Van néhány olyan grafikon, ami megmutatja, hogy kié lesz a jövő. Az Our World in Data lenti ábrája világosan megmutatja, hogy míg az elmúlt évtizedekben Németország villamosenergia-termelése csökkent, az Egyesült Államoké pedig stagnált, addig Kínáé meredeken emelkedett, és mára már messze elhagyta a másik két gazdasági központot ebben a mutatóban.

És a fenti grafikon nem csupán villanyszámlákról szól, hanem hatalmi trendeket is mutat. Azt, hogy hol épülnek a kohók, az akkumulátorgyárak, a robotok, az adatközpontok, a vasutak, a kikötők és a számítógépfarmok.

A modern ember hajlamos azt hinni, hogy a gazdaság egyre virtuálisabb lesz. A szolgáltatás, a szoftver, a pénzügyi innováció, a mesterséges intelligencia számít csak. Akik így gondolkoznak, azok elfelejtik, hogy minden korszak nagy áttörése, és így számos birodalom felemelkedése mögött egy új energiarendszer állt.

A brit ipari forradalom nemcsak James Watt zsenialitásáról szólt, hanem a szénből kinyert, addig elképzelhetetlenül sűrű energia társadalmi hasznosításáról is. A XX. századi Amerika nemcsak Ford szalagjainak és a Wall Street bankjainak köszönhetően lett a világ vezető gazdasága, hanem az olajnak, villamosításnak, autópályáknak, alumíniumnak, repülőgépgyártásnak és katonai logisztikának is köszönhetően. Vaclav Smil is sokat írt arról, hogy a civilizációk felemelkedését nem pusztán az innovatív ötletek, hanem jelentős részben a nagy mennyiségben mozgósított energia alapozta meg (lásd például „Energia és civilizáció – Történeti áttekintés” című könyvét).

Az energia ugyanis minden más termelési tényezőt megsokszoroz. Nem mindegy, hogy a munkás kézzel hordja a téglát, vagy daruval emeli meg. Fejlett acéltermelés, cementipar, vegyipar, műtrágyagyártás, chipgyártás és hadiipar sem létezhet megfelelő mennyiségű és stabilan rendelkezésre álló energia nélkül.

Ha pedig energiáról beszélünk, akkor szót kell ejteni ennek költségéről is. Az IEA 2024-es jelentése szerint az energiaintenzív iparágak villamosenergia-árai az Európai Unióban 2023-ban csaknem kétszer akkorák voltak, mint az Egyesült Államokban és Kínában. Ez a különbség a gyakorlatban gyárbezárásokban, elhalasztott beruházási döntésekben és ipari elvándorlásban jelenik meg.

A fenti összefüggéseket Kína értette meg a legjobban. Amikor Nyugaton a posztindusztriális gazdaság diadaláról beszéltek, Peking acélt, cementet, kikötőt, vasutat, erőművet, nagyfeszültségű vezetéket és gyárvárost épített. Tény, hogy a kínai modell környezeti ára óriási volt. Az EIA szerint 2023-ban Kína primer energia-fogyasztásának 62 százalékát még mindig a szén adta. Ám 2024-ben a nem fosszilis források már a kínai beépített villamosenergia-kapacitás több mint felét tették ki. Vagyis

Kína egyszerre a régi széncivilizáció óriása és az új nem fosszilis ipari korszak egyik legnagyobb építője.

Az Egyesült Államok gazdaságának továbbra is óriási előnye van. Top egyetemek, fejlett és jól működő tőkepiacok, magas szintű chiptervezés, erős katonai szövetségi rendszer, dollárhegemónia, vezető technológiai cégek. De az áramtermelési görbe kellemetlen kérdéseket tesz fel a jövővel kapcsolatban.

A XX. századi Amerika azért tudta egyszerre autóba ültetni a középosztályt, megépíteni a repülőgép-hordozókat és embert juttatni a Holdra, mert az energiaellátása együtt nőtt az ambícióival. Az egészen biztosan nem egyeztethető össze, hogy a XXI. századi AI-versenyben az ambíció exponenciális, míg az áramtermelési görbe lapos.

A mesterséges intelligenciáról szóló közbeszéd egyik legfélrevezetőbb szava a felhő. Az adataink ugyanis nem az égben vagy a fizikain túli dimenziókban vannak, hanem ablak nélküli szerverparkokban, melyek nem működnek transzformátorállomások, hűtővíz, tartalékgenerátorok, nagyfeszültségű vezeték és természetesen brutálisan sok energia nélkül.

