Idén nyáron jött létre hat meghatározó magyarországi közgyűjtemény integrációjával a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ, ami azóta még eggyel bővült, hetedikként az Orvostörténeti Múzeum is csatlakozott. Az intézmények fejlesztési stratégiáját és koncepcióját a napokban hozták nyilvánosságra. Mi indokolta ezt az integrációt, egyáltalán mit jelent ez az összevonás?

Van nekem egy nagyon régi meggyőződésem, aminek nem gondoltam volna, hogy ilyen típusú intézményesülési formája lesz. Évek óta arról beszélek, hogy nincs több magyar kulturális örökség, csak egy. Ennek különböző végváraiban vagyunk mi, gondos gazdák és állomány- vagy gyűjteménygyarapítók, de ha nem tudunk egységben tekinteni erre, nem az egész látás logikája szervezi meg a magyar közgyűjteményi rendszert, akkor egyrészt versenyképtelenek leszünk, másrészt pedig a nincs állapotába kezdünk visszaszorulni. Néhány országos hatókörű tagintézményünkről nyugodtan állítható, hogy úgy van, hogy nincs. Ezen akartunk javítani, az a feladvány, hogy ezen javítsunk. Én meg kapva kaptam az alkalmon, hogy azt a típusú gyűjteményi együttállást megszervezzem, ami számomra rettenetesen fontos. A Petőfi Irodalmi Múzeumban elég kényelmesen elvoltam a negyedik év végére, már annyira rendbe raktuk a folyamatokat, hogy nagyjából láttam, hogy mi a következő öt évnek a fejlődési iránya, ha van még egyáltalán fejlődés. Arra készültem, hogy a következő öt évben végre olvasok, tehát nemcsak írok és nemcsak szakmai anyagokat olvasok.

Úgy tudom, kapott is egy olvasófotelt.

Kaptam is egy olvasófotelt, ez volt a feltétele a második ciklus vállalásának. Viszont amikor mondták, hogy ennél több lenne a feladat, azt javasoltam, ha már nekiállunk átalakítani a komfortos, bevált intézményi logikát, próbáljuk meg visszaállítani azt az állapotot, amiből ez kinőtte magát. Az öreg Széchényi 222 évvel ezelőtt, amikor felajánlást tett – már abban a felajánlásban is keveredett a könyvtár és a múzeum szava – egységben volt a közgyűjtemény. Aztán száz évvel ezelőtt Klebelsberg Kuno újra egybeszervezte a magyar közgyűjteményeket, országos múzeumegyetem kebelében. Aztán megint történt egy szétválás 1949 végén, amikor a szovjet ideológia, a kommunista ideológia teret nyert itt, Közép- és Kelet-Európában. Szétszedték ezeket, de az Országos Széchenyi Könyvtár például csak 1986-ban költözött el végleg a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack Mihály által tervezett épületéből, addig gyakorlatilag társbérletben, vagy közös főigazgatás alatt volt a két nagy közgyűjteményi intézmény. Ugyancsak a Nemzeti Múzeumból vált ki az Iparművészeti Múzeum, a Természettudományi Múzeum és így tovább, ezek egybetartoznak. Most olyan időket élünk ebben az identitáspolitikai korszakban, amikor mindenféle identitások kavarodnak, társadalmi nemek felülírják a biológiai törvényszerűségeket, és így tovább. Plusz ránk szakadt 1990 után a globalizáció, amivel szemben eléggé meggyengült immunrendszerrel bírtunk, többek között az „átkosnak” köszönhetően, pedig a nemzeti kulturális identitást minden eszközzel vissza kell tudni erősíteni. Erre stratégiai helyek a múzeumok. Ez a múzeumi együttállás lehet stratégiai hely.

Az nem baj, hogy ebben az együttműködésben nagyon különböző profilú intézmények vannak? Mondjuk, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum és a Petőfi Irodalmi Múzeum.

Ez a jó.

Persze ezek mégiscsak múzeumok, de említette az imént az Országos Széchényi Könyvtárat, ami ugyan közgyűjtemény, de múzeumi profillal, múzeumi jelleggel nem bír. Mi a közös nevező, mondjuk, a Széchenyi Könyvtár és a Természettudományi Múzeum között? Vagy nem kell, hogy legyen közös nevező?

Megvan a közös nevező. Ha megnézzük, hogy mi az, ami jellemezi bármelyik közgyűjteményt, akkor azt tudjuk elmondani, és ezt nagyon szeretjük elmondani, hogy ezek a hiteles tudás helyei. Mind az Országos Széchényi Könyvtár, mind bármelyik múzeumunk a hiteles tudász őrzője és a hiteles tudás élményszerű átadásának a központja. Ezt csinálja a közkönyvtár is, meg a többi könyvtár is, meg a múzeumok, illetve a levéltárak is. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy a mai világban mennyire fontos a hiteles tudás. A nagy zajban, ami a különböző közösségi médiás platformok térnyerésével egyre inkább eluralkodik a mindennapokban, és egyre inkább formálja, vagy éppen téríti el a közgondolkodást. Fontos, hogy valahol vannak hiteles információk. Van nekünk, mondjuk, egy nemez tarsolyunk, amit egy muzeológus évtizedeken keresztül kutat. Amit ő állít arról a nemez tarsolyról, az biztosan úgy van, azt nem fogjuk újraírni a következő napokban. Hasonlóképpen a könyvtárosnak is megvan az a funkciója, ő tudja, hogy hol találod meg az adott információt, melyik könyvhöz kell nyúlni. Ez nem változott az elmúlt időkben, évszázadokban. Ami változott, és ami miatt indokolt lehetett a megelőző évtizedekben ezeknek a múzeumoknak a szakosodása, az a tudomány fejlődéséből fakadt. A tudományos tevékenység elkezdett egyre inkább diszciplínákra osztódni, egyre több résztudomány önállósult, s kapott önálló értéket, és ezt lekövette a muzeológia vagy a közgyűjteményi világ is. Ma már eljutottunk oda, hogy mondjuk Hóman Bálint főigazgatói székfoglaló beszédével ellentétben, ma nekünk a múzeumok nem elsősorban a tudományos kutatás helyszíneiként kell, hogy működjenek, hanem a tudásátadás helyszíneiként. Ezzel nem kicsinylem le a tudományos kutatást, hanem a tudományos élet befutotta a maga pályáját, ezért van a HUN-REN kutatási hálózat, ezért van a Magyar Tudományos Akadémia, ami jövőre lesz 200 éves, tehát egy picivel fiatalabb, mint a magyar közgyűjteményi rendszer. Az ifjabb Széchenyinek köszönhető egyébként, hogy ez is van, családon belül megoldották. A tudományos tevékenységnek megvan már a maga természetes infrastruktúrája és terepe, a múzeum a tudásátadásnak a helyszíne kell lennie, mint ahogy a könyvtárnak is.

