Tavasszal, az úgynevezett kegyelmi botrány idején a Magyarországi Református Egyház belső vitáiról is, vagy azok egy részéről kiszivárogtak hírek, miután kiderült, hogy Balog Zoltán korábbi miniszter, akkor már zsinati elnök intézte a kegyelmet a pedofíliáért elítélt bűnöző egyik elítélt segítőjének, amibe a köztársasági elnök és az igazságügyminiszter napokon belül belebukott. Ezek a viták azóta rendeződtek a Magyarországi Református Egyházban?

Csendesednek. Azon dolgozunk, hogy rendeződjenek. Ezért imádkozunk, ezért könyörgünk. Én magam és munkatársaim is mindent megteszünk ezért, hiszen mi szeretnénk előre tekinteni a jövőben, és szolgálni, hiszen ez a feladatunk. Egy gyönyörű, óriási szolgálatot végző egyház a mienk, a Magyarországi Református Egyház, ide véve a Kárpát-medencei Magyar Református Egyházat is. Természetesen azért vannak még ennek, remélem, már csak utóhullámzásai, de az a reménységem, hogy egyre inkább csendesednek ezek a hullámverések. Nagyon nehéz időszak volt. Ha szabad őszintén szólni, én február 11-től datálom ezt a helyzetet, azóta meggyötrődtünk. Őszintén megmondom, hogy az a bibliai ige jutott eszembe, hogy Isten, aki az események ura, azért adta ezt nekünk, hogy valamit másképp tegyünk, hogy megújuljunk, és ahogy tényleg mondja a próféta, hogy javunkra legyen ez a nyomorúság, és én hiszem, hogy az események ura ezt végzi el most a mi egyházunkban.

Segítene az, ha elmondaná, aki tudja, hogy a gyermekvédelmet milyen érdek írhatta fölül azért, hogy kegyelmet intézzen valaki? Mert ez a mai napig nem derült ki, vagy akik tudják, nem beszélnek róla.

Erről Balog püspök urat kellene megkérdezni. Én őszintén megmondom, hogy nem tudok erre válaszolni. Nyilván ő sok mindent mondott ezzel kapcsolatban, amiket ismerünk, de azt azért hadd mondjam el, hogy a Magyarországi Református Egyház mindig a gyengék, az elesettek, a bántalmazottak oldalán állt a közoktatási, szociális intézményeink számos területén, ezt ha kérdezi, számokkal tudom bizonyítani. Ebben nulla tolerancia van, ezzel mi egyetértünk. Balog püspök úr ezt belátta, bűnbánatot gyakorolt, lemondott a zsinati lelkészi elnöki tisztéről, és hisszük, hogy Isten a bűnbánó szívnek ad bocsánatot. Én erről ennyit tudok mondani. Rendkívül sajnálom, ami történt, amikor ez kirobbant, mi hirtelen nem tudtuk, hogy mi történik velünk. Nem voltunk sokáig képben, közben sikerült az eseményeket valamennyire kontúrozni, de ebben nem én vagyok az illetékes.

Hogyan élték meg a politikai támadásokat és a belső vitákat? Összekeveredik-e a belső vita, meg a politikai támadás?

Dunántúli püspökként éltem meg ezt. Ez egy nagy közösség, amely szinte egybeesik a földrajzi Dunántúl területével, az ott élő gyülekezeteink, intézményeinkben nyilván először mindenki megrettent, mindenkit megviselt, de éltük a magunk életét, végeztük a szolgálatunkat, és imádkoztunk azért, hogy a dolgok rendeződjenek. Nyilván ez országosan már másként volt. Természetesen van egy olyan belső kör, amely nagyon kritikusan állt belülről is ezekhez a történésekhez. Nekem az a meglátásom, hogy ilyen helyzetben, hiszen testvérek vagyunk, minden hangot meg kell hallgatni. És akár a bátorítást, akár a kritikát, ha szeretetből jön, nagyon komolyan kell venni, egyetlen hangot sem szabad elhallgattatni. Amikor én zsinati lelkészi elnök lettem, ezeket az embereket jórészt próbáltam megkeresni, a kapcsolatot felvenni velük, beszélgetni velük, hogy érezzék azt, hogy az ő hangjuk is fontos ezen a területen. Az persze talán bölcsebb lett volna, ha először belülről kezdjük ezeket megbeszélni, és amikor valamiben egyetértünk, azért a testvéri hangvételnek a lényege ez, ha egy családban is problémák vannak, és a gyülekezet, az egyház, az egy nagy család, Jézus Krisztus családja, akkor először belülről próbáljuk megbeszélni a dolgokat. De ez természetesen nem kritikai, hanem szerény, alázatos észrevétel a részemről. Arra, hogy kívülről mennyire volt támadás, nézze, én lelkipásztor vagyok, nem politikus, tehát nem tudok erre politikai választ adni. Én lelkipásztori választ szeretnék adni. Én hiszem azt, hogy Isten az események ura. És Isten népe és a hívő ember életében nincsenek véletlenek, tehát minden valamiért van. Mi szeretnénk ebben meglátni az Isten felemelt, intő ujját, amelyen keresztül tisztítani akar bennünket, és lehet, hogy ez politikai értelemben megnevezhető úgy, hogy támadás. Én azt mondom, hogy egy prófétai figyelmeztetés, amellyel kapcsolatban folyamatosan vonjuk le a konzekvenciákat.