Az AI energiaéhségét elsősorban nem a modellek betanítása adja. Bár látványos, amikor egy óriásmodellt heteken-hónapokon át tanítanak, a jelentősebb teher azonban a mindennapi használat. A keresések, a fordítások, a rengeteg kód, képgenerálás, videó, a vállalati automatizálás és a robotok vezérlése összességében brutális módon terheli a hálózatot.

Ha a mesterséges intelligencia beépül az iparba, a közigazgatásba, a tudományba és a hadviselésbe, akkor az energiaigénye nem kampányszerű lesz, hanem állandó, sőt, növekvő. Ahogy egy acélművet sem csak napi két órára kell bekapcsolni, úgy egy AI-infrastruktúrát sem lehet csak abban a pár órában működtetni, amikor éppen fúj a szél, süt a nap, és nem játszik túl sok fiatal Minecraft-ot.

Tegyük ehhez hozzá, hogy szakértők szerint

az AGI-verseny rövidesen már arról fog szólni, hogy mesterséges intelligencia fejleszti a következő modelleket, melyek a saját utódaikat építik majd.

Ez nemcsak technológiai szintben jelenthet exponenciális trendet, hanem energiafogyasztásban is.

Ha egy ország nem tudja tartani a tempót, mert nincsen elég „kakaó”, akkor az az állam egészen biztosan lemarad a legerősebb általános mesterséges intelligenciáért folytatott versenyben, ergo középtávon is csak digitális gyarmata lehet a vezető szereplőknek. Ez pedig még aggasztóbbá teszi az 1. ábra görbéit amerikai és európai szemmel.

Ebben az olvasatban Donald Trump nukleáris fordulata nem különc technológiai ötlet, hanem egy racionális válasz a fenti kihívásokra. A 2025-ös elnöki rendeletek a nukleáris ipari bázis újjáélesztését, a fejlett reaktorok gyorsabb telepítését, az engedélyezés gyorsítását és az üzemanyag-ellátási lánc megerősítését célozzák.

Az egyik legérzékenyebb pont a kiégett fűtőelemek újrafeldolgozásának és újrahasznosításának vizsgálata, egy kormányzati tulajdonú, de magánüzemeltetésű újrafeldolgozó és újrahasznosító létesítmény lehetőségével. Az, hogy ez egyáltalán felmerülhet, egyértelmű beismerése annak, hogy az AI-korszakban az energiabőség már nemzetbiztonsági kérdés.

Az energetikai reform egyik kulcseleme a köznyelvben elterjedt „plutónium-erőmű”. A kifejezés azonban nem pontos, hiszen több technológia keveredik egy ilyen rendszerben,

• a plutóniumot tartalmazó kevert oxid üzemanyag,
• a gyorsneutronos reaktor, a tenyésztőreaktor,
• a kiégett fűtőelemek újrafeldolgozása, illetve
• a katonai plutónium polgári célú felhasználása.

Az American Nuclear Society 2025-ös anyaga szerint az amerikai energiaügyi minisztérium mintegy 19,7 tonna többletplutóniumot tenne elérhetővé fejlett nukleáris technológiák számára. Ez értelmezhető úgy is, mint hulladék- és készletkezelés, ám a jelen helyzetben sokkal inkább tűnik energetikai, gazdasági és nemzetbiztonsági projektnek.

A plutóniumos technológia fizikája egyszerre elegáns és félelmetes. A hagyományos könnyűvizes reaktorok többnyire dúsított uránnal működnek, és a neutronok lelassításával tartják fenn a láncreakciót. A gyorsneutronos reaktorok ezzel szemben kevésbé lassított, nagyobb energiájú neutronokra építenek, és képesek lehetnek arra, hogy az urán-238 egy részéből plutónium-239 keletkezzen.

Nem véletlen, hogy az ilyen erőműveket tenyésztőreaktornak is hívják, hiszen nemcsak elégeti a hasadóanyagot, hanem egyben új hasadóanyagot is létrehoz. Így ugyanabból a nukleáris nyersanyagból jóval több energia nyerhető ki.

A másik lehetséges irány a kevert oxid (MOX) üzemanyagról szól. Ez a plutónium-dioxid és urán-oxid keveréke, amelyet egyes hagyományos reaktorokban is fel lehet használni. Az NRC szerint a MOX-programok egyik eredeti politikai célja az volt, hogy a fegyverminőségű plutóniumot olyan formában égessék el reaktorban, amelyet később sokkal nehezebb fegyvercélra használni.