Mondhatjuk azt, hogy a Nemzeti Múzeum zászlóshajója ennek a közgyűjteményi rendszernek? Ha már jövőképről, meg feladatokról beszélünk, azt meg lehet fogalmazni, hogy 2024-ben a Nemzeti Múzeumnak mi a feladata és mi a szerepe?

Válaszolni kell egy olyan kérdésre, amihez hasonlót ezelőtt száz évvel ugyancsak feltettek, ugyancsak ilyen világválságos előhangulatban: mi a magyar a XXI. században?

Azóta is többen föltették, például Szekfű Gyuláék az 1930-as években.

Ezért mondtam, hogy száz évvel ezelőtt. Ezt a kérdést fel kell tenni, és ezt rendre fel kell tenni, lehet, hogy nem százévente, lehet, hogy most már sűrűbb időközökben, de fel kell tudni tenni, meg kell tudni kérdezni. Ugyanis van egy borzasztó tapasztalatunk a XX. századból, amiről mostanában megint csak kezdünk el megfeledkezni. Hannah Arendt mondja el, egyébként a holokauszt kapcsán, hogy az egyetemes emberi jogokat, ha nincs egy közösség, amelyik ezt szavatolja, akkor sütheted. Ha te nem vagy egy erős közösségnek tagja, amely képes a te emberi jogaidat valamilyen módon garantálni, biztosítani, akkor egyénként véged van, eltűnsz. Ez a közösség nekünk, ezt még akár Bibó István-idézettel is alá tudom támasztani, a nemzet. A nemzeti közösség az a közösség, amely az európai kultúrákban még egy belátható, szerethető, közösségként működtethető politikai entitás.

Most már eltelt fél év az integráció bejelentése óta. Zökkenőmentes volt eddig ez a folyamat? Sajtóinformációk szerint viszonylag sokan távoztak a tagintézményekből, sőt ön is beszélt arról, hogy éppen a legjobban képzett szakembereket vesztették el.

Ez általános közgyűjteményi probléma. Két történet van. Nyilván nem zökkenőmentes, hiszen egy ilyen típusú átalakítás mindig konfliktusokkal jár, de ez az átalakulás természetéből fakad. Komfortlogikából, komfortzónából, megszokott rutinokból mozdítunk ki embereket, hiszen más a működési rend, és ez valakinek nem tetszik. De az általánosabb probléma a közgyűjteményi dolgozók gyalázatos fizetése. Nálunk, ha mindent átlagolunk, akkor a bruttó átlagfizetés körülbelül 460 ezer forint, ennek a nettója jóval kevesebb, és azért igen-igen erős elkötelezettség kell, hogy ennyi pénzért egy több nyelvet beszélő, többdiplomás, jól képzett szakember továbbra is muzeológus legyen.

Az elvándorlásnak vélhetően az alacsony bér az oka?

Megnéztük historikusan, hogy mekkora volt a fluktuáció még az integráció előtt, s mekkora most. Érdekes módon az elvándoroltakkal szemben az újonnan jöttek nagyjából kiegyenlítik a létszámot, 10-20-30 fő a különbség az elmentek és az újonnan jöttek között. Nem lettünk kevesebben, kimutatható, hogy előtte is volt mozgás. A hét elején voltam a vidéki múzeumok közgyűjteményének a szokásos évi közgyűlésén, ahol arról beszélgettünk a vidéki múzeumigazgató kollégákkal, hogy náluk is tapasztalható ez a típusú elvándorlás. A bérezés miatt és a pedagógusi bérsávok helyreállítása vagy jobbá tétele okán rengeteg pedagógus muzeológus szakember visszament, vagy elment pedagógusnak, mert ott jobban keres. Hó végén nem kell számolnia a konyhapénzt. Lehet, hogy megszakad a szíve, de azért ő is csak pénzből él. A back office szolgáltatásokban dolgozók, tehát az informatikusok, gazdasági, üzemeltetési szakemberek és így tovább, pedig egyszerűen piacképes tudással rendelkeznek. Ha nem tudjuk megfizetni azt a piaci árat, amennyit az ő tudása, munkája ér, akkor el fog menni egy olyan helyre, ahol neki ezt megfizetik. Ez egy olyan verseny, amit mi nem tudunk megnyerni.

Többletpénzre lenne szükség? Volt és lesz is talán a muzeológusi életpályamodell. Azért mondtam múlt időben is, mert a Petőfi Irodalmi Múzeumnál ezt kidolgozták. Ez lenne az egyik lehetséges út?

Így van. Amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumot 2018 végén, 2019 elején átvettem, ugyanezzel szembesültem. Akkor elrohantam a döntéshozókhoz verni az asztalt, hogy ez gyalázat, nem várhatják el, hogy ezek sikeres, versenyképes intézmények legyenek ekkora fizetésekért dolgozó szakemberekkel. Azt mondták, hogy oké, csak találj ki valami értelmes konstrukciót, amire a többletforrást meg tudjuk neked ítélni. Akkor dolgoztuk ki az életpályamodellt. Azt az életpályamodellt egyébként, amire az összes múzeumi igazgató kolléga azt mondta, hogy ezt nem lehet megcsinálni. A magyar muzeológiában nem lehet életpályamodellt csinálni, merthogy olyan sokszínű a gyűjtemény, én meg azt mondtam, hályogkovács módjára, egyszerű paraszti logika alapján, hogy ez egy szakma. Minden szakmának vannak logikai csomópontjai, karrierállomásai, keressük meg ezeket, tegyünk hozzá bérsávokat, hogy körülbelül mennyit ér az a munka, mutassuk meg, hogy hogyan lehet az egyik karrierállomásról a másikra lépni, milyen teljesítménymutatókra van szükség ahhoz, hogy te előrelépj a ranglétrán, és ezt írjuk össze egy életpályamodellé. Ezt csinálta meg a PIM. Ezt akkoriban fel is ajánlottam a teljes közgyűjteményi rendszer számára, csináljuk meg közösen, de nem nagyon volt rá akkor fogadókészség. Ha ezt most adaptáljuk a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ egészére, ezzel a csomaggal megyek vissza.