Laikus sajtóban ma is jelennek meg olyan hírek, hogy a Balog püspököt kritizálónak nem hosszabbítják meg a szerződését, lelkésztől megvonják a munkájához szükséges szolgálati autót, de mi nem vagyunk bent, nem tudjuk, hogy ezek miért történnek. Ha történik, akkor ilyesmi miért történik?

Nagyon köszönöm, hogy azt mondja, hogy önök nincsenek bent, és nem tudják, hogy mindez miért történik. Én Balog püspök úrral beszéltem erről négyszemközt is, ez egy testvéri, lelki gondozói beszélgetés volt, nem nyilatkozhatom konkrétan arról, hogy ott mi hangzott el. De amennyire az én információim ebből az optikából helyesek, egyeztetések történtek, nem egyik pillanatról a másikra történt, egyfajta böjti időszaknak nevezték ezt, fél év szolgálatmegvonásról van szó. Ha a személyes véleményemet kérdezi, ezekkel a döntésekkel, ebben a helyzetben különösképpen, nem értek egyet. Ezt elmondtam Balog püspök úrnak is, és én hiszem, hogy mint lelki testvérem, ő meghallgatott engem ezzel kapcsolatban. Úgy tudom, hogy az illetékesekkel azóta újból leültek és folytak tárgyalások. Azért nehéz minden ilyen kérdés, mert mi tényleg szeretnénk egységben szolgálni, ami a Magyarországi Református Egyházat érinti, és nem szeretnénk olyat mondani, ami éket ver közénk. Azért is kezdtem azzal, hogy aki megfogalmaz egy kritikát, azt szeretettel meg kell hallgatni, az Isten színe elé kell vinni, és meg kell fontolni. A kritikának retorziója nem lehet, mert akkor lehet, hogy az emberek elkezdenek félni, nem tudom, nyilván ennek ez a mechanizmusa, de azért hadd mondjam el, hogy Balog püspök úrról beszélünk. Mi nagyon régóta ismerjük egymást, nemcsak én ismerem őt régóta, hanem nagyon sokan. Hosszú évtizedek óta, amikor lelkipásztor volt, amikor még nem volt politikus. Mindig nagyon komoly, imádkozó, Bibliát olvasó lelki embernek tartottam, és tartom ma is. Az egy más kérdés, ha egy lelkészből politikus lesz, az mit jelent, vagy hogyan kényszerül egyfajta attitűdöt megváltoztatni. El kell mondanom, mert a jó lelkiismeret szava ez, hogy az a három év, amit együtt tölthettünk a püspöki-főgondnoki tanácsban a vezetése alatt, az nagyon komoly lelki szeretetbeni egység volt, ahol semmiféle olyan hatalomgyakorlást nem tapasztaltunk, ami visszatetsző lett volna. Sőt, az ellenkezőjét, lehetett szólni, meghallgatott mindenkit, gyönyörű stratégiai látásai voltak, látszott, hogy ő ebben képzett, kiváló elme. Nagyon sajnáljuk, hogy elkövette ezt a hibát. Én persze sok mindent nem értek. Mondom, én nem vagyok politikus, nagyon sajnálom az egész helyzetet, de nagyon szeretnénk már előre tekinteni. És nagyon szeretnénk már, ha tőlünk interjút kérnek, nem mindig ez lenne a téma, hanem engednék a számunkra szeretett egyházban, ahol annyi ember hűséggel és odaadással szolgál a maga helyén, nyugalomban végezni a munkánkat, talán egy kicsit a nyilvánosságtól háttérbe vonulva.

Utolsó kérdésem az egyház meg a politika kapcsolatáról: a Magyarországi Református Egyháznak van módja a lelkészei számára bármit meghatározni, hogy hogyan vegyenek részt a politikában? Mi legyen a Magyarországi Református Egyház, meg a politika viszonya akkor, amikor egy egyháznak hosszabb távú céljai vannak, mint a ciklusonként változó politikának általában?