Európában évtizedek óta létezik MOX-gyártás és -használat, sőt, Paks II. is használhat majd ilyet, ám az amerikai hozzáállás eddig politikailag, költségvetésileg és technológiailag sokkal konzervatívabb volt. Ez persze érthető. A plutónium a nukleáris fegyverek egyik kulcsanyaga, ezért minden olyan technológia, amely plutóniumot állít elő, szállít, tárol, dolgoz fel vagy tesz bizonyos szereplők számára elérhetővé komoly kockázati és őrzési kérdéseket jelent.

A magáncégek bevonása azért különösen érzékeny, mert a Szilícium-völgy pörgése és a nukleáris biztonság kockázati szemlélete két külön világ. Az egyik a gyors iterációra, kockázati tőkére, mihamarabbi prototípusra és piacszerzésre épít, míg a másiknál egy apró hibának is évtizedes távon lehetnek nemzetbiztonsági és környezeti következményei. Ha egy startup szoftvere elromlik, az néha csak kisebb bosszúság néhány ügyfélnek, ha azonban a plutóniumgyártással van gond, az egy országos rémálom lehet.

Jimmy Carter pontosan ezt a dilemmát látta meg 1977-ben. Carter nem laikus volt, a haditengerészet nukleáris programjában szolgált, mérnöki képzettséggel és reaktorokhoz kötődő szakmai háttérrel érkezett a Fehér Házba. Elnökként pedig határozatlan időre elhalasztotta a kereskedelmi plutónium-újrafeldolgozást és -újrahasznosítást az Egyesült Államokban.

Carter döntése mögött a hidegháború nukleáris valósága állt. India 1974-es atomrobbantása után Washingtonban világos lett, hogy a civil atomtechnológia és a katonai képesség sokszor nehezen választható el egymástól.

A plutónium újrafeldolgozása energiahatékonysági és hulladékkezelési szempontból is vonzó volt, kockázati tekintetben azonban komoly kihívásokkal járt volna, hiszen sokkal több szereplőt, anyagot, létesítményt, szállítást kellett volna ellenőrizni.

Most ez a régi vita tért vissza új díszletek között. Az 1970-es években az olajválság, a hidegháború és a nukleáris fegyverkezés adta a hátteret, ma az AI, Kína ipari felemelkedése, az adatközpontok áraméhsége és az amerikai hálózati szűk keresztmetszetek. A régi kérdés azonban változatlan: hogyan lehet a plutóniumot úgy energiává szelídíteni, hogy közben ne váljon fegyverkezési, baleseti vagy ellenőrizhetőségi kockázattá?

A technológia hívei energiafüggetlenséget, hulladékhasznosítást és új nukleáris ipart ígérnek. Az ellenzői azt kérdezik, hogy nem egy drága, veszélyes és politikailag nehezen felügyelhető kockázatnak nyitjuk-e ki az ajtót.

A kínai állam olyan ipari ökoszisztémát épített, amelyben az energia, a gyár, a vasút, a kikötő, az akkumulátor, a napelem, az elektromos autó és az adatközpont ugyanannak a stratégiai térképnek a része. Az Egyesült Államok sokáig abban bízott, hogy a magasabb hozzáadott értékű bitek fontosabbak lesznek, mint a tonnák és kilowattórák. Ám az AI-korszak most azt üzeni, hogy energia nélkül nincsen gazdasági dominancia.

A XXI. század nagyhatalmi versenye ezért nem egyszerűen arról szól, ki ír jobb modellt, ki gyárt fejlettebb chipet, vagy ki publikál több kutatási áttörést. Arról is szól, ki tud több és nagyobb erőművet építeni, gyorsabban hálózatot fejleszteni, olcsóbb ipari áramot adni, biztonságosabban nukleáris üzemanyagot kezelni, és közben elviselni az energiaátmenet költségeit.

Az 1. grafikon pontosan ezért nyugtalanító. A kínai görbe ugyanis nemcsak múltbeli iparosítást mutat, hanem jövőbeli mozgásteret is. Az amerikai és a német pedig egy olyan trendet, amely az exponenciális számítási igényű mesterséges intelligencia korában stratégiai hátránnyá válhat.

Aki elsőként hoz létre valóban általános, önmagát fejleszteni képes mesterséges intelligenciát, az jó sokáig a világ ura lesz. Aki ehhez a versenyhez nem tud elég energiát biztosítani, az pedig egyértelműen kiírja magát az esélyesek köréből.

A nagy birodalmakat néha csaták döntik romba, néha pénzügyi válságok, néha pedig demográfiai fordulatok. Ám a mai AI-alapú világban lehet, hogy a megfelelő mennyiségű energia léte vagy nemléte lesz az, mely az egyes gazdasági szereplők felemelkedését vagy porba hullását okozza.

A szerző Sebestyén Géza, a BCE docense és az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője