403. billentyű – ezt a címet kapta az októberi MVM Dome-beli koncert. Megfejtjük, hogy mit is jelent a 403. billentyű? A zongorán ennél jóval-jóval kevesebb billentyű van, 88.

Lehet, hogy 88 van a modern szintetizátorokon, orgonákon, egyéb elektromos zongorákon, de van, ahol csak 77, s van, ahol még kevesebb.

Akkor hogy jön ki ez a szám?

Ez úgy jön ki, hogy megszámoltam a billentyűket az összes hangszeren, ami be volt hordva a próbaterembe. Kijött a 403, és akkor nagyon gondolkodtam, hogy számoljam meg újra, de nem számoltam újra, nehogy 404 legyen. Mert a 404, azon kívül, hogy életem legkedvesebb autómárkája volt 50 évvel ezelőtt...

...a Peugeot-nak volt egy 404-ese.

Igen.

Szép darabok voltak.

Nagyon szép és gyönyörű rugózás, csak úgy hullámzott. Az enyém 17 éves volt, amikor hozzám került, de még akkor is nagyon szerettem, de a 404-es szám az szerencsétlenséget jelent a számítógépeknél és abban a világban. Na, mondom, nem számolom újra, nehogy 404 legyen.

A két évvel ezelőtti koncertnek, ha már a címeknél tartunk, volt egy kicsit ilyen szomorkás vagy búcsúzó hangulatú címe az Arénában: Még egy koncert. Mintha azt érzékeltetted volna akkor, nem tudom, hogy most is van-e ilyen szándék, hogy ezek a nagy koncertek amolyan búcsúkoncertek. Nem így van?

Nagyon nehéz erről úgy beszélni, hogy elhiggyék, hogy hogyan gondolkodom én, ismerem jó néhány kollégámat, de nem tudom, hogy mások erről a dologról hogy gondolkodnak. Én arra gondoltam akkor is, és most is, hogy a mi korunkban nem lehet kiszámítani, hogy melyik az utolsó koncert. Nyilván nem szeretnék utolsó koncertet játszani, de benne van a pakliban. Az ember elmélázik, meg kell próbálnunk mindenképpen, úgy szokták hívni, én nagyon nem szeretem, hogy életműkoncertet adni. De én nem szeretem és nem használom, de valójában 57 éve vagyok a pályán, 57 év után nem tudsz mást csinálni, mint úgynevezett életműkoncertet. Szóval így vagy úgy, de ezek a koncertek valamiféle összegzések, de eszemben sincs szomorú koncertet tartani, sőt, még azt is gondolom, ahogyan 2023-ban is, a bohóckodásig is elmegyünk.

És a színház is egy cirkuszi elem.

Én azokat nagyon szeretem. Nagyon sok köze van a két dolognak egymáshoz. Persze én nagyon-nagyon szerencsés vagyok, mert huszonegynéhány éves koromban bekerültem a színházi világba, és tulajdonképpen azóta is ott vagyok. Ez azt jelenti, hogy sokat megtapasztaltam abból, hogy mennyi minden közös van a színpadi zenélésben, vagy inkább úgy mondom, hogy az előadóművészetben vagy a közönséggel való együttműködésben mennyi minden közös van a színészet és a zenészet között.

Nem tudom, hogy érdemes-e összeszámolni, de nagyjából 700 Presser-dal született az elmúlt csaknem hat évtizedben. Ennyiből válogatni nem lehet könnyű egy koncertre, még ha ezt az úgymond életművet csak keresztmetszetében próbálod is megmutatni.

Nem is ez volt a célom, sőt, megpróbáltam ezt nem annyira figyelembe venni, hanem valamit összeállítani ezekből a dalokból.

Ez már megvan egyébként? Van még másfél hónap a koncertig.

Igen, tulajdonképpen megvan. Már próbálunk is, most még csak kettesével, hármasával, nem együtt a zenekar, de a dallista az megvan. Lehet, hogy egy-két dalt cserélgetek benne, meg az is lehet, hogy sajnos ki kell venni, mert nem szabad túl hosszan játszani. Az LGT-vel mi gond nélkül játszottuk a 3 óra 15 vagy 3 óra 20 perces koncerteket, és soha nem volt belőle gond. De azért az utolsó LGT-koncert óta eltelt 12 év. Akkor is már úgy éreztük, hogy lehetne egy picikét fegyelmezettebb keretek közé szorítani ezt, és a koncertszakemberek általában azt mondják, hogy a két és fél óra a maximum, ami jó időkeret.