Természetesen csak arra van rendelkezésünk, hogy ha valaki aktív politikai, pártpolitikai szerepet tölt be, akkor nem lehet gyakorló lelkész, rendelkezési állományba kerül, a szolgálatát nem gyakorolhatja. Nyilván a diplomáját, a lelkészi oklevelét nem vehetjük el tőle, hiszen azt megszerezte, de nem gyakorolhatja a lelkészi hivatását. De értem, hogy a kérdés ennél sokkal többre utal. A református egyházban mindenki, aki szabad választójoggal rendelkező ember, úgy dönt, ahogy akar. Viszont azt hadd mondjam el, én az 1980-as évek elején voltam katona és teológus, hogy nekünk mit jelentett még akkor is, abban a puha diktatúrában ezt a hivatást választani, aminek tényleg nem volt presztízse, nem a fizetésért mentünk oda. Igazából megélni nem lehetett ebből, és mégis vállaltuk. Mit jelentett az 1990-es években a fellélegzés, meg mit jelentett a keresztény értékeket komolyan vevő kormányzatnak a jelenléte? Az talán engedtessék meg nekünk, hogy mindenféle diktátum nélkül, azok fontosak számunkra, akik segítenek bennünket ebben a szolgálatban. Azért ezt el kell mondani, csak tudom, hogy ebben az átpolitizált világban ez nagyon félreérthető. Senkinek nem adunk diktátumot, mindenki szabad, a Krisztus evangéliuma egyetemes, mindenkinek szól. Én almádi lelkész vagyok, soha egyetlen egyszer az igehirdetésemben aktuális pártpolitikai utalásokat nem tettem, mert tudom, hogy vannak olyanok is a gyülekezetben, akik vágyják Isten igéjét, de ezekről a dolgokról másként gondolkoznak.

Mi van akkor, ha egy lelkipásztor azt is magába fojtja, ha valamivel nagyon egyetért? Azért, hogy valakit ne bántson meg, nem beszél arról, ami a meggyőződése szerint jó, amit a politika csinál. Lehet, hogy jó, amit a politika csinál.

Direkt módon ezt nem tehetjük. Egy csomó embert elveszítenénk, sokféle, heterogén gyülekezeteink vannak, és mindenkinek szól az evangélium. Szerintem aki Krisztus evangéliumát hirdeti, az eleve állást foglal az ő hitvallásával, az Isten szeretetéből következő életrend, házasság, család, közösségek mellett ez egy hitvallás, és ez indirekt módon definiálja egyértelműen, hogy a közéletben hol áll. Úgy gondolom, ezt nem direkt, hanem indirekt módon kell megfogalmazni, de a Biblia üzenetéből egyértelműen következik, hogy ha valaki hűséggel és hitvalló módon hirdeti az Isten igéjét.

A hallgatóság lássa a valóságot, meg rakja össze a prédikációt, és ha passzol, abból vonjon le megfelelő következtetéseket, nem kell a lelkipásztornak külön elmagyarázni?

Pontosan erről van szó, és még egyet hozzáteszek, ami ma a fiatalok felé különösen fontos: a hiteles élet.

Mi a hitelesség egy lelkipásztornál?

A lelkipásztornál és a keresztény embernél sem tökéletességet jelent a hitelesség, mert ebben a világban nincs perfekció, nincs tökéletesség, de erre lehet törekedni. Legyetek tökéletesek, mondja Jézus Krisztus, mint ahogy az én mennyei Atyám tökéletes. Nem azt mondja Jézus Krisztus, hogy tökéletesek vagytok. A megtért Pál apostol azt mondja, hogy ebben a testben távol élünk az Úrtól, de mégis, azt jelenti, hogy minden gyengeségem, törékenységem ellenére nem lépek át egy határt, nincsenek olyan látható, tetten érhető bűneim, amellyel megbotránkoztatnék másokat. Látják bennem ezt az igyekezetet, hogy igen, bennem az Isten lelke munkál, és hogy az a mennyei többlet valahogy ragyog a szemünkön, a tekintetünkön, benne az Isten szeretetével, ez fontos. A hitelesség az, hogy szeretni az embereket, és mindenkit meghallgatni. Aki hozzánk fordul, arra időt szánni. Ez a mai rohanó világban óriási feladat. Nemcsak mondani, hogy szeressük egymást, hanem ez megmutatkozik a mindennapokban, és ezt észreveszi minden ember, ha az utcán megállok, megszólítanak, van időm beszélgetni, nem rohanok. Rengeteg hiányosságom van ebben nekem is, de – így mondja a Biblia – igyekezzetek a megszentelődés útját járni. Ezt jelenti a hitelesség. Látni egy emberen.

Mennyire fér bele ebbe az emberi gyengeség? Ha nem tökéletes egy ember, mennyire fér bele a lelkipásztorba az emberi gyengeség?

A lelkipásztor is ember, számos területen sérülékeny. Minden kollégámat ismerem a Dunántúlon, de nagyon sokakat az országos egyházunkban, sőt Kárpát-medencei szinten is. Nagyon sokféle lelkészsorsot, életsorsot láttam már. Számos nehézséggel, számos küzdelemmel, amely a lelkipásztort is megviseli. Viszont nagyon fontos, hogy a lelkipásztornak a próbatételek idején is példát kell mutatni, azt, hogy van hite, hogy nemcsak prédikálja ezt, hanem könyörög az őt megerősítő hitért folyamatosan. Amikor erő feletti útja van valakinek lelkészként, akkor ehhez kéri és megkapja az erő feletti erőt onnan felülről, és ezt az Isten mindig csak egy bizonyos időszakra adja, ad egy próbatételt, ad egy feladatot, ami erő feletti út. Én ezt megtapasztaltam, néha visszatekintek bizonyos időszakokra a szolgálatomban, a homlokomhoz kapok, hát nem tudom, hogy ezt hogyan tudtam végigélni, és reménység szerint hitelesen végigcsinálni. Ez egy csodálatos tapasztalat, de van gyengeség bőven, és ott egymást szeretnünk kell, egymást támogatnunk kell, a lelkipásztoroknak összefogni, kis körökben egymást lelkigondozni, egymás hite által épülni, és természetesen ott van a gyülekezet, ami egy nagy család.