Akkor megint el kell menni a döntéshozókhoz, megint be kell kopogtatni miniszteri szobákba vagy akár a Karmelitába?

Persze, számokkal alá kell tudni támasztani, hogy miért kellene.

Mekkora lenne ez a szám? Mekkora összegre van szükség?

Egy megközelítésünk van, 1670 kollégával számolva, a PIM-es életpályamodellt alapul véve, nagyon durván, 2,5-3 milliárd forint többletforrásra lenne szükség a személyi oldalon.

Van erre ígéret? A jövő évi költségvetés vitája éppen most kezdődött el az Országgyűlésben.

Ígéret semmire nincs, de az a dolgom, hogy ha kidobnak az ajtón, akkor másszak be az ablakon, kéményen, lábtörlő alatt, bárhol, és addig tegyem le az asztalra ezt a stratégiát, meg a stratégiához hozzáragasztott, ezután kidolgozandó cselekvési tervet, számokat, mindenfajta üzleti tervet, hogy azt mondják egy idő után, hogy ez alá van támasztva. Eddig abban tévedtek a közgyűjteményi dolgozók, hogy a kormány – bármilyen színezetű kormány, tehát most nem a Fidesz-kormányról beszélünk, hanem az 1990-es évektől bármilyen színezetű kormányról – egyszer csak rádöbben arra, hogy a magyar közgyűjteményi rendszer milyen fantasztikus, és az ott dolgozóknak alanyi jogon jár valamilyen típusú bérkompenzáció. Nincs olyan kormány, amelyik így működne.

Van még egy jelentős, vagy talán még ennél is jelentősebb költségvetési tétel, ez az intézményi ingatlanfejlesztés, amiről többször beszélt. Az ön által felvázoltak szerint ez körülbelül 150-200 milliárd forint.

És ebben nincs benne a Természettudományi Múzeum bárhova költöztetése.

Ami azért továbbra is napirenden van ezek szerint. Mire kellene egyáltalán ez a pénz? Vagy hol van a legsürgetőbb teendő?

Kezdeném, mondjuk, az Iparművészeti Múzeumma.

Ami 2017 óta nem is működik.

Be van zárva. Elkészültek a nagy rekonstrukciós tervek, engedélyeztettük, ezek kiviteli engedéllyel rendelkező tervek, akár holnaptól neki lehetne állni a kivitelezésének. Ennek az első verziója került 50 milliárd forintba, most azért már – szerintem – 100 környékén állhatunk, de nem tudom pontosan a számokat. Folytatnám a Természettudományi Múzeummal, ha már szóba került. Annak egy része a Nemzeti Közszolgálati Egyetem függelékeként működik. A növénytárunk az úgynevezett Tündérpalotában van, amit mint ingatlant, nem raktározásra szántak, beázik, ami a növénytár szempontjából nem föltétlenül jó. Az állattárunk egy jelentős része a Baross utcai épületünkben van, amit szintén nem erre terveztek. Ha valahol van koncentrált mennyiségben alkohol, akkor abban az épületben, a Belváros kellős közepén.

A Természettudományi Múzeum kapcsán még nem került le napirendről, hogy Debrecenbe költözne. Annak mennyi lenne a költsége, és azt ki állná?

Ez egy jó kérdés. Hozzávetőleges számítások szerint 140-150 milliárd forint környékén állna meg ez az összeg, ez a tavalyi számítás.

Ez is jelentős tétel.

Beszéltem a debreceni polgármester úrral, akivel jó a viszonyunk. Mondtam, hogy én most nem látok erre forrást, de ez egy fenntartói döntés, amit én nem előlegezhetek meg vagy nem vétózhatok meg. A fenntartónak az a felelőssége, hogy erről döntsön, a kormánynak pedig az a felelőssége, hogy ha majd megszületik a végleges döntés, akkor megnézzük, hogy hogy lehet ebből a legjobbat kihozni. Az biztos, hogy a Természettudományi Múzeum az egyik legfontosabb intézményünk az Iparművészeti Múzeum mellett. Nem rangsorolok, hanem a helyzet okán tartom ezt fontosnak elmondani. Az Iparművészeti Múzeum kapcsán többször elmondtam már, hogy észrevétlenül lecserélték a tárgyi kultúránkat. Ha olyan polgári lakásokba megyünk be, ahol még van könyvespolc, az a könyvespolc többé-kevésbé ugyanolyan, ugyanabból az üzletből származik. A konyhai edénykészletünk, evőeszközeink is ugyanabból az üzletből származnak, nem rossz a skandináv dizájn, de nem a miénk, nem rólunk szól. A mi tárgykultúránkat észrevétlenül lecserélték, és funkcionálisan, pragmatikusan megközelítve, nem rólunk szól. Erről a feleségemmel rengeteget tudunk vitatkozni, kisgyerekes családanyaként ő védi ezt a kultúrát. Ha háromezer év múlva eljönne a világvége és kiásnának bennünket a régészek, nagyjából azt tudnák megállapítani, most egy kicsit túlzok, hogy a nyugati civilizáció országaiban többé-kevésbé ugyanaz az egy nemzet vagy nép lakott, két törzsre osztva. Voltak az almások, meg a többiek. A tárgyi kultúrák már nem rólunk szólnak, miközben egy múzeumban pont ez a mindennapi tapasztalat, amikor bemész az avar kincsek közé, akkor az avar tárgyi kultúrából következtetsz vissza magára az avar kultúrára, az avarokra, magukra. De miből tudnának ránk visszakövetkeztetni: Az egész iparművészetnek, a tárgy- és formakultúrának a továbbítás vagy az inspiráció lenne a feladata. És én azt látom egyébként, hogy ha sikerül megmutatni, akkor az inspiratív erővel is bír. Nemrégiben volt a 360 fok dizájnhét a Nyugati pályaudvaron, az Iparművészeti Múzeumból kivittünk oda pár tárgyat. Mellette voltak a MOME-n frissen végzett iparművészeknek a különböző tárgyai, egy 1982-es pohárkészlet és egy 2024-ben készült pohárkészlet, párbeszédben voltak egymással. A tárgy- és a formakultúra valahogy szubtilisen tovább hagyományozódott, de jó lenne ezt nagyon erőteljesen visszahozni a saját tárgyi környezetünk révén is. A Természettudományi Múzeumban két dolog fontos, egyrészt van egy hihetetlen gazdag gyűjteményünk, Európa talán második leggazdagabb gyűjteménye, körülbelül 12 millió tétellel. Rengeteg válasz rejlik olyan tudományos kérdésekre, amelyeket ma kutatnak. A tudomány, a kutatók számára hasznosíthatóvá kellene tudni tenni az egész gyűjteményegyüttest. Másfelől a Természettudományi Múzeum főigazgatója megpróbálta megértetni velem, belekerült vagy két hetébe, hogy ők tulajdonképpen természetrajzi múzeumként kellene, hogy működjenek. A gyerekeinknek, sajnos, fogalmuk sincs arról, hogy a közvetlen környezetükben milyen növények, állatok találhatók, mi ehető, mi nem, miből mit lehet csinálni. Az a típusú hasznos tudás, ami a nagyszüleinknél megvolt, az most már eltűnt, miközben aggódunk a klímaváltozásért, a földért és így tovább. Azokat a természetrajzi ismereteket, amik a közvetlen környezetünkben fellelhetők, vissza kell tudni adni.

Emlékszem, hogy az általános iskolában, vagy talán a középiskolában is volt kis növényhatározó, ami társult a tankönyvekhez.

Igen, lehetett, lapozgatni. Ezt meg lehet csinálni élményszerűen úgy, hogy egyébként visszakötünk azokra az életmódválaszokra, amiket ma elég drága pénzért lehet gyakorolni, a kézműves termékekhez meg a biotermékekhez kapcsolódó tudásanyag megvan nálunk a Természettudományi Múzeumban.

A közgyűjteményi stratégiát bemutató tájékoztatón említette azt, hogy eladhatóvá kellene tenni valamilyen formában a múzeumokat vagy a múzeumi szolgáltatásokat. Mi lehet ennek a módja? Mondjuk vacsoraesteket szervezni impozáns múzeumi terekben, festmények alatt, helyszínként kiadni múzeumi helyiségeket? Gondolom, hogy pusztán a jegybevétel vagy akár a múzeumshopok bevétele még mindig elég szerénynek tűnő összeg.

A múzeum pedig nagyon drága mulatság, nagyon sokba kerül a működtetése. Egy részét nyilván az ember joggal várja el a fenntartó államtól és kormányzattól, hiszen az az örökség, amit mi gondozunk, az a nemzet vagyona. Ez egy olyan típusú szolgálat, amire adófizetői forintokat érdemes szánni. De valóban túl kitettek vagyunk az állami forrásoknak, kevésbé gondolkodtunk mi piaci alapon.

Kényelmesek az intézmények és túl sokat várnak?

Ezt örököltük meg. A szocializmusból azt örököltük, hogy a kultúrát tartsa el az állam, nagyjából, nagyon durván és leegyszerűsítve ez a testtartása minden kulturális intézménynek. Lehet, hogy a bevételem nem olyan, amilyen, de mivel én kulturális intézmény vagyok, az államnak a kötelessége, hogy minket eltartson. Nem vagyunk ilyen típusú piacterületen.

Valamilyen támogatásra szükség van, nagyon nehéz piaci alapon múzeumot, színházat csinálni.

Nem lehetetlen a bevételi lábat növelni. Megnéztük a jó nemzetközi gyakorlatok példatárán keresztül. Lehet, hogy az így keletkező többletbevételből több könyvet tudnánk restaurálni az Országos Széchényi Könyvtárban. Vagy három filmrestaurátorral többet tudnánk képezni a restaurátorképző központban. Ezek a gyakorlatok valóban arrafelé mennek, hogyan tudjuk hasznosítani a múzeumi tereket különböző célokra, vagy hogyan tudjuk pénzzé tenni a múzeumi tudást, hogyan tudnánk pénzzé tenni vagy értesíteni a múzeumi élményeket. Ez nem azt jelenti, hogy inkluzívan nem mindenkit engedünk be, hanem bizonyos exkluzív tárlatvezetéseket, exkluzív foglalkoztatásokat több pénzért lehet eladni azoknak, akinek erre van pénze, például a felső középosztálynak. A kreatív iparral való együttműködés sem ördögtől való gondolat, a múzeumshopi gondolat, hogy ha külföldre megyünk turistának, akkor általában múzeumokból, múzeumi shopokból vásárolunk ajándéktárgyakat az itthoni szeretteinknek, mert ezek olyan tárgyak, amik egyediek, nem lehet megvenni bárhol, bármelyik üzletben. Mi ezt a potenciált nem használjuk ki. Most az 1100 éve Európában, 20 éve az unióban program keretén belül éppen utaztatunk Magyarországon egy múzeumshopot, amiben nemcsak a Közgyűjteményi Központ által eddig megszületett kreatív tárgyak vannak, hanem a vidéki múzeumoktól is elkértünk rengeteg úgynevezett sikertárgyat, ami egy adott kiállítás kapcsán legjobban ment náluk. Azt látjuk, hogy van erre kereslet. Az emberek bemennek, ha kell, megveszik pénzért, ha kitöltenek egy kvízt, akkor megkapják ajándékba, van egy ilyen kis foglalkozás. Van rá igény, hogy saját kultúránkról, saját kulturális kódjaink alapján megtervezett kreatív ipari tárgyakat áruljunk.

Ehhez szemléletváltás szükséges az egyes múzeumok vezetőinél?

Meg a kreatív iparral való szorosabb együttműködésre és összefonódásra is szükség van. Meg kell próbálni, nem azt mondom, hogy teljes mértékben piaci alapra lehet tenni, de azért meg lehet próbálni. Ugyanakkor vannak vendéglátóipari egységek a múzeumainkban, amiket többé-kevésbé stratégia nélküli vállalkozók működtetnek, legjobb tudásuk szerint. Ennek a kínálatát át tudjuk úgy hangolni, hogy legyen valami egyedi karaktere, ami miatt az ember tudja, ha ide megy be, oda megy be, ezt kapja, hogy ilyen típusú kínálat lesz. Kvázi franchise rendszerben fel tudjuk építeni a következő években a közgyűjteményi múzeum-, shop- és kávézórendszert, ennek is lehet valamilyen többletbevétel-generáló marketingje, ami nekünk jót tehet. Mindenekelőtt a legfontosabb feladatunk, ezt próbáltam érvényesíteni az elmúlt fél évben, meg próbáltam érvényesíteni itt, a stratégiában is, hogy mindenek fölött áll az állományvédelem. Amikor a Magyar Nemzeti Múzeumban arról panaszkodtak rövid főigazgatóságom időszaka alatt, hogy szennyezett szalmán vonultak a manökenek a díszteremben, és utána a restaurátorok hetekig tisztogatták a festményeket, falakat, akkor azt mondtam, hogy nem értem, hogy ez hogy történhetett meg. Első és legfontosabb a műtárgyvédelem, az állományvédelem. Utána lehet piaci logikát érvényesíteni.