Vélhetően vannak kihagyhatatlan dalok, vagy lehet nagyon bátor a dalok közt válogató szerző, előadó? Valószínűleg Rolling Stones-koncert sincs Satisfaction nélkül, pedig nem lehet egyszerű tízezredszerre elénekelni Mick Jaggernek, különösen úgy, hogy valamikor az 1960-as évek közepén, vagy végén azt nyilatkozta, hogy reméli, hogy 40 évesen már nem a Satisfactiont fogja énekelni, aztán most 82 éves vagy 83 éves, ott áll a színpadon és a Satisfactiont énekli. Szóval vélhetően vannak olyan dalok, amiket nagyon-nagyon vár a közönség.

Igen, Zorán nevezte el ezeket a dalokat kihagyhatatlan daloknak. Én is úgy látom, hogy lesz a koncerten négy-öt-hat úgynevezett kihagyhatatlan dal, és utána valójában csak remélni tudom, hogy jól állítom össze a műsort

Ha visszagondolok akár a két évvel ezelőtti Aréna-koncertre, vagy a korábbi szólókoncertjeidre, sőt, ha még visszamegyünk az időben az egykori nagy LGT-koncertekre, soha nem úgy szólaltak meg azok a dalok, ahogyan a lemezeken hallgathattuk. Ez a zenész szabadsága, vagy a zenélésnek az öröme, mert különben el is unná sokadjára az Embertelen dalt vagy a Mindenkit?

Igen, és közben ez a dal szabadsága is. A dalok élni akarnak. A dalok nem azt akarják, hogy örökre egyféle módon legyenek előadva. Vannak olyan dalok, amelyek talán nem alkalmasak arra, hogy sokféle módon szólaljanak meg, de amit én írok, azokat a dalokat szeretem kiindulópontnak tekinteni. Azt gondolom, hogy nem vagyok képes arra, hogy a 60 évvel ezelőtti vagy 50 évvel ezelőtti önmagamat reprodukáljam, mert azt a közönség is meg fogja érezni, hogy ez engem nem érdekel. Engem nem frappíroz, hogy el tudom játszani a dalt úgy, ahogy egyszer 52 évvel ezelőtt fölkerült a lemezre. Ebben mi a kihívás? Zéró. Ebben semmi.

Biztos nagyon laikus megközelítés, de van egy olyan érzésem, hogy a daloknak is van egy belső életük vagy utóéletük, akkor is változnak és alakulnak, hogyha, mondjuk, ugyanabban a formátumban hallgatja az ember. Nyilván, a Gyöngyhajú lány most másképpen szól, mint a hetvenes években. És ez a változás szerintem látszik a dalokon is, kicsit más fénytörésbe kerülnek, vagy nagyon más közegbe kerülnek, még hogyha ugyanabban a változatban vagy verzióban hallgatja is az ember.

Ez tökéletesen így van, ez az egész a dalok életének tulajdonképpen az alapvetése.

Egyáltalán meddig élnek ezek a dalok? Amíg valaki énekeli azokat, amíg mi hallgatjuk azokat?

Nyilván sokféle gondolat létezik, és létezhet is egymás mellett. Most annyiból megváltozott a helyzet, vagy könnyebbé vált a válasz, hogy tulajdonképpen ami fölkerül a netre, az ott is marad, azt lehet mondani, hogy minden. Innentől kezdve úgysem lehet megfogalmazni, hogy mit jelent az, hogy azt mondod, hogy a jó dalok megmaradnak. Ezek ilyen jó kis közhelyes dolgok. Nyilván egyébként van benne valami, mint minden közhelyben, de valahol innentől kezdve kiszámíthatatlan. Jó és rossz dolgok olyanoknak, amiknek örülsz, hogy rád találtál, és olyanoknak, amik nem, minden ott maradt. Tehát ilyen értelemben sok minden lesz örökéletű.

Meddig érdemes visszamenni dalokban az októberi koncertre készülve. Én a múltkorában meglepődve láttam, hogy vannak nagyon korai Omega-dalok, ahol a szerzők Presser Gábor, Verebes István, S. Nagy István, utóbbiak ketten a szövegírók, gondolom, és hirtelen nem nagyon tudtam elhelyezni ezt a hármast a zenei palettán.

Hát ez nem is maradt ott.

Lekerült a zenei térképről?

