Vasárnap reggel fél tízkor a Szajna felől, a hűvös párizsi levegőben alig hallható fémes zúgás vegyül a turisták morajába. A Louvre már nyitva, a Galerie d’Apollon aranydíszei a reggeli fényben csillognak, amikor egy emelőkosár áll meg a második emeleti ablaknál. Négy férfi sárga munkamellényben úgy mozog, mint akik a munkájukat végeznék. A flex úgy szikrázik kezükben, mint egy tűzijáték. A látogatók nem értik, amit látnak. Hétpercnyi, szinte szürreális eseménysor, és a csarnokból eltűnnek a francia királyi és császári családhoz köthető ékszerek.

A menekülés ugyanolyan filmbe illő, mint a behatolás. Robogók húztak el a Pont du Carrousel irányába, Eugenie de Montijo császárné koronáját maguk mögött hagyva. A francia állam vezetői történelmünk és örökségük elleni támadásról beszéltek.

Az első gondolata mindenkinek az, hogy mekkora veszteséget jelent mindez? A kérdés elsőre cinikusnak tűnik, de a valóságban nagyon is emberi. Ha elveszítünk valamit, először sokszor az értékén keresztül próbáljuk megérteni a veszteséget. Az érték azonban a műkincsek világában mindig többdimenziós. Egyrészt van az érték, amelyet egy biztosító fizet majd ki, másrészt ott van a kulturális veszteség, amelyet egyetlen adásvételi szerződés sem tud elmesélni.

1911-be, amikor Vincenzo Peruggia, egy olasz kézműves, aki korábban a múzeumban dolgozott kisétált a Mona Lisával, a világ kollektív memóriája megtanulta, hogy a hiány néha drágábbá tesz valamit, mint a jelenlét. A festmény elérhetetlenné vált, és ettől vált valóban híressé. Két évvel később, amikor visszakerült, az emberek nem csupán a képet nézték, hanem a történetet is, amely immár hozzátartozott. A rablást, az üldözést, és a megtalálás megkönnyebbülését.

A bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeum 1990-es éjjeli rablása, melyben Vermeer, Rembrandt és Degas művei voltak érintve, ugyanezt a mintát rajzolta fel. A kulturális hiány önálló legendává nőtt. A múzeum ma is üres keretekkel emlékeztet a lopásra.

A drezdai Grünes Gewölbe 2019-es kifosztása, a királyi ékszerek látványos és egyszerre brutális eltávolítása a vitrinek mögül ugyancsak felbolygatta a műkincspiacokat. A veszteség értéke meghaladta a 100 millió eurót, ám a kulturális veszteség még ennél is jelentősebb volt.

A műpiac ugyanis roppant érzékeny mérőműszer. Egyszerre reagál az adatokra és a történetekre. Rövid távon ráadásul pánikszerű folyamatokat is láthatunk. A gyűjtők és intézmények ilyenkor a kockázatot látják csak. Egy rablás után a hasonló korszakra és alkotásokra azonnal rávetül a gyanú árnyéka. Ezt hívjuk kockázati diszkontnak. A gazdaságtanban ez a felár ellentéte. Amikor valami kockázatosabbnak számít, a vevő csak olcsóbban hajlandó megvenni.

A műtárgyaknál ez jelentheti azt, hogy egy-egy aukción a kikiáltási árat sem sikerül meghaladni. De az is lehet, hogy el sem kel az adott műkincs. Az Interpol ellopott műtárgyakat listázó SWoA-adatbázisán alapuló elemzés is ezt találta. Közvetlenül a rablások után az érintett művészkör legális, tiszta művei is 4–6 százalékos diszkontot szenvednek el. A hatás akkor a legerősebb, ha egyszerre több mű tűnik el ugyanattól az alkotótól.

Li és társai „In Art We Trust” című 2022-es cikke azt találta, hogy a publikált jó proveniencia (tiszta tulajdonlási múlt, mint kiállítások, irodalmi hivatkozások, tanúsítványok) mintegy 4 százalékponttal növeli az eladási valószínűséget. Az árprémium pedig elérheti az 50 százalék feletti értéket is.