Hogyan élik meg a legutóbbi népszámlálás adatait? Ezt sokan sokféleképpen magyarázzák, pedig a statisztika a szabályai szerint azért elég világosan megmondja, hogy mi a helyzet.

Igen, a számok tanítanak. Nyilván mindenki tudja, hogy ismét egyfajta csökkenés tapasztalható a népszámlálás elemzése után. Két dolgot hadd mondjak el erről. Az egyik, hogy én hiszem és vallom azt, hogy az egyház jövőjének a kérdése nem statisztikai kategória. A számok ellenére sem. Az egyház néha kihaltnak látszik, van, amikor kisebbségben van. Az egyház győzedelmes ura a feltámadott Jézus Krisztus, az az ügy, amit mi képviselünk, az egy győztes ügy. Ez nem valami hatalmaskodást jelent, vagy akkor mi győztünk, és minket nem lehet legyőzni, mert a hatalom az mindig szolgálat, és minél nagyobb a hatalom, már testi szemekkel látható módon, annál nagyobb a felelősség, és annál jobban kéne ebben a teherben összemenni. Ugyanakkor ezek a számok nagyon komolyan tanítanak bennünket, és arra késztetnek, hogy mit kellene másként tenni, hogyan kell az egyház üzenetét lefordítani a ma emberének a nyelvére, hogyan közvetíthető ez a csodálatos üzenet, ami az evangélium. Így próbáljuk átgondolni a mai szekularizált világban, ahol az emberek számos ok miatt, nemcsak az egyház miatt, távolodnak el minden masszív értéktől. Nyilván ennek az egyházak a leginkább vesztesei. Azt látjuk, hogy egy jóléti társadalomban tényleg mindenünk megvan, és fel sem fogjuk, hogy tejben-vajban fürdünk szinte. Félre ne értsék, ahhoz képest, nagyon-nagyon tisztelve a szegénységet, a nyugati társadalmakra gondolok természetesen, nem egyes emberekre, az ember szíve elkérgesedik és elkeményedik, és úgy gondolja, hogy akkor neki mindent lehet, minden az én érdemem, gőg, önzés, nincs alázat, van hedonizmus, életélvezet, ide nekem a világot, de azonnal. Ez a lelkület nem kedvez az egyház üzenetének. Jelent meg egy zseniális könyv, arról szól, hogy a II. században az egyház visszavonult, kisebbségben volt, de vállalta ezt a hátratett létet, hogy képviselni tudja hitvalló módon az evangéliumot. Sokféle világ van, és van, amikor ez az út, de azért én azt mondom, hogy én nem tudok ebbe beletörődni, nekünk látni kell azt, hogy mi az, amit mi nem csinálunk jól. A kommunikációt illetően, az emberekhez való viszonyunkat illetően, hogy mit láttatunk az egyházból, min kell változtatni, miben kell megtisztulni, hogyan kell áttranszponálni az üzenetet, hogy az X, Y, Z generációt megszólítsuk, nekünk mindent meg kell tenni, és mindent az Úrtól kell várni, és ebben bizony vannak restanciáink.

Azt mondta, hogy valahogy másképpen kell szólni az emberekhez, de az evangéliumot nem lehet átírni. Azt kell akkor diszkóritmusban, rapben, meg TikTok-videókban eljuttatni azokhoz, akikhez eddig nem jutott el? Nehéz elképzelni.

