A fiatalok arra hívták fel legerősebben a figyelmet, hogy a jelenlegi gyermekvédelmi rendszerben az önvédelem az első – olvasható a jelentésben, a 133. oldalon.

A szakellátásba kerülő gyereknek adott tanácsokból elsősorban túlélési logika rajzolódott ki: „tegyen magáért, mert más nem tesz”, emellet még az is ehangzott, hogy „csak abban bízz, akit a tükörben látsz.” A beszélgetésen résztvevő fiatalok első tanácsai ezek lennének egy új gyerek számára, ami erősen rávilágít a rendszer diszfunkcionális működésére. Ezek a mondatok nem megerősítő önállóságot, hanem kikényszerített önvédelmet jeleznek.

A gyerek akkor válik saját biztonságának elsődleges felelősévé, amikor nem számíthat arra, hogy egy felnőtt észreveszi a veszélyt, komolyan veszi a jelzését és végigkíséri a megoldást. Erre utalt az is, hogy a az önvédelem egyik utolsó eszközének írták le a jelzéstevést.

A fiatalok több negatív élményt is megosztottak azzal kapcsolatba, hogy a gyerekek jelzését nem vették elég komolyan. A fiatalok tapasztalatai szerint a formális panasz- és jelzési lehetőség önmagában nem védi meg a gyerekeket.

Több történetben a jelzést nem követte érdemi intézkedés, a gyerekeket nem kérdezték meg, nem tájékoztatták a folyamatról. A felnőttekkel való konfliktusokkal kapcsolatban többször azt tapasztalták, hogy a felnőtt szava hitelesebbnek számít. Ilyen esetekben a gyerekek inkább nem jeleznek, ez sokkal racionálisabb döntéssé válik számukra.

Ezt foglalja össze az egyik résztvevő: „Nem merem elmondani, mert nem tudom, hogy mi lesz a következménye annak – azon felül, hogy azt mondták, hogy szabad mondanom.”

A kortársak ebben a helyzetben egyszerre jelenthetnek védelmet és veszélyt. A sorstársak megértést, gyakorlati tudást és szolidaritást adhatnak, ugyanakkor a felnőtt jelenlét hiányában (vagy nem megfelelő felnőtt visszacsatolások esetén)

olyan hierarchia alakulhat ki a gyerekek között, amiben jellemző a megfélemlítés és az erőszak, kortárs bántalmazás (bullying).

A kortársak közötti bántalmazások a gyerekek csoporton belüli szokásrendszerét, kapcsolódásait is átalakíthatják, ha a felnőttek nem ismerik fel a bántalmazást vagy akár kialakulhat olyan helyzet is, amiben a kortárs bántalmazót/bántalmazást a fegyelmezés “eszközeként” használják az 132 intézményben azért, mert a felnőtteknek nincs kapacitásuk se a megelőzésre, se a megfelelő fegyelmezésre, szabályalkotásra.

De az is előfordulhat, hogy a képzetlen felnőtt munkaerő lehetőséget lát abban, hogy a gyerekek “egymás között rendezik le a konfliktusaikat”, és ezzel “aládolgoznak” a felnőtteknek, mentesítik őket az alól, hogy nekik kelljen felelősséget vállalni a konfliktusos helyzetekért. Erre is mondtak több példát a fiatalok.

Ennek ellenére pozitív példák is elhangzottak a beszélgetésben.

Ezek közé tartozik, hogy a gondozási hely formája és létszáma önmagában nem határozza meg, hogy milyen lesz a szakellátásba kerülő gyereknek. Sok helyen dolgoznak jó szakemberek, akik biztonságot teremtenek a gyerekek számára.

A stabil, elérhető, következetes és személyes felelősséget vállaló felnőttek még terhelt körülmények között is biztonságosabb közeget tudnak teremteni. A megszólalás csak akkor valódi részvétel, ha biztonságos és van következménye. A biztonságos megszólaláshoz a gyerekeknek értenie kell, mi történik olyan esetekben amikor valami miatt jelzést tesznek, pontosan mi vár rá a jelzése után.

Hangsúlyozták, hogy védelemre van szükség a megtorlással szemben, valamint elérhetővé kell tenni a gyerekek számára a gondozási helytől független segítséget, és visszajelzést kell kapniuk a megtett lépésekről.

Ezzel összefüggésben elmondták, hogy önmagában nem elegendő a panaszláda, vagy az alkalmankénti ellenőrzések. A fiatalok szerint az ellenőrzésnek nemcsak a tárgyi feltételeket, hanem a hétköznapi bánásmódot, a kapcsolatokat és a félelem jeleit is vizsgálnia kell.

Ehhez előre be nem jelentett alkalmakra, a gondozótól független beszélgetésekre és ismétlődő, bizalmat építő kapcsolatra van szükség. A meghallgatásnak akkor van csak igazán értelme, ha a gyerek szava láthatóan befolyásolja a döntéseket. Az ellátás minősége a hétköznapi biztonságban és méltóságban válik láthatóvá.

A férőhelyhiány ebben a beszélgetésben is megjelent, azonban számukra elsősorban a rossz illesztést jelentette. „Nem a gyereknek keresnek nevelőszülőt, hanem a nevelőszülőnek gyereket” – fogalmaznak a dokumentumban.