Az egy nagyon furcsa összeállítás volt. Én 15-16 éves korom körül tagja lettem Verebes István Gyerekszínházának, ami felnőttek nélkül működött, mi akkor nem tartottuk magunkat gyereknek, mert már majdnem 16 évesek voltunk, és ott én voltam a színházi zenész, zongorista, kellett néha dalt is írni, volt egy olyan műsorunk, amiben Verebes meg akarta idézni az 1910-es, 1920-as, 1930-as évek klasszikus magyar kabaréját. Nagyon egyszerűen szólva, mondjuk, a Nagy Endre-féle kabarét. Odaadta nekem Karinthy Frigyes A halott című versét, és azt mondta, hogy zenésítsem meg. Ez lett életem első, úgymond publikum előtt elhangzott dala, én ezt megcsináltam, és ugyan semmilyen felvétel nem készült róla, de nem felejtettem el. Amikor a Vígszínházban csináltam a Dalok a színházból című sorozatot, ezzel nyitottam. Amikor elkészült, Verebes nagyon elégedett volt, egyébként nagyon szép műsort csináltunk még gyerekszemmel is. Eljutottak hozzám a felkérések Mihály Tomin keresztül, aki bemutatott az Omegának, hogy akkor hát halljuk öcsém, mit tudsz. Megírtam az első dalt, és magától értetődő volt, hogy Verebessel írom, mert abban a bizonyos korai gyerekkori műsorunkban, vagy fiatalkori műsorunkban írtunk is dalokat, de azok, sajnos, tényleg elvesztek. Rövid szösszenetek voltak. Akkor Verebessel megírtuk az első két dalunkat. Az volt a rend, hogy be kellett adni a dalt az úgynevezett sanzon- és táncdalbizottsághoz, ahol ült néhány ember, akik megnézték a kottát, és azt mondták, hogy ez jó dal vagy rossz dal. Nem lehetett könnyű dolguk, mert egy kotta alapján eldönteni, hogy valami jó vagy rossz, nem könnyű, de ők döntöttek. Én tök ismeretlen voltam, a Verebes tök ismeretlen volt, és azt mondták, hogy nem engedélyezik, bumm, rajta volt a pecsét. Visszakaptam a kottát, hogy nem engedélyezik. Akkor az Omega vezetője, Laux Józsi, Isten nyugosztalja, zseniális zenekarvezető volt, vagy mondhatnám azt, hogy korát megelőző menedzser, azt mondta, hogy jól van, ne tojjál be, elmegyünk a császárhoz. Jó, én voltam 18 éves, én nem tudtam, hogy ki az a császár. Azt mondta, hogy legyek másnap reggel 9-kor a Semmelweis utca 1. előtt. Odamentem, az volt, mint kiderült az a székház, ahol az Országos Rendező Iroda, Hanglemezgyár, Interkoncert, ugyanaz, ami az „Elizélt palota” lett a Vörösmarty téren, onnan költöztek át. A földszintjén volt egy legendás büfé, ahol ott ült a zenészipari társadalom kivonata. Mindenki bement egy kávéra, mert mindenkinek abban az épületben kellett mindent elintéznie, akinek a szakmán belül dolga volt. És az S. Nagy István, ő volt a császár, ott rendelt, ezt úgy hívták. Tízkor már bement, és megvolt az asztaltársasága, megvolt a holdudvara, akik körülötte bolyongtak. A Laux azt mondta, hogy na, gyere. Odamentünk, még sose találkoztam az S. Naggyal. Kezet nyújtott, mondta a Laux, hogy a kiscsávó dalát nem fogadták el a sanzonbizottságban, csinálj már valamit. És az S. Nagy azt mondta, jó. Betette a dalt egy mappába, és aztán két nap múlva szólt, hogy lehet menni. Laux bement, ott volt a kotta a két dallal, rá volt írva, hogy a Verebes után egy kötőjellel, hogy S. Nagy.

A szöveghez hozzányúlt S. Nagy István?

Hozzányúlt. A szöveghez körülbelül három-négy szót írt, de nem bántom, ő is már távol van. Nem bántom, egy tündérpali volt. Ennyi elég volt, oda volt írva a neve, magától értetődő volt aztán, hogy már ott is volt ugyanazon a kottán, hogy engedélyezem.

Azért ez érdekes, mert S. Nagy István volt a szövegírója egy mára teljesen elfeledett Omega-dalnak. Azért, mert a faterod góré, ez volt a címe, Somló Tamás énekelte az Omegával. Megnéztem, 1967-ben szerepelt a pol-beat fesztiválon. Már ennek is van bukéja, hogy pol-beat fesztivál.

Hadd szolgáljak neked egy adattal. Minden olyan zenekar, amelynek köze nem volt a pol-beathez, az Atlantistól kezdve, a korai Syriusig, amelyik nem a Jackie, meg Ráduly Misi-féle Syrius volt. Mindenki játszott pol-beatet, mert azt mondták a tévészerkesztők, hogy itt van. Az Omega is kapta ezt a dalt, nem egy omegás írta, nem is írtak még magyar dalokat akkor. De el kellett énekelni ahhoz, hogy a placcon maradhasson valaki.

Nagyon jó kis dal egyébként.

És hogy énekli a Somló? Fantasztikus, ahogy énekeli.