Az evangélium ugyanaz. Ha én ezt röviden összefoglalom, akkor azt mondom, hogy Isten az élet Istene, aki azt akarja, hogy nekünk a földi életünk is szebb, boldogabb legyen, ezért küldte el egyszülött fiát, akiben testet öltött. Jézus Krisztus a testet öltött Isten, és ő mondja, hogy én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek már ebben a földi világban, és ő, aki meghalt és feltámadott, az örök élet tágasságába helyezte az életünket. Valljuk meg őszintén, hogy minden problémánk abból fakad, hogy van halál, és ezért akarunk mindent itt, mindent gyorsan, mindent azonnal, és nem tudom, hogy hova lehet fokozni még ezt a tempót meg ezt az ingermennyiséget, amiben élünk, aminek egyébként rengeteg mentális, meg lelki betegség a hozadéka. Ezt én lelkipásztorként is tapasztalom. Az evangélium az, hogy az örök élet tágasságában élhetjük meg a földi életet. Az evangéliumban minden, ami az örök életről megszólal, gyönyörű, és nem tudjuk ennek a világnak a dimenzióiból megérteni, azért szólal meg, hogy ez a világ szebb legyen, hogy jobban tudjuk egymást szeretni. Ne legyen ennyi konfliktusunk kicsiben és nagyban, hogy az ember bárhova nyúl, ott mindenhol rivalizálás van, sokkal szebb lehetne ez az élet. És hisszük, hogy aki az élő Istent megismeri, annak az élete átalakul, azok a közösségek más közösségekké lesznek, házasságban, családban, munkahelyen, és sorolhatnám a koncentrikus köröket, vagy a nemzetek közötti kapcsolatban, és akár világméretekben is. Az evangélium az ugyanaz, és hangsúlyozom, hogy ebből következik egy életrend az Isten szeretetéből, hogy te nem tudod az utat, én tudom az utat. A Biblia számtalanszor mondja, hogy ez az út, ami az életre visz, ne térj le, mert ott szakadék van. Mindig az a példa áll előttem, hogy az Isten, amikor azt mondja, hogy nem engedlek jobbra és balra, az olyan, mint amikor a völgyhídon átmegyek, a Balaton déli partján egy óriási gyönyörű tereptárgy, akkor ott nincs vita a tekintetben, hogy most jobbra megyek, vagy balra megyek, mert vagy egyenesen megyek, vagy a szakadékba zuhanok. Sok mindenen lehet vitatkozni, sok etikai kérdést kell és lehet újragondolni, de az evangéliumból következnek olyan egyértelmű dolgok, amik az egyre kaotikusabb világunkban szeretnének rendet teremteni, mert a szabadság az csak rendben élhető meg. A szabadság az csak mederben élhető meg, és ha, mint itt az áradásnál, a Duna gátja átszakad, abból óriási tragédia lett volna. Az a kérdés, hogy a mindig ugyanaz evangéliumot hogyan tudjuk átadni a ma emberének. Én egyetlenegy módszert mondok, ami nekem mindig bevált, és engem az is izgat, hogy nemcsak azoknak, akik meg lettek keresztelve, mondhatnám magam felé önző, részrehajló módon, akik reformátusnak lettek keresztelve, minden ember érdekel. Azok is, akik mást gondolnak a világról, mint mi. Isten igéje, szeretete, életrendje egyetemes, és ott az a legfontosabb, hogy ne én akarjak először beszélni, hanem mondd el, te hogy gondolod, beszélgessünk, és akkor kialakul közöttünk egy bizalmi viszony, amiben én szánok időt rá, hogy meghallgatlak. És ha a bizalmába fogad, ha kialakul egy ilyen bizalmi viszony, egy ilyen baráti viszony, akkor ő maga kérdez rá arra, ami az evangélium, ez mindig bevált. Csak türelmetlenek vagyunk, pedig ez egy hosszabb folyamat, ami időigényes, és mivel az egyház türelmetlen a kommunikációt illetően, ezért lesz sokszor az üzenetben keményebb, agresszívebb.

Ostorozza a népet.

Ostorozás, ezt felejtsük el. Vagy az, hogy igen, nem így van és kész direktívák. A fiatalok, az új generációk a direktívákat nem fogadják el, mert értelmes emberek, mert gondolkodnak, mert kérdéseik vannak, mert rácsodálkoznak a világra. Olyan értelmes fiatalok egyébként, azok is, akik lehet, hogy a kérdésükben mintha istentelenek lennének, nem is szeretem ezt a kifejezést, elkezdünk beszélgetni, kérdezzen újból, nem baj, ha van kételye. És kialakul egy testvéri bizalmi viszony, amelyben aztán egyszer csak megszólal az evangélium. Ez egy magvetés. Lehet, hogy ő úgy megy el, hogy nem ért egyet ezzel. Az a mag kihajt benne. Én egy hete kaptam e-mailen egy olyan levelet egy régi, körülbelül 30 évvel ezelőtti hittanosomtól, aki az egyik legrosszabb volt, és nem tudtam vele mit kezdeni, szétverte a hittanórát. De valamiért ott volt. Mindig vitatkozott is velem, sokszor nem is volt ez kellemes, és ír nekem, hogy tiszteletes úr, Józsi bácsi, olyan sokat jelentettek nekem azok, amiket elmondott. És kérdezte, most van egy krízise, eljöhetne-e beszélgetni. Harminc éve nem hallottam róla, de a neve azonnal ismerős volt. De sok példát mondhatnék. Kérdezem a 16 éves unokaöcsémet is, mit olvasol, milyen zenét hallgatsz, mi érdekel téged? Fontos tudni azt, hogy a fiatal generáció miként tájékozódik a világban, így építhetők hidak csak. Először közös élményekkel, kirándulásokkal, bográcsozással, koncertre elmegyünk. Nagyon fontos a közösség, a kommunikáció.

