A leendő új EU-jogszabálytervezet szerint, amennyiben kereskedelempolitikai támadás ér egy vagy több uniós országot, a Bizottságnak jogában állna megtorló szankciós lépést javasolnia, amit a tagállamok többségi szavazással blokkolhatnának csak, enélkül az ellenintézkedés záros határidőn belül hatályba lépne.

Az elképzelést a brüsszeli Politico szellőztette meg, a tényleges bejelentésre a jelenlegi tervek szerint az EU-biztosok szokásos szerdai ülése után kerülhet sor.

Elemzők megjegyzik, hogy a kezdeményezés, ha valósággá válik – amihez mindenekelőtt a tagországok és az Európai Parlament megfelelő többségű támogatását kell először is elnyerni – a lépés kétféle szempontból is jelentőséggel bírhat. Egyfelől,

külső kapcsolatrendszerében hamar érzékelhető geopolitikai súlyú eszköz kerülne az EU kezébe,

ami ráadásul egyszerre számíthatnak kereskedelempolitikai és külpolitikai fegyvernek. Másfelől radikálisan növelné a brüsszeli bizottság akcióképességét és önálló mozgásterét.

Óvatosabb értékelések ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy az új fegyver visszafelé is elsülhet, és végső következményében a világkereskedelem legnagyobb exportőrének számító Uniót sújthatja leginkább. Emellett tovább élezheti a szerintük túlzott bizottsági befolyás ellen már jelenleg is berzenkedő tagországok és Brüsszel amúgy is feszült viszonyát.

Szakértők elismerik, hogy jelenleg

az EU nagy kereskedelmi partnerei előszeretettel alkalmazzák az „oszd meg és uralkodj” elvet,

midőn kiélezett viták közepette elkezdenek egyes tagországokat „büntetni” kereskedelmi korlátozásokkal, amikre az utóbbiak válasza egymagában nem elég hatásos, a teljes blokk ellenintézkedése viszont jó eséllyel szembe menne számos további EU-tag érdekével. Mint amikor Kína elkezdett azzal fenyegetődzni, hogy ha az EU nem hagy fel politikai követeléseivel – például az ujgurok jogainak érdekében -, akkor beszüntetik a francia bor, vagy a német autók vásárlását.

A legfrissebb példa a litván-kínai kereskedelmi háború, ami eredetileg azzal indult, hogy Vilnius diplomáciai gesztust tett Tajvan felé, mire válaszul Peking lényegében beszüntette a kereskedést Litvániával.

Gabrielius Landsbergis litván külügyminiszter azóta lobbizik EU-partnereinél, mielőbbi közös megtorlást szorgalmazva,

támogatva egyúttal, hogy az Európai Bizottság kapjon ennek gyors és hatékony előkészítéséhez megfelelő eszközt és felhatalmazást.

Mert önmagában az ötlet nem új, igazából már Donald Trump elnöksége idején felmerült, amikor például az amerikai kormány súlyos kereskedelmi-gazdasági szankciókat vetett ki minden olyan országra, amely lépéseket tett az Iránhoz fűződő kereskedelmi kapcsolataik normalizálására. EU-oldalon akkoriban több ország is közös hatásos ellenlépést keresett, és már akkor felmerült az „ellenszankciók” alkalmazásának a lehetősége.

Az eddig ismert reakciók szerint Bernd Lange, az Európai Parlament kereskedelmi szakbizottságának elnöke támogatta az elképzelést, amit Jonathan Hackebroich az Európai Külkapcsolati Tanács vezető elemzője úgy jellemzett, mint egy, az eddigieknél „sokkal politikaibb eszközt” az Unió kereskedelmi arzenáljában, mint amire eddig valaha is példa volt.

Akadtak azonban a lehetséges negatív következményektől óvó vélemények is. A Politico ennek kapcsán névtelenséget kérő EU kereskedelmi diplomatát idézett, aki

a megcélzott új eszköz potenciális eszkalációs hatására hívta fel a figyelmet.

Ezt egyébként megerősítette a brüsszeli hírportálnak nyilatkozó Hosuk Lee-Makiyama, a brüsszeli székhelyű European Centre for International Political Economy (ECIPE) igazgatója is, midőn rámutatott, hogy aki „megtorló szankcióban” gondolkodik, az arra számít, hogy a „megbüntetett” nem fog visszaütni, mert ez többe kerülne neki, mint az EU-nak.

„Ilyen helyzet azonban ritkán áll fenn, lévén az EU a világ legnagyobb exportőre” – mutatott rá Lee-Makiyama, aki szerint nagyon is valószínű, hogy az ellenszankcióval sújtott harmadik ország egészen más, uniós oldalon fájó területen visszalőne, és

egy beláthatatlan végű kereskedelmi „adok-kapok” indulhat be,

aminek (számos tagország helyi gazdasági vesztesége mellett) végső soron az áruforgalom és az ellátás láthatja kárát.

Ráadásul, az effajta konfliktus hamar túlnyomórészt politikai színt is kapna, mikor már olyan szempontok is sorompóba léphetnek, mint hogy az Unió „atlantistább” – vagy éppen Kína felé nyitottabb politikát folytató – tagállamai távolról sem biztos, hogy szívesen beszállnának egy „szemet szemért, fogat fogért” kereskedelmi háborúba, csak hogy kiálljanak a litván diplomácia mellett.

E vélemények szerint itt válhat problematikussá sokak szemében a megnövelt bizottsági hatáskör kérdése is. Ezzel ugyanis a brüsszeli testület olyan területen teheti fel többségi szavazásra valamely intézkedési szándékát a tagországok felé, ahol a végső következmény külpolitikai, márpedig uniós szintű

külpolitikai intézkedést a mai szabályok szerint csakis a tagállamok egyhangú egyetértés mellett hozhatnának.

Összességében, többen arra számítanak, hogy a végeredmény az eredeti elképzelés majdani felvizezése lehet, ami viszont a már idézett Hackenbroich szerint egyszerre fogja gyengíteni az eszköznek, és magának az EU-nak, mint geopolitikai szereplőnek a hitelességét.