottak elfogadásra, amely elvben több elem közül kínál részvételi lehetőséget a tagországoknak, az együttműködésből teljes tagállami kimaradást azonban továbbra is kizárná.

Az úgynevezett „kötelező szolidaritás” három lehetséges formát vetett fel, amelyek egyike lehetne a tagállami szerepvállalás az elutasított személyek visszaküldésében. Hamar kiderült azonban, hogy hosszabb távon ez is aktiválhat egyfajta kötelező menekültbefogadást, ha az ilyen opciót választó tagállamnak nyolc hónap (válsághelyzetben négy hónap) állna rendelkezésre a menekültek visszaküldésére. Ha ezzel kudarcot vall, akkor a továbbiakban saját magának kellene a „rábízott” menekültek elhelyezéséről gondoskodnia.

Ezt nevezte utóbb a magyar diplomácia „bújtatott kvótarendszernek”,

amivel magyar megítélés szerint igazából nem változott érdemben semmi.

Az idei francia javaslat – amit a tagországok belügyminisztereinek lille-i informális tanácsülésén terjesztettek elő – a „szolidaritás és a felelősségvállalás” közötti „helyes egyensúly” keresésének jegyében javasolta megfontolásra a finanszírozási opció újragondolását. Akkor több ország – és maga a bizottság is – bizakodással kommentálta a kezdeményezést, érdemi folytatása azonban eddig nem lett a felvetésnek.

Szakértők egyúttal megjegyzik, hogy mind az említett francia javaslat, mind pedig a most megszellőztetett cseh elképzelés – vagy legalábbis az, ami egyelőre ismertté vált belőle – láthatóan továbbra sem orvosolná a visegrádi országok (különösen a magyar és a lengyel kormányok) fenntartását minden olyan közös menekültügyi politikával szemben, amely nem rögzíti alapvetésként, hogy a menedékkérők elbírálása eredendően EU-területen kívül történjen, és bebocsátást csak az kaphasson, akit menedékre jogosultnak találtak.

Enélkül pedig megfigyelők szerint nehéz lesz ezúttal is közös nevezőre jutni, különösen, hogy

a menekültek EU-területen kívüli ügykezelésének szándéka közben további tagországokban is kezd terjedni:

opcióként utalt rá a tavasszal a dán kormány, és láthatóan az új olasz kormány is a törekvései között tartja számon.

Ez a megközelítés ugyanakkor sokak szerint egyelőre szembe menne a genfi menekültügyi konvenció érvényes előírásával, úgyhogy tényleges megvalósulása is minden bizonnyal átfogóbb témakezelést követelhet majd egy féléves soros EU-elnökségi intézkedésnél – mutatnak rá szakértők.

Az orosz–ukrán háború mindenesetre ismét erőteljesen a figyelem középpontjába állította a menekültügyek kezelésének a kérdését, újabb – ezúttal kelet-európai – tagállamokat téve közvetlenül érdekeltté a probléma mielőbbi (és lehetőleg EU-szintű) kezelésében. Sokan ezzel is magyarázzák, hogy a téma jó eséllyel visszatérhet az állam- és kormányfők decemberi brüsszeli csúcstalálkozójának asztalára, miként bizottsági részről nem titkolják, hogy Von der Leyen bizottsági elnök napokban zajló nyugat-balkáni körútjának is egyik központi tárgyalási témája éppen a menekültkérdés megvitatása.