Van ember, aki a református egyházon belül ezt képes megszervezni? Elég, ha vasárnaponként az ember elmegy a templomba, vagy megnézi az online közvetítést? Vélhetően volt ennek divatja, de az nem csinál még közösséget, nem látjuk egymást.

Az istentiszteleti közösség az a gyülekezetnek a csúcsélménye, ahol már azok vannak, akiknek ez igényük és aktívan részesei Krisztus testének. A személyes kapcsolatok, az olyan indirekt alkalmak szervezése, mint például a gyülekezeti filmklub, ami nem egy liturgikus alkalom, vetítünk egy filmet, soha nem Jézus-filmet, hanem egy olyan filmet, ami felvet egy életproblémát, egy kérdést, és nagyon jól elénk tárja azt, másfél-két órában. Utána leülünk beszélgetni, és ott minden kérdést fel lehet tenni. Ez például egy indirekt módszer. Olyan beszélgetések alakulnak ki, miközben észre sem veszi az illető azt, hogy ő közben betagolódott a gyülekezetbe, mert ott vannak gyülekezeti tagok és barátságok szövődnek. Én az indirekt alkalmakban hiszek, és abban, hogy megállok az utcán. Soha nem kérdezem, hogy miért nem jár templomba, vagy régóta nem láttam, hogy van, mi a helyzet. És akkor időt szánunk arra, hogy beszélgessünk. Én ebben látom mindenképpen a megoldást. Én, ha kell, elmegyek rockkoncertre a gyerekekkel. Most már nincs időm, de volt erre példa, mert a hídépítés csak így lehetséges, ők pedig soha nem felejtik el ezt a közösséget. A mindennapi folyamatos kapcsolattartás, ami lehet egy e-mail-váltásban, lehet egy telefonban, lehet egy SMS-ben, vagy nem tudom, mit használnak ma, ezek mind-mind működnek. A sok nehézsége és nyomorúsága mellett nagyon sok áldása van a közösségépítés tekintetében az online világnak, türelemmel kell lenni, lehet, hogy ezek az emberek tíz-húsz-harminc év múlva jelennek meg az istentiszteleti közösségben. Nagyon sok olyan lelkészünk van, aki ezt hűséggel csinálja a legkisebb településen is, és az a tapasztalatom, ha valaki lelkipásztor, és erre szenteli az idejét tényleg, gyülekezetek elevenednek meg, még vidéken is. Konkrétan két olyan példát tudnék mondani a Dunántúlról, ahova fiatal lelkészek kerültek, olyan helyre, külső támogatással, mert nem tudtak volna megélni, ahol már eltemettük a gyülekezetet, de egy utolsó esélyt kapott. A település is szinte már haldoklott. Elkezdtek foglalkozni az ottani település minden emberével és a környékbeli településekkel is, nagyon komoly és virágzó gyülekezetek jöttek létre, a lelkész miatt költöztek oda emberek. Erre egyre több példa van. És magam is megtapasztaltam a lelkipásztori szolgálatom során, hogy 10-15 év hűséges szolgálata után látok valami olyan eredményt, ami mutatja, hogy az Isten munkál, és áldássá lesz a szolgálat. Én 35 éve vagyok egy helyen, és olyan hálás vagyok a gyülekezetemért, mert tényleg családként vagyunk együtt, és mindenkit ismerek, és mindenki megszólít. Nem magamról akarok beszélni, de az Isten megáldja ezt az odaadó munkát.

Jobbak lesznek az emberek, ha csatlakoznak egy gyülekezethez? Mégsem verhetem minden nap a feleségemet, meg ő se engem, ha már gyülekezeti tag vagyok, meg nem csalhatok az adóbevallással, mert ez nem fér bele, főleg a református elképzelésekbe. Ezt szívesen fogadják az emberek? Vagy ez egy korlát, szűkítés?

Nagyon köszönöm ezt a kérdést. Nagyon fontos. Ha azt mondom, hogy jobbak, akkor ez gőgösnek hangzik.

Laikus kérdés volt, így tudom megfogalmazni.