A most elkészült közgyűjteményi stratégiában van egy hangsúlyos, visszatérő kifejezés, amit szeretném, hogyha egy kicsit részletesebben is kifejtene: ez a nehéz magyarság. Mit is jelent ez, hogy nehéz magyarnak lenni, nehéz a magyar örökséget vagy a magyar identitást képviselni, közvetíteni, továbbadni?

Picit visszalépnék ahhoz, hogy teljes legyen a válasz. Amikor elkezdtük a fejlesztési stratégiát végiggondolni, akkor elővettem az egyik kedvenc Klebelsberg Kuno-idézetem. Neki annyira fontos volt, hogy éveken keresztül, több beszédben meg cikkben leírta. Nagyon leegyszerűsítve úgy hangzik, hogy Magyarország a végig nem gondolt gondolatok hazája. A magyarok csak addig gondolják végig a logikai láncot, ameddig kényelmes a következtetés, amikor kényelmetlenné válik, akkor inkább elejtik. Mondja ezt Klebelsberg Kuno. Szerintem ez száz éve jó nagy fékezőerő. Elkezdtük végiggondolni, ez volt a módszertani elv, lehetőleg még akkor is, ha kényelmetlen a következtetés, de gondoljuk végig. Itt szaladtunk bele az identitáspolitikai mátrixba, hova tudjuk elhelyezni azt. Egyáltalán, a magyar kérdésnek az értelmes feltevési lehetőségét hova tudjuk elhelyezni? Erre a kérdésre úgy válaszoltunk, mintha a magyar identitás szubsztantív lenne, tehát önmagában megmondható lenne, hogy mi a magyar, a magyar identitás nagyon karakánul körvonalazható lenne. Miközben ma már én úgy gondolom, hogy erre csak viszonyrendszerekben tudunk értelmes választ adni. Nekem, erdélyi magyarként a magyarságom az egy viszonyfogalom volt olyan szempontból, hogy kellett tudnom, hogy nem vagyok román. Sőt, ha megkérik az erdélyieket, hogy próbálják megfejteni az erdélyiség lényeget, akkor azt tudjuk elmondani, hogy nem anyaországi magyar, és nem román. De hogy mi az, azt nem tudjuk megmondani. Ez a tapasztalat vezetett el engem Emmanuel Lévinashoz, vagyis jutott eszembe, hogy megboldogult filozófuskoromban elég sokat olvastam Lévinastól, próbáltam megérteni, hogy mit akar. Övé a nehéz szabadság fogalma. Ez a felelősség etikája, arról szól a történet, hogy önmagában az ember nem szabad. A másikhoz való viszonyulásában lehet szabad, és ez a szabadság nem jog, hanem felelősség. Ennek analógiájára a nehéz magyarság fogalma azt akarja takarni, hogy valamilyen másikhoz való viszonyban kell tudnunk megtalálnunk saját magunkat. Ez nem jog, hanem felelősség. A másikkal való viszonyban jutok túl az egón, jutok tovább valahova magam fölé, a transzcendenciához, ha úgy tetszik. Így tudom megérteni ezt az egészet, és ebben a felelősségben nem is napi választás kérdése magyarnak lenni, hanem válaszadás. Ez egy folyamatos válaszadás. Ezt a nehéz magyarságot próbáltuk meg érvényesíteni, a nehéz magyarság egyfelől a nehéz szabadság analógiája. A másik, az már egy picit a heideggeriánus megközelítés, vissza kell adni a dolgainknak a súlyát. Nem tehetjük meg azt, hogy eloldjuk magunkat a saját gyökérzetünktől, és talajtalanul lebegve ma ezek vagyunk, holnap amazok, este így kelek fel, reggel úgy fekszem, vagy fordítva, tehát hogy adjuk vissza a dolgok súlyát, próbáljuk meg megnézni, nehezítsük meg a saját dolgunkat úgy, hogy ezen a rögvalón, amit Kárpát-medencének hívunk, itt találjuk meg a saját helyünket. Ebből léptünk tovább, a harmadik horizont ugyancsak Klebelsberg gondolatiságából fakad. Volt egy többé-kevésbé kimondott, úgynevezett neonacionalizmusa, megpróbálta azt érvényesíteni. Véletlenül hallottam, hogy úgy próbálják meg majd az iszlamizációt lefordítani az európaiaknak, hogy ez az iszlám, ami nálunk van, más, ez az úgynevezett euroiszlám. Innen jött az ötlet, hogy próbáljuk meg a klebelsbergi neonacionalizmust euronacionalizmusként elgondolni. Próbáljunk meg egy olyan európai horizontot végiggondolni, vagy egyáltalán becélozni, amin belül értelmezhető a magyar kultúra.

A közelmúltban egy interjúban azt mondta, hogy nem is a magyar kultúra van veszélyben, hanem a nyugati vagy az európai kultúrának az egésze. Lánczi András filozófussal, politikatudóssal és Megadja Gábor eszmetörténésszel közösen közreadtak egy írást, ami számomra egy kicsit kiáltványnak is tűnik. Azt írják, hogy az európai civilizáció a történelmének mélypontjához érkezett, mégpedig kulturális értelemben. Összeomlás felé haladunk, mintha erre utalnának az írásban.

Az a típusú európai civilizáció és kultúra, amely számunkra otthonos, és amit azért, mondjuk így, bő 2500 éve csiszolgatunk különböző utakon, módokon, különböző összeszikrázásokkal, az van veszélyben. Valami lesz, csak nem tudjuk, hogy pontosan mivé fog átalakulni, ha nem teszünk valamit, hogy ezt a típusú nyugati kultúrát megerősítsük vagy visszaerősítsük, versenyképessé tegyük a más típusú civilizációs kihívásokkal szemben, hogy megőrizzük a karakterét. Klebelsberg Kunónak volt a tudásalapú társadalom elképzelése, a kultúrkiválóság elképzelése, és ezt a kultúrkiválóságot kellene tudnia visszakapnia Európának. Ha meggondoljuk, pár száz évig csak voltunk a világ tetején, mint különböző európai nemzetek, országok. Bár mi úgy értelmezzük, mintha mi lettünk volna világ életünkben a világ közepe, de ez nem így volt, pláne Kínához viszonyítva, a távol-keleti birodalmakhoz viszonyítva. De pár száz évig domináltuk a földgolyót, és ezalatt az, amit mi európainak gondolunk, a nyugati kultúrának a mély struktúrája, világformáló erővel bírt. Ez a típusú innováció, ma már divatos szó, hogy így mondják, ez a szellemi frissesség megkopott. Nem nagyon látok olyasmit az utóbbi évtizedekben, amit Európában találtak volna fel, vagy Európában találtak volna ki, és megváltoztatta volna a világot, miközben azelőtt erre elég rendszeresen volt példa. A hagyományos európai szellemiség, ami hagyományos értékkészleten alapult, kezdett erodálódni, megfoghatatlanná válni. Az európaiság ma egy gumifogalom. Nem pontosan tudjuk, hogy mit értünk az alatt, hogy európainak lenni, nem tud identitást adni, és csodálkozunk, hogy az Európai Unióban nem alakult ki az európai nép, nincs európai démosz, merthogy nem tudjuk megmondani, hogy pontosan mi a tartalma. Eltűnt az a közös eszmeiség, amit korábban mondjuk a kereszténység biztosított számunkra.

Az Európai Unió vagy az ehhez kapcsolódó eszmetörténeti vetület nem ezt segítette vagy segíthette volna?

Ez azért érdekes és érzékeny kérdés, merthogy mindenki azt gondolta, hogy de. Amikor Magyarország magas térdemeléssel ment, hogy részese akar lenni az Európai Uniónak, az európai béketervnek, az európai államnak, én Romániában írtam, amikor Románia szintén nagyon vágyott vissza Európába, azt gondoltuk, hogy ez az az Európa, amiről mi úgy gondoltuk, hogy van vagy létezik. Vannak nagyon jellegzetes példák. Amikor az oroszok megtámadták Ukrajnát, kitört az orosz–ukrán háború, akkor az európai elit, vagy mondjuk így, a nyugati elit jelentős része rögtön egy nagyon régi, rossz reflexet élesztett fel, és elkezdte kizárni az orosz művészeket. De nem lehet végiggondolni úgy az európai kultúrát, ha nem vesszük figyelembe, mondjuk, Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt. Az ő munkásságuk is az európai kultúra része. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy úgy beszéljünk közép-európai irodalomról, hogy mondjuk Ivo Andricsot nem emlegetjük, vagy nem nagyon látom azt a helyzetet, amikor igazat tudnánk adni, mondjuk, az ukránoknak, hogy most Bulgakovot be kell tiltani, vagy be kell szántani a Bulgakov Múzeumot, merthogy vélhetően vagy valósan ukránellenes volt, rosszakat írt az ukrán nemzetről. Ezek olyan típusú viták, amelyek az európai kultúrától távol állnak. Ám mégis megtörténnek ezek a viták, megtörténnek ezek az állásfoglalások, megtörténik az, hogy egy nagy európai művészt nem fogad egy európai ország, merthogy orosz. Ez az abszurditás mutatja azt, hogy a régi Európa-erőd, ami valamelyest még működött, falak nélkül maradt.

Megvédeni az európai civilizációt, vagy az európai kultúrát, az európai kulturális értékeket, ahhoz harc kell? A kultúrharcot emlegettük nagyon gyakran az elmúlt években itt, Magyarországon, de az talán egy más mezsgye.

Itt inkább az áldozathozatalról van szó, arról, hogy áldozatokat kell tudni vállalni, és az áldozatvállalás, áldozathozatal kultúrája tűnt el, nem csak nálunk, hanem teljes nyugati világban. Azt kell belátni, hogy nem minden jár alanyi jogon. Vannak kiválóságok. Az egyetemeknek vissza kell adni azt, amit az universitas alatt valamikor értettünk, tehát hogy a legjobbak legjobbait kell képezni egyetemeken, és nem tömegoktatásszerű micsodát kell csinálni, amit ma egyetemi oktatásnak hívunk. Volt hierarchia régebben az európai kultúrában, nem tekinthetjük egyenértékűnek mondjuk a gondos gazda életgyakorlatát a drogkereskedő életgyakorlatával. A gyerekvállalás áldozathozatal. Senki nem mondta, hogy az csak játék és mese, rengeteg örömet ad, gyakorló apaként tudom, de azt is tudom, hogy rengeteg lemondással és áldozattal jár. Hajlandók vagyunk erre? Én úgy gondolom, hogy még igen, de ez is egy olyan típusú kulturális felhajtóerő, ami kezdett gyengülni, sok ember döntött így, és most nem nőkről, férfiakról beszélek, hanem emberekről, akik tolják, kitolják, nem vállalják, kényelmetlen, nem lehet utazni annyit, és így tovább, inkább nem csináljuk. Ebből a kényelmi életből kell tudni visszalépni. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a „hazáért meghalni” mondjuk 200 évvel ezelőtt természetes gondolat ma olyannyira természetes lenne, mint, amilyennek mondjuk, Petőfiék gondolták. Elcsúsztak hangsúlyok, és ezeket, ha nem tudjuk visszahozni, nem tudjuk újrakeretezni, újraértelmezni a saját történetünket, akkor egyrészt versenyképtelenek leszünk, tehát ebben a nagy világpiaci versenyben Európa veszíteni fog, másrészt el fogunk tűnni. Ez nagyon egyszerű matek, ha így tetszik. Ha nem vagyunk képesek reprodukálni a saját népünket, akkor el fogunk tűnni, és kész.

Térjünk vissza egy gondolathoz, a minőséghez, illetve a minőségelvűséghez. A most tárgyalt és idézett dokumentumban is van egy ilyen kitétel, hogy az európai civilizáció csak akkor újulhat meg, ha visszatér a minőségi szelekció elvéhez a kultúra minden területéről. Ha most Európából megpróbáljuk Magyarországra szűkíteni a látókört, akkor hogy látja, hogyan érvényesül ez a minőségelvűség napjainkban? Érvényesül például a kultúrafinanszírozás vagy a támogatáspolitika terén?

Nem. És ezt azért merem ennyire határozottan kimondani, merthogy én évek óta próbálok, ha nem is a minőség, de a teljesítményelvűség mellett érvelni és az általam valamelyest koordinált területeken ezt érvényesíteni, csakhogy van egy nagyon rossz kulturális modell, amit örököltünk szocializmusból, és azóta sem változtatta meg egyetlen kormányzat sem. Intézményfókuszú kultúrpolitikai vagy kulturális kormányzati döntéseket hozunk, és nem feladatfókuszúakat.

Ezt próbálta a Csák János, az előző kulturális miniszter idején előkészített kulturális törvény megváltoztatni, ott talán ez lett volna éppen a hangsúlyos, hogy az intézményi finanszírozás helyett a feladatalapú finanszírozás felé kell terelni a támogatásokat.

Volt egy ilyen gondolat.

Ez a kulturális törvény le is került a napirendről.

Le is került a napirendről, hiszen minden intézményvezető ellenérdekelt benne. Azok tiltakoznak a leginkább ez ellen, akik ennek a hordozói, a gyakorlói.

A törvény tervezete többször előkerült a Nemzeti Kulturális Tanács ülésein, ahol ön is ott van, mint az egyik kultúrstratégiai intézmény vezetője. Önök nem küzdöttek ezért?

Érdekes dinamikája van a kulturális intézményrendszernek. Amikor Csák Jánost miniszterré iktatták be, én egy darabig nem kerestem őt, de aztán történt valami olyasmi, ami miatt írtam neki egy SMS-t azzal, hogy nem akarok beleszólni a miniszteri dolgaiba, nem akarok helyette döntést hozni, de az a döntés, amit éppen meg akar hozni, nem jó. Javasolnám azt a döntést megváltoztatni. Megfogadta ezt a tanácsot. Ennek apropóján merészeltem írni neki egy nagyon őszinte figyelmeztetést, ha úgy tetszik, mint gyakorló kultúrharcos, vagy intézményvezető. A magyar kultúra az olyan, mint egy aláaknázott mocsár, ahol naponta változnak az ösvények. Ezt hozzuk magunkkal, és ez nem bal-, vagy nem jobboldaliság, hanem kulturális elit kérdése. Közben az intézményi érdekszövetségek változnak, különböző konstellációk és felállások változnak, és amíg intézményfókuszú a kulturális finanszírozás, ez így fog maradni, hiszen mindenkinek az az érdeke, hogy a saját intézménye megmaradjon, továbbra is ő legyen ott a főigazgató vagy igazgató, továbbra is az ő holdudvara kapja azokat a kicsi pénzeket, amiket kap, hogy továbbra is intézményt működtessen. Ráadásul 2010 után jó konjunktúra alakult ki, és 2010 után túltoltuk az intézményépítést. Két nagy művész összeveszett, akkor mind a kettő kapott egy színházat. Így oldottuk meg a konfliktust. Vagy két nagy zenész összebalhézott, akkor mind a kettőnek lett egy filharmóniája, és akkor béke volt. Csakhogy ez rengeteg pénzbe kerül, a konjunktúra romlott, és hirtelen elfogyott a pénz ennek a túltolt intézményhelyzetnek, a rendszernek a fenntartására. Most megy az éhezők viadala, hiszen jóval kevesebb egységnyi pénzből ugyanazt az intézményrendszert kell fenntartani.

Ön is úgy látja, ahogyan egyébként Csák János, hogy túl sokat költ az állam, túl nagy az állami szerepvállalás a kultúra területén?

Megvannak a háttérszámítások, amik azt mutatják, hogy körülbelül 500 milliárd forint évente, amit állami, tehát önkormányzati és kormányzati forrásból kultúrára költünk. Ennek a nagyjából 500 milliárd forintnak a kétharmadát Budapesten költjük el, és annak a kétharmadnak a jelentős részét, 60 százaléknál többet, az előadóművészetekre költjük el. Ezzel szemben, s most nem az előadóművészek ellen beszélek, a magyar múzeumokba évente bemegy mondjuk 10-11 millió ember, és a magyar színházakba 6-7 millió ember, akkor igazságtalannak érezzük mi, múzeumigazgatók ezt a típusú elosztást. Szerintem, joggal érezzük magunkat hátrányos helyzetbe hozottaknak.

Az nem lehet rákfenéje a dolognak, hogy nagyon sok lehet a párhuzamosság? Nagyon sok irányból jöhetnek támogatások és források, ott van a Nemzeti Kulturális Alap, az MMA, a Magyar Kultúráért Alapítvány, egyéb állami források, az ön által felügyelt Petőfi Kulturális Ügynökség, mind-mind milliárdos nagyságrendű támogatási keretekből dolgozott.

Évek óta mondom, hogy nem a forráselosztást kell megváltoztatni, mert ezek mindig egy kicsit ilyen hatalompolitikai fészkek, meg harcok, ami nyilván hozzátartozik a politika természetéhez, hanem kell csinálni egy központi adatbázist. Meg kell nézni, hogy melyik kulturális projekt honnan kap pénzt. Egyszerűen össze kell söpörni az adatokat, ez nem túl bonyolult informatikai művelet, és akkor ki fog derülni, hogy hogyan történnek a párhuzamos finanszírozások. Akkor kapunk reális képet arról, hogy valaki, aki jól lobbizik, meg jó a kapcsolati tőkéje, ugyanarra a projektre hány forrásból szed össze pénzt, amit esetleg más olyan projekttől vesz el, aminek szintén lett volna létjogosultsága. Ha ez megvan, akkor utána meg reális utánkövetés kell az adott programnál. Megvalósul valami, mondjuk állami támogatásból, egy NKA-s forrásból, és az, hogy mi történik utána, azt nem mérjük, nem nézzük meg. Bemondásra fogadjuk el például, hogy hányan vettek részt egy adott eseményen, miközben ma már minden eszköztár rendelkezésre áll arra, hogy reális számokat kapjunk. Ez nem atomtudomány, meg kell szervezni és jól megcsinálni. Évek óta mondom, hogy ezt meg kell csinálni annak érdekében, hogy utána tudjuk súlyozni a forráselosztást egyéb szempontok szerint. Annak idején a századvégesekkel, régi kollégáimmal készítettem egy kultúrafogyasztási hőtérképet, hol, milyen típusú kultúrafogyasztást látunk egy több ezer fős, nagymintás kutatás alapján, hova adunk pénzt. Úgy néz ki, hogy Közép-Magyarország, Budapest és környéke vérvörös, Balaton-felvidék vérvörös és Északnyugat-Magyarország vérvörös. Kelet-Magyarország, Dél-Magyarország, az egyetemi központokat kivéve, nagyjából fehér, az egyetemi központok környékén halvány rózsaszín vagy rózsaszín. Ide adjuk a pénzt. Mindannyian tudjuk, hogy ahol vérvörös, azok a fejlettebb régiók, ott éppen van pénz, mi még oda adjuk a pénzt, ahol van, és ahol nincs pénz, vagy kevesebb a kultúrafogyasztás, oda már nem jut.

