A hírt Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő jelentette be a lengyel hírügynökségnek (PAP) nyilatkozva, hangsúlyozva, a helyzet időközben olyan súlyossá vált a három ország fehérorosz határvonalán, hogy már „kevés, ha NATO-részről csak együttérző nyilatkozatokat tesznek, konkrét tettekre is szükség van immár”.

A szövetségi szerződés 4. cikke

tanácskozást helyez kilátásba a NATO-tagok között, „valahányszor bármelyikük véleménye szerint a felek egyikének területi épségét, politikai függetlenségét vagy biztonságát veszély fenyegeti”.

A 4. cikk még nem a kollektív biztonsági rendszer beélesítését célozza – ez a szerződés következő, 5. cikke alapján következhet be –, viszont már több a puszta politikai állásfoglalások megfogalmazásánál. Az ennek jegyében indított konzultáció módot ad kialakult helyzetek közös védelmi-stratégiai kiértékelésére és indokolt esetben megelőzést célzó szövetségi intézkedésekre (például bizonyos eszközöknek a térségbe csoportosítására).

A hír hallatán a Financial Times idézett szövetségi illetékest, aki szerint a fehérorosz határon kialakult biztonságpolitikai helyzet kellő alapul szolgálhat ahhoz, hogy a kérdést a 4. cikk jegyében formálisan napirendre tűzzék az Észak-Atlanti Tanács (tagállamok külügyminiszteri szintű döntéshozó fóruma) soron következő, decemberi ülésén. Szerencsés egybeesés, hogy a szövetségi védelmi stratégiát éppen az elmúlt hetekben – a tagállamok védelmi minisztereinek októberi tanácsülésén – egészítették ki

a potenciális hibrid támadások elleni védekezés szükségességével.

A Litván Nemzeti Védelmi Tanács (amelynek az államfő, a miniszterelnök, a parlament elnöke, a védelmi miniszter és a vezérkari főnök a tagja) már részben erre utalva is állapította meg a hétvégi ülésén, hogy a fehérorosz kormány fellépése a litván határon megítélésük szerint kimeríti a „hibrid agresszió” kategóriáját, és mint ilyen, alapul szolgál NATO-támogatás kéréséhez.

Lengyelország, Litvánia és Lettország egyszer már kezdeményezte a 4. cikk alkalmazását, 2014 márciusában, amikor az ukrán válság elmérgesedése, majd a krími félsziget orosz annektálása kapcsán a három ország szükségét érezte ennek kezdeményezését. A kialakult helyzetet szövetségi szinten megvitatták, de magát a 4. cikket formálisan végül nem élesítették be, mivel nem volt igazolható az érintettek területi biztonságának vagy integritásának közvetlen fenyegetettsége.

A kollektív biztonság rendszeréről intézkedő 5. cikk kimondja, hogy a szövetséget alkotó tagállamok „megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek”.

Az 5. cikk alkalmazására a NATO története során mindössze egyszer került sor,

az Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat követően. Miután megállapították, hogy a támadásokért az Al-Kaida nemzetközi terrorszervezet a felelős, Lord Robertson NATO-főtitkár 2001. október 3-án bejelentette, hogy a támadás kimerítette az 5. cikkben foglaltakat, amely a szövetségnek a nemzetközi terrorizmus elleni fellépéséhez vezetett, beleértve az afganisztáni háborúban való szerepvállalást.