Ha már az engedélyezett, meg jóváhagyott, illetve jóvá nem hagyott dalokról beszélünk: voltak folyamatosan csaták a dalokért? Hogy emlékszel vissza az Omega vagy az LGT idejére? Voltak kényszerből félretett dalok, vagy partvonalra küldött dalok?

Voltak ilyenek. A sanzonbizottságot valamikor megszüntették, nem tudom a dátumát, szerintem az 1970-es évek végén, vagy már az 1980-as években, nem tudom, de a hanglemezgyár, amelyik az egyetlen fontos intézmény volt a mi számunkra, hiszen az számított, hogy megjelenik-e egy lemezed, saját maga fölállította a cenzúrát azzal, hogy volt egy olyan emberük, aki ilyen dolgokban mindent eldöntött. Az egész beat-, rock-, popzenében volt egy ember, az Erdős Péter, akiről legendákat mesélnek pró és kontra, ő döntött. Ha ő azt mondta, hogy ez a dal nem mehet, akkor lehetett egy kicsit kaparászni a vezérigazgató ajtaján, de ő meg nem volt hülye. Pontosan tudta, hogy azért állította oda ezt az embert, hogy rajta pattanjanak le azok a dolgok, amikről úgy látja, hogy a hanglemezgyárnak lehetne kellemetlen, mert ne adj Isten, hogy az Aczél titkárságáról valaki egy hónap múlva azt mondja, hogy mi ez a dal az Omega, a Koncz Zsuzsa, vagy bárkinek a lemezén. Nem tudom már az évet, de az már tutira nem az 1970-es évek eleje volt, amikor Koncz Jelbeszéd lemeze, hopp, eltűnt a semmibe, mint ahogy mondjuk a Bartha disszidálása miatt a Bumm lemezek be lettek zúzva. Vissza az üzletből, és irány a zúzda. Ilyen értelemben az LGT is megkapta, nem feltétlenül a dalszövegek miatt, de dalszövegekkel. A leghíresebb példa az volt, amikor a Nem adom fel ennek a cenzúrának köszönhetően született. Szerintem az egyik legfontosabb LGT-dal. Azt mondták, hogy az eredeti, tehát ugyanerre a dallamra volt egy másik szöveg, amit Dusán írt, nagyon-nagyon jó szöveg volt, az volt a címe, hogy Amerika, és arról szólt, hogy sokat vett el tőlünk. Nekünk csalódás volt, mert ott álltunk egy komoly karrier kapujában, azt lehet mondani, hogy futottunk a célegyenesben, és fölbuktunk a cél előtt 50 méterrel vagy 80-nal, és erről szólt, hogy már elvette tőlünk a Barthát, elvette tőlünk a Lauxot, szóval hogy Amerika hozzánk nem olyan jó.

A Ringasd el magaddal nem volt ilyen probléma? Említettem az előbb Somló Tamás kapcsán ezt a rosszfiús előadásmódot, de a Ringasd el magad meg kicsit ilyen Rolling Stones-osan rosszfiús.

A Ringasd el magad addig, amíg színházi dal volt, nem okozott problémát. Ám az LGT föltette a Bummra, és abban a pillanatban egy Hajdú-Bihar megyei pártvezér valamilyen pártgyűlésen fölemlegette, hogy ez nem jó, mert ez nyílt felhívás a kábítószer élvezetére, és még hasonló baromságokat összehordott, minek következtében egy tévés rendezőnő fölállt egy televíziós pártgyűlésen, és azt mondta, hogy ezt nem szabad. Ki lettünk tiltva ezzel a dallal a rádióból, meg a tévéből, körülbelül öt-hat évre.

Akkor mégiscsak egy partvonalra tett dal volt.

Ilyen értelemben igen. Ment a Vígszínházban estéről estére, csak valamiért a rádióban nem volt szabad. Az LGT-verzió nem ment.

A Ringasd el magad a Képzelt riportnak volt az egyik meghatározó dala, és egyúttal az LGT egyik legemlékezetesebb lemezének, a Bummnak a nyitó dala. Ennek a dalnak van egy története.

Igen, mi belenyugodtunk, hogy letiltásra került, nagy dolog, ilyen már volt másokkal is. 1978-ban forgattunk egy televíziós klipsorozatot, de még nem hívták ezeket klipeknek, de valójában azok voltak.

Ez nem a Sándor Pál-féle?

De, de, igen. És Módos Péter beszerkesztette a Ringasd el magadat! Én néztem egy nagyot, mondom, jó, majd meglátjuk, hogy mi lesz ebből. Arra gondoltam, hogy nem kerül majd sor a felvételre, addigra ezt valaki átnézi, és azt fogja mondani, hogy nem. De fölvettük. Ráadásul csodálatos, amit a Somló kitalált, mert úgy volt a stúdió berendezve, ő kezdi a dalt, úgy kellett bejönnie takarásból. És úgy jött be, hogy szólt a dal, és ez a fekete, széles tape rá volt ragasztva a szájára. És a második vagy harmadik sorban letépte. Gondoltuk, hogy na, ebből aztán végképp nagyon nagy botrány lesz, de örültünk, hogy így sikerült, és a végén meg átment. Ugyanazok az emberek öt év múlva nem figyeltek, vagy nem ez volt az ő bajuk, akkor már mással kellett foglalkozni.

Emlegettük az LGT-nek a Bumm című albumát, 1973-at írtunk akkor, és talán azért is érdekes, mert ez az egyedüli LGT-lemez, amelyen Somló Tamás és Bartha Tamás is játszik együtt. Azért ez mindenképpen Bumm volt. Az LGT talán igazándiból ezzel érkezett be. Nem szoktam személyes jellegű történetekkel előjönni ezekben a beszélgetésekben, de hadd meséljem el, hogy 1973 karácsonyára kaptam meg ezt a lemezt a szüleimtől, az eredeti kihajthatós borítóval, ami már a használt lemezpiacon is kuriózumnak számít. Édesanyámnak a bérszámfejtésen mondták a kolléganők, hogy itt ez az LGT-lemez, most mindenki ezt hallgatja, meg hát a Ringasd el magad, ez megy, a Képzelt riport a Vígszínházban. Szóval, 1973-74 tájékán az iskolai osztálytársaktól a bérszámfejtésen dolgozó lányokig mindenki ezt hallgatta. Te is így gondolsz erre vissza?

Mi nagyon szerettük ezt az anyagot, hogy úgy mondjam, kicsit könnyű szívvel csináltuk, mert nem volt teljesen egyértelmű, hogy az elkövetkezendő két-három hónapban stúdióba kerülünk. Ugyan készülgettünk egy lemezt csinálni, de teljesen váratlanul jött valamikor 1973 nyár eleje felé, hogy kapunk hat napot a rádióstúdióban. A hat nap az édes kevés volt akkor is, de borzasztóan megörültünk neki. Tulajdonképpen úgy mentünk be, hogy lesz, ami lesz. De az első perctől az utolsóig nagyon jó kedvünk volt, nagyon jól éreztük magunkat.

Ez átjön a lemezen.

Igen, játszottunk, marháskodtunk, és ott álltunk, annyira jól ment, jól játszottunk, már bocsánat, hogy ezt én így mondom, hogy pillanatok alatt mentek föl a dalok. És a végén úgy, ahogy össze lehetett keverni. Valójában sokkal később fogtuk föl, hogy mit is csináltunk, amikor már jöttek a visszajelzések. A legerősebb, persze az volt, amikor elkerült Jimmy Millerhez, a Rolling Stones produceréhez, és ennek alapján kihívott minket, játszottunk egy fesztiválon, leszerződtetett minket. De a legnagyobb dicsérete a Bummnak még csak nem is ez, hanem amikor már vettük föl Angliában a lemezt, nagyjából a Bumm anyagából, akkor Miller azt mondta, hogy minden nagyon jó, de nem tudnánk-e megszerezni a kíséreteket a Bummról két vagy három dalban. Akkor értettem meg azt, hogy vannak dolgok, amiket csak elsőre tudsz. Soha nem fogod tudni leutánozni. Ő olyan nagyra becsülte a Bummot, és azért egy-két lemezt meghallgatott, meg egy-két embert a világhírre segített, de persze nem tudtuk megszerezni, mert a szalagokat egy hét múlva már törölték, az után, hogy átadták a készet a lemezgyárnak. A Bumm nekem persze rettenetesen fájó pont is, mert abból a zenekarból én vagyok meg egyedül.

Az LGT dalai nyilván a gerincét adják az októberi koncertnek is, de gondolom, lesznek azért színházi dalok is. A Képzelt riport már szóba került, de ott sorakozik a többi vígszínházi zenés darab, egészen a legutóbbi Pinokkióig. Gondolom, az megint csak feladat lehet, hogy egy zenés darabbeli, de mégiscsak színházi dal egy csaknem húszezer fős koncerttérbe kerüljön. Nagyon más közeg, nagy kihívás.

Vannak olyan színházi dalok, amelyek eljátszhatók egy ilyen térben, és szerintem vannak olyanok, amikkel nem érdemes próbálkozni, mert egyszerűen tényleg nem valók oda.

Azért a színházi daloknak lesz helyük a koncerten?

Lesz, jelen pillanatban úgy állunk.