Ha már a kultúrafogyasztást említette, van egy érdekes kitétel: az a cél, hogy minél többen váljanak kultúrafogyasztóból kultúrahordozóvá, mert most inkább fogyasztunk, mint hordozunk. Egyáltalán hogy kellene hordozni?

Többféle megfogalmazás és megközelítés van. Az egyik kedvencem az, hogy aki televízióban nézi a táncot, az kultúrafogyasztó, aki meg táncol, az kultúrahordozó, nagyjából ez a különbség a kettő között. De én sokkal egyszerűbb kultúrahordozási gyakorlatokra gondolok. Én is sokszor estem abba a hibába, hogy azt nézzük, hogy mit nem nézünk. Tehát ülünk este a tévé előtt, és különböző streamcsatornák között kapcsolgatunk, hogy ezt láttuk, nem láttuk, érdekel, és telik az idő, és azt nézzük közben, hogy mit nem nézünk. Ez a kultúrafogyasztás. Ahelyett, hogy, mondjuk olvasnánk egy könyvet, ez már kultúrahordozás, hiszen aktívan teszek valamit azért, hogy azt az élményt megkapjam. Vagy a gyerek születésnapján telefonról bejátsszuk a Boldog születésnapotot, miközben az lenne a jó, ha családonként valaki, jól, rosszul, nem kell Jimi Hendrixnek lenni, el tudná pengetni azt a három vagy négy akkordot, amivel le tudja kísérni, és eléneklik közösen a dalt.

Vannak ehhez vezető utak? Említette a tévéműsorokat, van például út a Netflix-sorozattól Petőfihez? Azért hozom pont Petőfit, mert tavaly a Petőfi-emlékév kapcsán a középpontban volt, de azt gyanítom, hogy az általános és középiskolai tanárokon és diákokon kívül esténként viszonylag kevesen olvastak Petőfi-verseket.

Valamivel többen, mint azelőtt, a célunkat elértük, vagy legalább frissítettük az olvasmányélményt, de vannak utak, a zene például, ha már Petőfit említette. A megzenésített Petőfi-vers több emberhez jut el, mint „csak” a vers. Ezért fontos a Természettudományi Múzeum és az Ipartörténeti Múzeum, meg az összes, a kézzelfogható valóságot valamilyen módon prezentálni, reprezentálni tudó élménytér, és ezért fontosak a múzeumpedagógiai foglalkozások, amikor létrehozunk valamit. A Netflixtől, tehát a képernyőtől vissza a valóságba, vagy a való világba, vagy a saját valóságodba, ott vezet az az út, ahol kézzelfogható dolgokat hozunk létre vagy hozatunk létre azokkal a látogatókkal, akik idejönnek, az inga kezd visszalengeni. Látom a saját gyerekemen egyébként, ha elmegyünk egy falunapra, vagy valamilyen kisebb fesztiválra, akkor a népi játszótéren nem tudom kiszedni őt a kis malom környékéről, szeret búzát őrölni, és órákon keresztül semmi mást nem csinálnak, csak búzát őrölnek ott a gyerekek. A Kolozsvári Magyar Napokon az egyik irodalmi folyóirat, a Helikon azzal verte meg a Múzeum utca teljes kínálatát, hogy lehetőséget biztosított a látogatóknak vászontáskát festeni. Egyetlenegy feltétel volt, hogy a Helikon folyóirat feliratát egy matricával fessék le, de egyébként azt csináltak, amit akartak. Hosszú, tömött sorok álltak ott, nem is volt elég a vászontáska, merthogy egész egyszerűen csinált valamit a látogató, amit utána hazavihetett, egyedi darab, ő készítette, hasznosnak is tudott, meg esztétikusnak is tudott bizonyulni. Ilyen típusú foglalkozásokkal lehet visszacsábítgatni az embereket ebbe a valóságba, ami azért is fontos, mert ez a valóság változik. Beszélünk a klímaváltozásról. Most a nemzetközi múzeumoknak egy jelentős része nem kimondva, de azért jól látható módon adaptációra készíti fel a látogatóit. Alkalmazkodni kell tudni azokhoz a klimatikus változásokhoz, aminek elszenvedői vagyunk. Ez a képesség egyébként nálunk is megvan. Az elmúlt 1100 évben, amióta a honfoglaló őseink itt, a Kárpát-medencében megtelepedtek, jó párszor változott a klíma. Gondoljunk még a kis jégkorszak időszakára is, az néhány száz évig tartott, egy jó meleg, kellemes klimatikus viszonyrendszer alakult át zordabb időjárási viszonyokká, ezt is túl tudtuk élni, alkalmazkodni tudunk, de csak akkor tudunk alkalmazkodni, ha egyrészt feltérképezzük az előzetes tudást, másrészt tudjuk, hogy mihez kell alkalmazkodni. Ha lehetek személyes, van a Mátrában, egy zsákfaluban egy házunk. Hobbikertészek vagyunk, ahogy én szoktam mondani a feleségemnek, dizájnparaszt, odamegyek és a gyerekkori izommemóriámat felélesztve kapálok. Van egy nagygazda barátunk, Pista bácsi, akit imádok, józan magyar paraszti ésszel megáldott, két lábbal a földön járó igazi palóc leszármazott. Pista bácsi 75 éves volt most novemberben. Pista bácsi tavaly nyáron vakarta a fejét, mert olyan történt, ami soha a Mátrában, a kukorica levelének a tövében, hajnalban, nem volt nedvesség, lábon égett le az egész kukoricás. És 74 évesen ki kellett találnia, hogy milyen más kultúrát fog ő nagygazdaként ott vetni. Látszott, hogy egyszerűen nem tudja, hogy mit kell csinálnia. De nem féltem Pista bácsit, mert ő ismeri a talajt, ismeri a képességeit, ismeri nagyjából a piacot, a keresletet, meg fogja tudni találni, mit tegyen, de azok az emberek, akik még csak nem is tudják, hogy mi történik a falaikon kívül, azok el fognak veszni.