Folytatódik a több mint két hete tartó amerikai–izraeli támadássorozat Irán ellen, amelyre válaszul Teherán Izrael mellett a térség arab országaiban található amerikai érdekeltségekre, támaszpontokra mér csapásokat. Az InfoRádió Aréna című műsorában Csizmazia Gábor egyebek mellett a közel-keleti konfliktus lezárásának esélyeiről is beszélt.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének tudományos munkatársa Pete Hegseth amerikai védelmi minisztert idézte, aki korábban úgy fogalmazott: „nem mi kezdtük ezt a háborút, de mi fejezzük be”. Sokan furcsállták ezt a kijelentést, hiszen ha csak a közelmúlt eseményeit vesszük figyelembe, akkor valójában az Egyesült Államok támadta meg Iránt. Csakhogy az amerikai védelmi miniszter arra utalt, hogy a felek közötti viszony az 1979-ben kitört iráni forradalom miatt mérgesedett el, amikor a felkelők elűzték Mohammad Reza Pahlavi sahot. Az irániak pedig azzal szoktak érvelni, hogy az amerikai beavatkozás még ennél is korábban elkezdődött, így nem könnyű kibogozni, mikorra tehető a konfliktus kiindulópontja.

Ahogy Csizmazia Gábor fogalmazott, amerikai olvasatban az Egyesült Államok „már évtizedek óta egy de facto háborúban áll Iránnal”, hiszen például tavaly nyáron is volt egy komolyabb konfliktus az amerikai–izraeli, illetve az iráni fél között, ami tizenkét napos háborúként került be a történelemkönyvekbe. A szakértő hozzátette: a Trump-adminisztráció egyelőre azért tekinti sikeresnek az elmúlt több mint két hét eseményeit, mert az amerikai fél

viszonylag kevés ember- és fegyverveszteséggel, valamint a költségek kordában tartásával tudott közelebb jutni a célok eléréséhez, melyek közül az egyik az iráni erőkivetítési képességek lenullázása volt.

Felidézte, hogy az 1980-as évek elején Teherán által támogatott szélsőségesek felrobbantottak Bejrútban egy katonai létesítményt, melynek következtében csaknem 300 amerikai katona életét vesztette. Ehhez képest az elmúlt bő két hétben kevesebb mint 20 amerikai halt meg a támadásokban, ami az arányokat tekintve jelentős különbség. A mostani konfliktusnak a harmadik hete kezdődött meg nemrég, miközben az első öbölháború 1991. január 16-tól február 28-ig, vagyis több mint 40 napon át tartott, és akkor is körülbelül 300 amerikai katona halt meg. Az amerikaiak ezen számokhoz képest tartják sikernek azt, hogy a jelenlegi fegyveres konfliktusnak kevesebb mint 20 amerikai áldozata volt eddig.

Csizmazia Gábor szerint az első öbölháborúval való párhuzam azért is helytálló és jó viszonyítási pont, mert az is egy sikeres művelet volt amerikai szempontból, ami tulajdonképpen lezárta a hosszú ideje tartó Vietnám-szindrómát az Egyesült Államokban, ráadásul „a nemzetközi válságkezelés szempontjából is mintaértékű volt, mivel nagy vonalakban majdnem minden úgy történt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva”. Az USA akkor sikeresen avatkozott be és védte meg Kuvaitot Irakkal, illetve Szaddám Huszeinnel szemben, miközben akkor még nem az volt a cél, hogy az iraki elnököt megbuktassák.

Az amerikai kormányzat ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy a jelenlegi iráni helyzet még nem tart ott, mint ahová elértek az első öbölháború végén, de közben komoly eredményeket tudnak felmutatni, hiszen izraeli segítséggel megsemmisítették az iráni légierő és flotta jelentős részét. A Trump-adminisztráció továbbra is lebegteti a szárazföldi művelet lehetséges elindítását Iránban, aminek azonban már vélhetően jóval több halálos áldozata lenne. Ez már ténylegesen boots on the ground (tükörfordításban: bakancsok a földön) akció lenne, és nem az történne mint Venezuelában, ahol különleges műveleti erőkkel ütöttek rajta Nicolás Madurón.

Csizmazia Gábor kiemelte: az amerikaiak Irán esetében nagyon ódzkodnak egy ilyen beavatkozástól, mert akkor akár az úgynevezett kúszó misszió (angolul mission creep) veszélye is fenyegethet, amikor

egy eredetileg korlátozott célú misszió fokozatosan kiterjed, a célok elmosódnak, és a beavatkozás végeláthatatlanná vagy kezelhetetlenné válik.

Ez könnyen megtörténhetne most az amerikaiakkal Iránban is, mert hiába vonulnának be, hogy elérjenek valamilyen katonai vagy politikai célt, „aztán ott szembesülnének a valósággal”, ami sok mindent átírhat. Hozzátette: akár hetek, hónapok eltelhetnek egy ilyen szárazföldi hadművelettel, ott lehet ragadni nagyon sokáig, miközben a célok változhatnak, egyik felülírhatja a másikat, és az sem biztos, hogy mindegyik egyszerre vagy egymás után teljesíthető.

Az NKE John Lukacs Intézetének tudományos munkatársa kiemelte: Donald Trump számára továbbra is az amerikai elsőség a legfontosabb, illetve az igény arra, hogy ők „nem vonulnak vissza a saját házuk tájára”. Mint mondta,

az amerikai geopolitika hagyományosan a víz geopolitikája, vagyis a tengeri, hajózási útvonalak állandó biztosítása a kereskedelmi céloknak megfelelően.

Csizmazia Gábor szerint az iránihoz hasonló konfliktusokat általában az olaj miatt vállal be az USA. Jelen esetben pedig az verhette ki náluk a biztosítékot, hogy Irán közvetítőkön keresztül zavarta a hajózást, illetve a nemzetközi energiapiacot. A kritikusok éppen azért bírálják Donald Trumpot, mert őt teszik felelőssé az olajár és az üzemanyagárak emelkedéséért a Hormuzi-szoros iráni lezárása miatt. Erre az amerikaiak részéről főleg olyan válaszok születnek, hogy hol maradtak a felháborodások, amikor tüntetőket lőttek halomra Iránban, vagy amikor a Teherán által támogatott jemeni terroristák, a húszik kereskedelmi hajókat vettek célkeresztbe.

„Ahol olaj van, odamegy az Egyesült Államok, és nem kell rögtön arra gondolni, hogy akkor elteszi magának. Van ilyen szándék is, hogy ez hadizsákmány, de közép és hosszabb távon az az elsődleges, hogy megérje az amerikai intervenciónak egy-egy ilyen beavatkozás” – magyarázta a szakértő.