Ez a hatás a Louvre után még jelentősebb lesz. A reputációs sokk után a piac kockázati toleranciája csökken. A pénz a legbiztonságosabb címek felé áramlik, a jól dokumentált darabok árprémiuma nő, a kérdőjeles művek pedig vagy diszkonttal cserélnek gazdát, vagy hónapokra-évekre eltűnnek a kínálatból.

Eközben átrendeződhet a műkincsek köré épült hálózat is. A Louvre presztizse nyilván sérül a vasárnapi események miatt. Egyben felértékelődik a megbízható, stabil és jól védett múzeumok, galériák és aukciósházak szerepe, és így a forgalmuk is.

A fentiekkel párhuzamosan várhatóan megnő a valószínűsége annak, hogy egyes műalkotásokat nem fog tudni megnézni az átlagember. A Financial Times már 2024-ben arról írt, hogy a lopások és jogviták miatt a freeportok, azaz a vámmentes raktárak tele vannak műtárgyakkal. A tulajdonosok a biztosítási díjak és az eltulajdonítás elleni védekezés okán inkább kivonják a darabokat a nyilvánosság látóköréből.

Ezen folyamat hatása kettős. Egyrészt szűkül a piac, ami a kínálat szűkössége miatt áremelkedést indukál. Másrészt a biztosítóknak, aukciósházaknak és egyéb szereplőknek ezután egy szűkebb piacon kell biztosítani a nyereségüket. Ez pedig a műkincstulajdonosok szemszögéből a költségek emelkedésével jár.

Hosszabb távon a kulturális tőke akár még profitálhat is. Különösen ha sikerül megtalálni és visszaszerezni a vasárnap elrabolt műkincseket. A Mona Lisa visszatérésekor 1913-ban a sorok nem azért kígyóztak, mert a festmény megváltozott, hanem mert mindenki rájött, hogy kockázatos halogatni a megcsodálását. A mostani rablás potenciálisan hasonló hatásokkal járhat. Ha a tárgyak valaha megkerülnek, a közönség nemcsak az ékszereket fogja nézni, hanem a sérüléseiket, és a kalandos visszatérésük történetét is. A kulturális márkák (és a Louvre kétségkívül ilyen) paradox módon akár meg is erősödhetnek egy ilyen negatív esemény következtében. A rablás narratívát ad, a narratíva pedig figyelmet.

Érdekes kérdés az is, hogy miért döntenek úgy emberek, hogy ilyen egyedi műkincseket lopnak el. Az egyik magyarázat pszichológiai. Az elérhetetlenség növeli a vágyat. A másik kriminológiai. A lopás nem mindig racionális pénzügyi döntés, sőt, a túl híres művek feketepiaci eladhatatlansága sokszor értelmetlenné teszi az akciót.

A közeljövő könnyen előrejelezhető. A műpiac a következő hónapokban a biztosba fog menekülni. A tiszta, jól dokumentált művek ára és eladási esélye nőni fog. A biztosítási díjak is emelkedni fognak. Egyszer pedig, talán hónapok, talán évek múlva valahol felnyílik egy láda, és a fény megcsillan egy ismerős foglalaton. A világ egy pillanatra visszatartja majd a lélegzetét. A vitrinbe visszaemelt korona sérülései finom repedésekként mesélnek majd erről a vasárnap délelőttről. Az emelődaruról, a robogók zajáról, a Louvre előtti kordonról.

Az emberek pedig újra sorba állnak. Nem azért, mert a koronadíszek mások lettek. Hanem azért, mert mi lettünk azok. Gazdagabbak lettünk egy érdekes történettel. És ez a történet pénzben is mérhető.

A Louvre vasárnap délelőtti hét percéről ezért fogunk még sokáig beszélni, mert benne van minden, amit a műkincsekről tudni érdemes. Hogy a szépség törékeny. Hogy a bizalom drága. És hogy néha a hiány fénye teszi láthatóvá, mennyit ér egy műalkotás.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense