Orbán Viktor miniszterelnök már az Európai Néppártból történt kilépéskor egy „új európai jobboldal” megalakításáról beszélt. Matteo Salvini – akinek pártja (a Liga) a maga 27 képviselőjével a legnagyobb olasz pártdelegációt alkotja az Európai Parlamentben – a napokban ezt annyiban konkretizálta, hogy úgymond régi álma a jobboldali Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR), valamint az őket is jelenleg soraiba foglaló, zömében euroszkeptikus Identitás és Demokrácia (ID) frakciókat egyesíteni.

Ehhez tette hozzá az ugyancsak ECR-sorokban ülő lengyel Jacek Saryusz-Wolski (a legnagyobb lengyel kormánypártot adó Jog és Igazságosság pártból), hogy ha minderre a Néppártból kilépett 11 Fideszes képviselő csatlakozásával kerülne sor, akkor

az „egyesült jobboldal” egyenesen a második legnagyobb EP-pártcsoport lehetne.

Számokra lefordítva ez úgy nézne ki, hogy míg ma a 705 fős parlamentben a Fidesz kilépése után is a legnagyobb frakciót 175 képviselővel az Európai Néppárt alkotja, utána második a középbal "Szocialisták és Demokraták" 145 fős pártcsoportja, a harmadik pedig a 97 képviselőt számláló liberális frakció ("Európai Megújulás"), addig a jobboldali ECR és ID esetleges összefonódása, kiegészülve a Fidesz átpártoló csoportjával, 147 képviselőt foglalna már magában.

Csupán emlékeztetőül: a jelenleg érvényes házszabályok szerint egy EP-frakció megalakításához legalább hét tagállamból 23 képviselő összefogására van szükség. Ebből sokszor az első szokott nehezebben összejönni, de a jelen esetben ez sem lenne akadály, lévén a konzervatív frakcióban 13 országból, az Identitás és Demokrácia soraiban 10 országból érkezett honatyák ülnek.

Az „EP-mateknak” persze az is a része, hogy melyik csoportosulás számíthat viszonylag stabil parlamenti többségre: iIyen alapon

a jobboldali „szuperfrakció” létrejötte elsőre nem sokat módosíthatna az eddigi erőviszonyokon.

A jelenleg élen álló három középpárt (néppártiak, szocialisták és liberálisok) továbbra is 417 fős masszív többséggel bírnak majd, amihez eddigi tapasztalatok szerint időről időre meg tudják nyerni – például jogállamisági témában – a zöldek 73 fős csoportját is, ez pedig a maga 490 fős tömbjével már a viszonylag ritkán alkalmazott kétharmados többséghez is elég. (Még inkább így van ez, ha csatlakoznak hozzájuk az egyesült baloldal képviselői, ami további 39 fő, de mondjuk az ilyen széleskörű összeállás a gyakorlatban ritka.)

Ki kivel szavaz?

A kép teljességéhez tartozik, másfelől viszont az EP-képviselőkre nem vonatkozik az a fajta szavazási frakciófegyelem, ami a nemzeti törvényhozásoknál alapvetésnek számít. Különböző tagországokból érkezett nemzeti képviselőcsoportok bármikor megtehetik, hogy speciális nemzeti érdekekre hivatkozva nem szavaznak együtt a frakciójukkal – azért ezt ilyenkor illik az adott körben előre bejelenteni –, és az ilyen helyzet általában nem a kivételt, hanem a megszokott főszabályt jelentik.

Korábbi parlamenti felmérések rendre azt mutatták ki, hogy a még legfegyelmezettebbnek számító néppárti frakció tagjai is csak 73-75 százalékos együtt szavazást mutattak. Ami, mondjuk a liberálisok körében megesett, hogy lement akár 50 százalékra is.

A képviselői létszám tehát a tényleges frakcióerőt nem feltétlen fejezi ki, és ez értelemszerűen igaz lenne egy esetleges második helyre rukkoló összevont jobboldali pártcsoportnál is.

De nem is ezért számít elsősorban fontosnak a minél nagyobb frakcióhoz tartozás, hanem mert

a nagy frakciólétszám számos lehetőséget és előjogot is biztosít:

hosszabb beszédidőt, több anyagi eszközt, nagyobb kisegítői létszámot, és főként: lehetőséget bizonyos intézményi vezetői helyek elfoglalására (EP-alelnöki poszt, szakbizottsági elnöki/alelnöki tisztség, szakbizottsági jelentéstevő-állítás stb.).

Más kérdés, hogy ez utóbbiból a jelenleg még külön álló két jobboldali csoportosulás képviselőit a mostani parlament megalakulásakor a bal-liberális-zöld összefogás a maguk szakbizottsági ellenszavazataival helyi szinten rendre kizárta. Más szóval, a létszámarányosan nekik juttatható vezetői helyekből eddig nem tudtak részesedni, (erre mondják azt az EP-ben, hogy a középpárti koalíció „karanténba zárta” a szélsőjobboldalt). Kérdéses, hogy ezen akár a nagyobb létszám változtatna-e. De a többi előny akkor is élne.

Mi lesz az oroszokkal és több más párttal?

A nagy kérdés az, hogy sikerülhet-e a közös pártcsoport-alakításhoz szintén formai szempontból is elvárásnak számító minimális közös érték- és programhirdetésben egyetérteni, akár már a mai budapesti találkozón egyeztető pártok között, vagy még inkább a megcélzott két frakció több tucat pártjai között. Ez egyébként EP házszabály nélkül is sarkalatos kérdés, lévén túlzottan széthúzó alapról bajos lehet tartós politikai platformot együtt tartani.

Ennek kapcsán, a meglebegtetett esetleges jobboldali „szuperfrakció” alakítását kommentálva a nemzetközi sajtó

legtöbbször az „orosz kérdést” hozta fel potenciális elválasztó kérdésnek.

Utalással arra, ahogy az orosz kormánnyal való együttműködést többnyire erőteljesen pártoló olasz (vagy éppen a Marine Le Pen-féle francia), valamint a magyar kormányzati politika sokszor látványosan eltér a szinte mindig élesen Moszkva-ellenes lengyel állásponttól.

Erre mondta azt a Financial Times mai elemzésében megszólaltatott Hegedül Dániel, a German Marshall Fund szakértője, hogy „Oroszország lesz a nyilvánvaló elefánt a szobában”, amikor a felek megpróbálnak majd közös nevezőre jutni.

Viszont ugyanebben az írásban megszólalt a már említett lengyel kormánypárti Saryusz-Wolski is, aki szerint a szélesebb politikai érdek akár még ezt az akadályt is átléphetővé teheti. Különösen, hogy lengyel megítélés szerint a szélsőjobboldal sokszor orosz-barátnak tűnő hozzáállása mögött többnyire sokkal kevesebb tényleges együttműködés áll, mint az orosz kormányt sokszor szankciókkal is elítélő hagyományos nyugati középpártok tényleges lépései mögött, amikor például közben belefognak mondjuk az Északi-áramlat vezeték megépítésébe.

Mindettől függetlenül,

a 147 fős új frakciót feltételező teljes létszám elérését szinte mindenki kizártnak tartja.

Ez ugyanis valamennyi tagpárt részéről feltételezné, hogy minden egyes képviselőjük kész és képes a másik pártcsoport minden tagjával együttműködni, miközben a palettán olyan sokak szemében megosztónak számító szereplők is vannak, mint a Le Pen-i francia Nemzeti Összefogás, vagy a sokszor idegengyűlölő belga Vlaams Belang.

Frakció?

Kérdéses az is, hogy mi lenne az összefogás végső kerete. Megfigyelők szerint legalábbis figyelmet érdemelt, hogy a láthatóan minél nagyobb frakciót szorgalmazó, amúgy pedig jelenleg a konzervatívok között ülő Saryusz-Wolski például egy szóval sem beszélt új közös frakció alapításáról. Úgy fogalmazott, hogy milyen nagy lehetne a frakció, ha jobboldalról mindenki más belépne az ő (ECR) pártcsoportjukba. Ami ilyen formában nem biztos, hogy vonzó lehet az ID soraiban ülő összes honatyának, (máskülönben ugyanezt már megtették volna az új parlament másfél évvel ezelőtti megalakulásakor).

Nyitott kérdés tehát bőven akad még, ezért is számítanak sokan inkább lassabban építkező, fokozatos átalakulása, mint robbanás szerű váltásra.