A szigetlakók legnagyobb gondja jelenleg az, hogy a koronavírus-járvány komoly fennakadásokat okoz a hajóforgalomban. Az óceánon át ugyanis nemcsak turisták jönnének-mennének, hanem élelmiszer, üzemanyag, gyógyszer, postai csomag és áru is. Tristan da Cunha küldeményei „békeidőben” Fokvároson keresztül utaznak, de a dél-afrikai postahivatal idén február másodikától korlátozásokat vezetett be, ezért a szigetre már csak 28 országból továbbít csomagokat, és azokat is csupán néhány hetente vagy havonta. Németország például nem is szerepel a listán.

Más megoldás pedig nem létezik, mert Tristan da Cunhának nincs repülőtere, hiszen a sziget nagy részét egy 2062 méter magas, 11 kilométer átmérőjű, kör alaprajzú vulkán, a megmászhatatlanul meredek Queen Mary's Peak foglalja el, azon a 6 kilométer hosszú és 600 méter széles „síkságon” pedig, ahol egy gép esetleg leszállhatna, a „főváros”, Edinburgh of the Seven Seas áll. A turisták előtt már egy éve lezárták a szigetet, tengerjáró hajók és jachtok tehát nem köthetnek ki, sőt a járvány miatt néhány szigetlakó is külföldön, Dél-Afrikában, illetve az Egyesült Királyságban rekedt.

Az utolsó teherhajó, a Baltic Trader január 26-án érkezett, amelyről hét őslakos, David és Doreen Swain, Vera, Stephanie és Barbara Glass, Renee és Dylan Green, valamint egy foglalkozási terapeuta, Kate Sherry szállt partra. Előtte, persze, négy napig a hajón kellett maradniuk karanténban, de ez ott nem szokatlan élmény, hiszen az időjárás napokig még a szállítmány kirakodását sem tette lehetővé.

A hullámzás miatt nem egyszer előfordul, hogy egy 10-11 napig utazó hajó a megérkezés után két hetet vesztegel egy zátonyon, mire ki tudják rakodni. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a kikötő nagyon kicsi, ezért az utasokat és a rakományt először több fordulóban egy csónakba, onnan pedig egy uszályra rakják át.

Ezt megelőzően csak tavaly augusztusban horgonyzott le nagyobb hajó a szigeten, és az is többhetes késéssel futott be, mert a külföldi matrózok nem tudtak beutazni Dél-Afrikába a lezárások miatt. Akkor néhány szigetlakó is érkezett a fokvárosi Tristan-házból. Valójában szerencsésen alakult, hogy hetekre Cape Townban rekedtek, mert az egyikükről még Dél-Afrikában, a csónakba lépéskor végzett teszt során kiderült, hogy koronavírus-fertőzött, tehát kis híján behurcolta a kórokozót a zömmel idős emberek által lakott szigetre.

Tristan da Cunha tehát még mindig Covid-mentes, ezért az ott élőknek nem kell maszkot viselniük és távolságot tartaniuk egymástól, de az ellátmányuk csak két-három hónapra elegendő, és a friss zöldség, illetve gyümölcs mellett bizony az alkoholt és a dohányt is nélkülözniük kell hónapok óta. Orvosuk van, és a biztonság kedvéért igényeltek egy lélegeztetőgépet a brit kormánytól, de arról nincs hír, hogy ez a berendezés végül megérkezett-e.

Rendelkezésre álló vakcinákról – brit terület lévén AstraZeneca-oltóanyagokról – is csak a „közeli” (2460 kilométerre lévő) Szent Ilona-szigetről tudtunk információt szerezni, Tristan da Cunha lakói tehát vélhetően még nincsenek beoltva. De nem ez most a legnagyobb bajuk, hanem az, hogy csökkennek bevételeik, mert a fő exportcikkeiket, a homárt, a burgonyát, a bélyeget és a kötött ruhát hajójáratok hiányában nem tudják eljuttatni a távoli piacokra.

„Az elkövetkező pár évben meg kell húznunk a nadrágszíjat” – olvasható a sziget honlapján, amelyen a világnak is üzennek: „Tristan da Cunha gondolatai és kívánságai veletek vannak ezekben a kihívásokkal teli időkben.”