Itt van a Szent István körút 14., ami kifejezetten a Vígszínházról szóló zenés darab volt. Született dal, emlékezhetünk, Sulyok Máriáról, volt LGT-dal Somogyvári Rudolfról, emlegessük szerintem ezeket a neveket, mert lassan feledésbe merülnek, ahogy Tolnay Klári mondogatta, hogyha meghal, legfeljebb bérlet lesz. A Vígszínház egyébként otthona Presser Gábornak, amolyan szívbéli ügyed?

Abszolút szívbéli ügyem, most már ötvenharmadik éve vagyok a színházban.

Eredetileg Várkonyi Zoltán felkérése volt?

Várkonyi Zoltán felkérése volt 1978-ban.

A Képzelt riport után.

A Képzelt riport után jócskán. Sőt, talán a Jó estét nyár körül.

Volt a Jó estét nyár, utána meg a 30 éves vagyok.

Aztán volt A sanda bohóc, életem legszebb kudarca, azt a mai napig szeretem, gyönyörű, de tudomásul veszem, hogy nem való abba a hatalmas térbe.

Ez egy nagyon fontos fejezet, mindenképpen.

Nekem, hogy mondjam, nagyon sokáig az volt a nappali otthonom.

Színészek mögött állni vagy éppenséggel ülni a zongoránál, az megint csak egy más szerep, és tudom, beszéltél arról többször, hogy nagyon is szereted ezt az úgymond zongorakísérői szerepet, pedig azt gondolná az ember, hogy az mégiscsak háttérembernek való szerep, nem a zongoránál ülő ember van a reflektorfényben. Az nem baj?

Én nagyon szeretem. Nagyon szeretek zongorán kísérni. A zongorakísérés nagyon-nagyon komoly dolog, az egy nagyon-nagyon finom, nagyon-nagyon nehéz ügy, tulajdonképpen ugyanannyira bele kell bújni az előadó bőrébe, mint amikor valakinek dalt írsz. A zongorakísérőnek nagyon fontos szerepe van, mert nagyon sokfelé tudja terelni, el tudja rontani az énekes produkcióját, vagy nagyon szépre tudja segíteni.

Milyen kapcsolat ez? Kicsit olyan, mint az artistáké a kupolában? Fogják egymás kezét és vigyázni kell, nehogy elengedjék?

Nagyon ilyen, nagyon sok múlik ezen. Ráadásul nincs lehetőséged fogni a kezét az előadónak, jó esetben látod őt, de ebben a dologban érezni kell, nagyon rá kell érezni az előadóra, nagyon nagy kihívás.

Többnyire énekesnőkről van szó. A női hang különösen vonzó, különösen jó dolog női hangra dalt írni és énekesnőt kísérni?

Ha olyan az a női hang.

Gondoljunk Kovács Katitól Oláh Ibolyán keresztül Rúzsa Magdira, ők olyan személyiségek és olyan énekesnők.

Olyan szerencsés voltam, hogy nagyon hamar felkéréseket kaptam, és ezért én nem tanultam meg azt, hogy bekopogjak valahova, hogy itt van egy dalom, el tetszene-e énekelni. Onnantól kezdve, hogy felkéréseket kap az ember, tulajdonképpen abba a pozícióba kerül, hogy egy picikét válogat is. Akkor is, ha ez nem is tudatosult bennem fiatal kölyökként, hogy éreztem, hogyha egy olyan felkérés jött, akkor abból inkább valahogy kifalcoltam, de nem vállaltam el. Aztán csupa olyan énekesnővel kerültem össze, akik óriási inspirációt jelentettek. Nagyon-nagyon nagy dolog, amikor egy dalt úgy írhatsz, hogy hallod magadban azt, hogy ezt hogy fogja valaki előadni, mert persze úgy is írsz dalt, hogy lehet, hogy majd az életben ezt valaki előadja, és nyilván az sem egy rossz dolog, egyáltalán dalt írni nem rossz dolog, de különleges, amikor tudod, hogy ezt az ő hangjára írod.

Hallod is ezt a hangot akkor?

Én igen. Ebbe helyezkedtem bele rögtön az elején, hogy őt kell hallanom.

Nagyon más dal íródik Oláh Ibolyának, és nagyon más dal íródik Falusi Mariannn-nak?

Hát hogyne, azon kívül, hogy ők énekeltek is már velem együtt, két rettenetesen különböző hang, attitűd, egyéniség. Amit soha nem képzeltem volna el addig, amíg rá nem éreztem, hogy ezt ki kell próbálni, Oláh Ibolya megzenésített verset előadói képességével nem tudom, hogy sok színésznő vetekedik-e. Pedig, ha valaki, én aztán nagyra tartom a színészetet és a színésznők munkáját.