Llátható jelei vannak annak, hogy jobbak lesznek. Van, aki mélységekből jön. Nem akarok konkrét példákat mondani, van, aki a gyülekezetben, az isteni ige közelében, a gyülekezeti tagok szeretetében kapja meg azt a kapaszkodót, hogy ne essen vissza például egy szenvedélybetegségbe, vagy gyógyuljon a házassága. És ezek az emberek pontosan tudják azt, hogy mássá kell lennem ahhoz, hogy gyógyuljak. Ez Isten segítségével megy, meg az Isten eszközeinek, a testvérek, vagy egy lelkigondozó, vagy egy gyülekezetből való barátom segítségével. Erre rengeteg példa van, mert most már a gyülekezetben kezdjük kiosztani, hogy azokra, akik így jönnek a gyülekezetbe, és kérnek konkrétan segítséget, ki figyel oda, de ez nem kényszer, ez egy boldog lehetőség, mert kényszerben nem lehet megújulni. De mondok egy példát, hogy jobb-e vagy sem. Van egy táborunk Balatonfűzfőn, sok ilyen tábor van szerte az országban, de mivel lelkész vagyok, a saját példámból tudom ezt mondani, hogy egy nyári hittancsoport vagy ifjúsági csoport akár kemény dió is lehet, pedig ezek keresztény csoportok. Néha azt érzem, hogy valahogy jobban kéne viselkedni, hogy látszódjék rajtuk, hogy az Úr Jézus Krisztushoz tartoznak. Egyszer becsúszott a szervezés során egy hiba, egy világi iskola jelentkezett egy olyan helyről, ahol van református gimnázium is. Mi azt hittük, hogy utóbbiak jelentkeznek. Jöttek sörös rekeszekkel és minden egyébbel, pedig pedagógusok is ott voltak. Soha nem csináltam ilyet, két nap után el kellett küldeni őket. Azért van különbség.

A társadalmi szolgálatokra honnan van forrása meg ereje a református egyháznak?

Kevésbé köztudott az, hogy a gyülekezeteink nagy része önfenntartó. És egyre inkább arra buzdítjuk a gyülekezeteinket, hogy az a hit megvallásának az egyik nagyon fontos jele, hogy ők a gyülekezetüket fenntartják.

Áldoznak rá?

Áldoznak rá, tizedet fizetnek, azért ez a Bibliában benne van, mert számukra ez lelkileg fontos. Eltartják a lelkipásztorokat, a szolgálatokat, fizetik a rezsit, fenntartják az infrastruktúrát, és én vallom, hogy erre kell törekedni. Folyamatosan buzdítjuk a híveinket, hogy erre valahogy indirekt módon hívják fel a figyelmet, sokszor a liturgiának része az adakozás hirdetése, és néha kimarad még a liturgiából is, de erről tanításokat is kellene adni, hogy ha mi szeretjük az egyházunkat, akkor mi fenntartjuk az egyházunkat. Ez még hagy kívánnivalót maga után, de a gyülekezeteink nagy része próbál önfenntartó lenni. Az intézményfenntartás más helyzet, az egyháznak nincs működő vagyona, mint korábban volt. Amikor a közoktatásban részt veszünk, ahol 180 ezer gyermekkel foglalkozunk, óvodától egészen gimnáziumig, és még ide vehetem a felsőoktatást is, a lelkészképző intézeteket nem számítva. A Károli Gáspár Református Egyetemen nyolcezer fiatallal foglalkozunk egyszerre.

És az egy jó hírű egyetem.

Jó hírű egyetem, és köszönöm, hogy ön mondja, mert ez megerősít bennünket is, és hálásak vagyunk érte, hogy ezt mások is észreveszik, és nagyon sokat teszünk is ezért, miközben a szociális szférában is körülbelül ennyi gondozottunk van, a gyermekvédelemben, házi segítségnyújtásban, lakásotthonokban, idősotthonokban. Szeretetszolgálatunk, óriási szakértelemmel, minden helyen ott van minden korosztálynál, és minden helyzetben, ahol szükség van a segítségre. Ezeknek a fenntartása természetesen komoly adományokat is jelent, hiszen a gyülekezeteink az intézmények javára is adakoznak. Mivel ez a társadalmi alrendszer része, a nemzetünk közjójáért mi is teszünk az intézmények érdekében, jó lelkiismerettel fogadjuk el azokat a normatív és egyéb támogatásokat, amelyeket más állami fenntartású intézmények is megkapnak. Én remélem, ez érthető és világos, ez a szolgálatunknak a része.

Hogy élik meg azt a fajta keresztény ébredést, ami a világnak tőlünk nagyon távoli részein tapasztalható, de itt Európában meg mintha már nem volna tapasztalható?

Én minden nap az ébredésért imádkozom. Amikor az ébredésről beszélünk, akkor arról beszélünk, hogy az ember ráeszmél arra, hogy egy transzcendens lény, arra, ami a Lukács 12.23-ban van, hogy több az élet. És ezt a mennyei többet már itt, ebben a földi világban is megélhetem. Azzal az Istennel, aki szeret, és aki elvégzi az én életemben, hogy én magam sem csak önmagamnak éljek. Római levél tizenötödik fejezetének első verse így hangzik, hogy ne csak a magatok kedvére éljetek. Történik egy csodálatos átalakulás, és ez nem csak egyes emberek életében, hanem egyszerre egy közösség, egy nemzet életében, vagy nemzetek életében. Hiszen nagyon sok súlyos esemény történik körülöttünk 2020 óta, a Covid óta szinte egyik próbatétel a másik után, és ezek világszintű problémák. Említettem a beszélgetés elején, hogy Isten az események ura, én hiszem, és ezért imádkozom, hogy az Isten ezzel egy ébredést készítsen elő. Én hiszem, hogy ez így lesz. Valahol elérjük azt a határt, ha nem változunk meg az Istenhez és az egymáshoz való viszonyunkban, az életrendünkben, ahol szeretve mindenkit, azokat is mondom, akik mások, mint mi, de mégis egy isteni normalitást képviselve, amiben kiteljesedhet az emberi élet, akkor itt egy olyan kataklizma lesz, és én a reménység embere vagyok, ami rettenetes lehet. De pontosan ez a lényege a mi szolgálatunknak, hogy Urunk, könyörülj, Urunk, tarts meg bennünket! Urunk, add, hogy magunkhoz térjünk, hogy lehetne másként élni. Ez az ébredésnek a lényege. És én hiszem, hogy ez a reménység nem szégyenít meg engem sem, és azokat sem, akik ezért szolgálnak, dolgoznak vagy imádkoznak érte.

Az ember valószínűleg már gyerekkorában rájön arra, hogy transzcendens lény, amikor fölteszi azt a kérdést magának, hogy ő maga miért él, meg hogy mi a végtelen, meg mi van az égben fönt. Hogy lehet az, hogy a transzcendens életet megélő emberek jelentős része nem a kimunkált vallások felé fordul, ahol ezekre a kérdésekre alapos válaszok vannak, hanem mindenféle másfelé, vallástalanság felé vagy álvallások felé vagy divatok felé? Ennek mi a magyarázata ön szerint?

Itt megint magunkban kell keresni a hibát, azt, amin változtatni kellene, mert hisszük azt, hogy a Biblia egy olyan norma, egy olyan gyönyörű kijelentés, aminek ha a lényegét megfelelően kommunikálnánk, akkor az emberek ezt meghallanák. De én nem tartom azt járható útnak, hogy ma, amikor kinyílt a világ, egy nagy faluvá lett az egész világ, hogy az emberek ne ismerjenek meg más eszmerendszereket, amik nagyon hozzátartoznak a transzcendenciához, és ezzel az embernek a szellemi látása, az árnyaltsága, az érettsége mindenképpen növekszik. Az azonban meggyőződésem, hogy ezeknek az embereknek a jó része, és erre konkrét tapasztalataim vannak, egy idő után visszatér a kereszténységhez, és annak a nem szélsőséges kegyességi irányzataihoz, mert a kereszténység olyan konkrétan, narratívákban és költői módon fogalmazza meg az emberlét egyedüli Istenben való megválthatóságának a lényegét, amely így más vallásokban nincs. Az örök élet valóságát úgy fogalmazza meg, hogy az egy nagy vacsora, meg hogy sokkal inkább jobb mindennél, hogy nem egy szürke ködben való lebegés, hogy nem filozófia, hanem egy egészen konkrét kijelentés. Az Isten szeretete nagyon fontos, hogy Isten elment a legvégsőkig, hogy bennünket meggyőzzön. Felvette a tér és az idő korlátait, eljött erre a világra Jézus Krisztusban. Tehát Jézus Krisztus az Isten fia, de több a testet öltött Isten, mondja Jézus, aki engem látott, látta az Atyát. Isten ennyire elment, hogy bebizonyítsa, hogy ő van, és ő az egyetlen élő Isten, megmutassa, hogy ő milyen, nézzünk Krisztusra, olyan az Isten, és ennyire szeret bennünket, és hogy megvált bennünket az emberek minden törékenységéből. És egyébként most a szélsőséges és talán nem sértődik meg senki, de romboló irányzatokat leszámolva, ha valaki ezekkel az eszmerendszerekkel megismerkedik, szerintem az egy lépcsőfok, hogy eljusson egyre érettebb hitig. Számomra nagyon fontos a művészet és a kultúra minden ága. Én nagyon szeretem a művészeteket, azoknak minden ágát, az egy gyönyörű ugródeszka, de akár a tudomány is a Biblia istenéhez, aki Jézus Krisztusban megmutatta magát, csak azzal a különbséggel, hogy a művészetet nem lehet lekorlátozni, mert a művészetnek az a lényege, hogy korlátlanul megfogalmazza azt, ami benne van. Az örömöt is, a kínokat is, ha ezt mi korlátoznánk, akkor az többé nem lenne művészet. Nekem az egyik legnagyobb filmélményem, nem tudom, ismeri-e, mexikói rendező, González Iñárritu Bábel című filmje, amelyben a marokkói sivatagban eldördül egy puskalövés, és ez olyan tragédiát okoz, hogy négy különböző kultúrában élő családot hoz össze Marokkóban, Mexikóban, Amerikában és Japánban. Ezek az emberek mindenben mások. Sem nyelvben, sem vallásban, sem kultúrában igazából nem érthetnék meg egymást. És maga a rendező kimondta, hogy ez volt a célja, hogy egyvalamit bemutasson, hogy bárhol élünk, az ember is megváltásra szoruló lény. Vagyis, hogy vannak olyan helyzetek, amikor mi emberek, akárhogy akarjuk, nem tudjuk megoldani a problémáinkat. Ehhez az Isten segítsége, szabadító irgalma kell.