Ha már említetted a megzenésített verset, és annyit emlegettük a zongorát, mesélted azt is, hogy otthon, a zongorád körül ott sorakoznak a verseskötetek. Voltak már korábban is versdalok, volt is ebből album, Parti Nagy Lajos verseire. Most itt van egy gyűjtemény versdalokból, több mint 30 dallal. Egyelőre, ha én jól láttam, akkor csak streamingfelületen, tehát kézzelfogható albumformában ez nem került kiadásra, de ott már ott van több mint harminc dal, Parti Nagy, Fodor Ákos, Erdős Virág, Petri György és mások szövegével. Ez is nagy vállalkozásnak mondható, jó 80 percnyi versdal.

Igen.

Talán nem is férne rá egy CD-re? Dupla CD-re?

Ezt még végig sem gondoltam. Lehetséges, igen, hogy ha még egyáltalán a CD-kiadásról beszélhetünk. Ez egy nagyon fontos része az életemnek. Elég sokszor előfordul velem, hogy éjszaka még nem tudok, vagy nem akarok aludni, most nyilván nem így van, mert csak a koncert miatt nem tudok aludni, vagy nem is akarok, hanem gyakorolni akarok, vagy készülődni. De amikor nincs ilyenfajta feladatom, akkor lemegyek és elkezdek a zongora körül matatni, és kerülnek elő a versek, és olvasgatom, és akkor egyszer csak valami megszólal belülről. Azok a versek, amiket megzenésítenek, hordozzák magukban a zenét, azt nem a zeneszerző találja ki, hanem az benne van. Akkor úgy érzem, hogy én ezt most csinálni fogom, és nagyon tudom szeretni azokat az éjszakákat.

A zongoránál szöszölés, a versekkel való foglalkozás, óhatatlanul nagyon magányos dolog, nem?

Nem feltétlenül. Inkább azt mondanám, hogy kicsikét elcsendesülő dolog. Végül is igazad van, ezt nem lehet kettesben csinálni.

Ahogy látja az ember a régi koncertfilmeken, hogy ül George Harrison és John Lennon, és akkor együtt valamit kitalálnak. Láttuk ezeket a korai Beatles-filmeket, hogy hogyan születnek a dalok. Ez meg valami egészen más. A költő addigra már megírta.

Igen, az igaz.

És akkor ilyen tekintetben nem is magányos dolog, mert ott van Parti Nagy, meg ott van Erdős Virág.

Végül is igen, a többi költő is figyel. És énnekem ez egy nagyon-nagyon jó élmény. Azt szoktam tanácsolni zenészeknek, hogy ha valaki nagyon rosszkedvűen ébred, vagy valami nagyon nehéz éppen az életben, akkor kapja a kezébe reggel a hangszert, vagy menjen a zongorához, mert a zene, szerintem, minden szituációban vigasz. És tényleg, ha azért nem tudok éjszaka nyugodni, mert valami bajom van és kattog az agyam, és le tudok menni a hangszerhez, és elő tudok venni köteteket, akkor az biztos, hogy valamilyen szinten megoldom. Lehet, hogy nem lesz belőle egyetlen használható versmegzenésítés sem, de magamnak viszont tettem valami jót. Ezt csinálom most már nem tudom hány éve. Itt van ez a 35 vers, most úgy éreztem, hogy álljunk meg egy pillanatra, mielőtt kezelhetetlen mennyiséget teszünk föl a netre.

Azt olvasom, hogy ez tulajdonképpen első fejezete egy nagyobb vállalkozásnak, a bizonyos Munkakönyvnek, ami több darabból fog állni. Hol tart most a Munkakönyv?

A Munkakönyv most picikét félre van téve a koncert miatt, de egyébként három nagyobb zenei fejezetből áll. Az első versmegzenésítések, a második instrumentális zenék, nincs éneklés rajta. Negyvenvalahány év után, régen volt nekem az Electromantik című instrumentális lemezem, újra csináltam egy hangszeres dolgot, valójában az a címe, hogy Zenék képzelt filmekhez.

Volt elég sok filmzene is a pályád során, de ezek azok, amik nem valósultak meg?

Nem, ezeket én tényleg azért írtam, hogy fölkínáljuk képzelődésre, egyrészt, másrészt pedig a véletlen úgy hozta, hogy ez a cím kialakult. Szívesen elmesélem a történetet. Talán az 1990-es évek legvégén, már volt mobil bőven, megszólalt a mobilom, egy londoni számot írt ki, és fölvettem, és azt mondta, szervusz, Andy Vajna vagyok. Én tudtam, hogy ő ki, és volt már Magyarországon neki egy mozihálózata, vagy mije.

Az Intercom.

Az Intercom. Valamiféle filmforgalmazó. De ő nem volt még a filmfőnök. Mondja nekem, hogy a héten lesz az Elemi ösztön kettőnek a bemutatója, és ő már hallotta az én zenéimet, filmből, színházból, és meg akarja mutatni a többi producernek, azt akarja, hogy én csináljam az Elemi ösztön hármat. Akkor volt egy hosszú beszélgetés, életrajzot kért, mondtam, hogy nekem nincs, és nem is szeretnék most ezzel foglalkozni. A végén abban maradtunk, hogy én csinálok egy zenét, amit elképzelem, hogy milyen lehet az Elemi ösztön háromnak egy főcímzenéje, és én azt elküldöm, és majd ők döntenek. És ez így is lett, egy intercomos hölgy jött el, CD-re kiírtam az elkészült zenedarabot, és aztán semmi. Csend. Eltelt körülbelül egy hónap vagy öt hét, és újra szólt a telefon, szervusz, Andy vagyok. Szervusz, szeretném, ha tőlem hallanád, hogy akkorát buktunk az Elemi ösztön kettővel, hogy nem lesz három. És hogy egyébként nagyon szerettük a zenét, és hogy köszönöm, hogy foglalkoztál vele. Nagyon-nagyon jó modorú dolog volt ez. Szinte mondhatnám, hogy nem voltunk mi ehhez hozzászokva. És így egyszer csak lett egy képzelt filmzeném. Amikor a Covid volt, akkor ez eszembe jutott. Meg volt is, ami eszembe juttassa, mert találtam egy CD-t a demók között, és csak annyi volt ráírva, hogy Imaginary, és amit neki elküldtem, az onnan szólt, hogy képzelt zene az Elemi ösztön háromhoz. De magamnak csak ennyit írtam föl. Húsz évvel később már rég nem tudtam, hogy mi az a felirat, hosszasan hallgattam, amíg rá nem jöttem, hogy ez az a zene, amit akkor hallottam utoljára, amikor eltűnt.

Akkor ez volt a kiindulópont.

Igen, és akkor azt mondtam, akkor én most írok, ott volt a Covid, képzelt zenét.

Olvastam, hogy ennek a Munkakönyvnek lesz egy harmadik fejezete, az elmúlt években írt dalokból Ezek, ha nem is vadonatújak, de még soha nem játszott dalok?

Igen. Ezek vadonatújak, a közönség fülének vadonatúj, mert van olyan, amit 35 évvel ezelőtti demo kazettán találtam, illetve egy részletet találtam, és annyira szerettem mindig is, hogy akkor azt befejeztem, mint egy dalt. De vannak olyanok, amik valójában az utolsó hónapokban születtek, vannak olyanok, amik öt-tíz éve. Dusán nagyon-nagyon jó szövegeket írt egy csomó dalhoz.

A Munkakönyv mikor és milyen formában kerül majd hozzánk?

Én azt szeretném, hogyha ez egy nagy alakú könyv lehetne, még gondolkodom CD-ben, hogy egy lenyomat mégiscsak kell, mégiscsak annyi értelme van a CD-nek, hogy lásd egyben, hogy mit gondolt, aki ezt csinálta. Mert ha külön ott vannak a dalok, akkor te még csak nem is találod meg őket egymás mellett. A legtöbbször nem is egymás mellett vannak. Régen egy lemezre úgy gondoltunk, mint valamire, ami legalább lehetséges, hogy egy gondolat köré épül.

Sőt, a hetvenes években nagy szériája volt a különböző koncertalbumoknak, gyakorlatilag egy tematikára. Nem is nagyon lehetett kiszedni belőle egy-egy dalt, mert egységes volt az egész. De ez az idő elmúlt.

Szeretném, ha ez egy nagy alakú könyvben megjelenne, nem tudom, legalább négy CD, és akkor megjelennének a dalszövegek, mert a verseket is szeretném, ha megjelenhetnének. Utána jön egy második fejezet, amiben benne lennének. Nyilván az egy rövidebb fejezet, mert ott szöveg kevés van, de nyilván információs szövegeket írnék ezekről a zenékről, ezekről a filmekhez képzelt vagy képzelt filmekhez írott zenékről, és a dalokról szintén volna mit mondani.

Irodalom és zene és még egy kicsit film is lenne együtt. Emlékszem, Oláh Ibolya legutóbbi lemeze is ilyen könyv formátumú volt.

A Voltam Ibojka, igen.

Várjuk, de nyilván halasztódik egy kicsit az erről való gondolkodás, meg az ezzel való munka a koncert miatt.

Szerintem, ez jövő tavasz.

Előtte viszont október közepén, mondhatjuk, hogy dupla koncert, egy koncert és egy főpróba az MVM Dome-ban, ezt is várjuk.