Január 3-ára virradóra a Caracas ellen indított amerikai légicsapások közepette kommandós egységek elfogták Nicolás Maduro venezuelai elnököt és feleségét. New Yorkba szállították őket, megkezdődött a bírósági tárgyalás, ami valamikor márciusban folytatódik. A titkosszolgálatokkal, a CIA-val, kommandós egységekkel végrehajtott műveleti akcióval kapcsolatban Wagner Péter, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzője az InfoRádió Aréna című műsorában elmondta: hangsúlyozni kell, hogy az amerikaiak megsértették a nemzetközi jogot.

„Egyrészt azért, mert az Egyesült Államok más kérdésekben más államokat a nemzetközi jog megsértésére szokott figyelmeztetni, vagy figyelmeztetett az elmúlt 30 évben hasonló agresszió esetén. Most maga is elkövetett egyet, nem először, de egyben ez azt is mutatja, amiről minden szakértő beszél, és amiről minden politikus is beszél, hogy

a világ egy olyan irányba halad, ahol a nagyhatalmi versengés sajnos a nemzetközi jog aláásásával jár,

és ahol először a nagyhatalmak, aztán majd meglátjuk később a középhatalmakat, vagy a kishatalmakat, kisállamokat, de várhatóan mindenki hajlamos lesz – hacsak nem történik valami –, a saját kezébe venni az érdekei érvényesítését” – fogalmazott a szakértő. Hozzátette: most még ezt csak az Egyesült Államok teszi, vagy Oroszország, vagy talán majd Kína Tajvannal kapcsolatban, de mint irány, jelen van. És az ENSZ államainak többsége kis állam, számukra ez egy fenyegető tendencia lehet.

Láttunk már olyat az elmúlt 70-100 évben, hogy puccsot hajt végre egy ország egy másik ellen, vagy katonai inváziót, vagy támogat egy hatalomátvételt titkosszolgálati eszközökkel, de olyat, hogy csak azért avatkozik be egy másik országban, hogy elhozza, kiemelje onnan az adott ország vezetőjét, és azt várja az utódjától, hogy ő majd az Egyesült Államok érdekei szerint fog változtatni, olyat még nem látunk eddig – mutatott rá Wagner Péter. Szerinte ebből a szempontból az mindegy is, hogy ezután Maduróval mi fog történni: talán kap egy életfogytiglant, aztán 10 vagy 20 év múlva kicserélik majd valakivel, valakiért Venezuelával, vagy valamilyen megegyezés keretében a következő demokrata elnök szabadon engedi. Mindenesetre úgy látja, hogy

a XXI. században olyan dolgokra kell felkészülnünk, amiket még nem láttunk, amire még nem volt példa a nemzetközi kapcsolatokban.

További „érdekes” jelenségként említette azt, hogy Donald Trump amerikai elnök szerint egy ideig az Egyesült Államok fogja irányítani Venezuelát.

„Vajon a gyakorlatban mit jelenthet egy rezsimváltás washingtoni forgatókönyv szerint? Az amerikai külügyminiszter Marco Rubio valahogy úgy fogalmazott, hogy Washington nem is számít gyors politikai átmenetre, egy demokratikus átrendezéshez képest most elsőbbséget élvez az, hogy egy rövid távú stabilitást sikerüljön elérni az országban. De azért ez mégiscsak azt jelenti, hogy valamilyen amerikai fennhatóság alapján zajlik majd ez az átmenet. Egyszerre van gazdasági nyomásgyakorlás és katonai erő, hiszen a hadsereg ott maradt a Karib-tenger térségében, állandó fenyegetésként” – mutatott rá.

Mindazonáltal Donald Trump mozgásterét nagyban befolyásolja, akár korlátozza, hogy a választói azért az ígéretért szavaztak rá, hogy nem lesz több katonai beavatkozás. De 2016 és 2020 között is látszódott, hogy végül is ő volt az, aki letárgyalta az afganisztáni kivonulást, amihez a vezető elemző szerint egy Trump típusú ember kellett, ugyanis egy olyan – republikánus vagy demokrata – elnök, amelyik az establishment, a washingtoni elit része, nem merte volna bevállalni azt a döntést, amely után az afgán demokrácia összeomlott.

A szakértők tudták, hogy ha onnan kijönnek az amerikaiak, az afganisztáni rezsim nem fog fennmaradni, bár arra senki sem számított, hogy még azelőtt összeomlik, hogy az amerikaiak kivonulnak. De Trump meghozta ezt a döntést.

Azzal kapcsolatban, hogy Venezuela nyersanyagkészletei mennyire játszottak fontos szerepet az amerikaiak döntésében arról, hogy beavatkozást indítsanak, Wagner Péter elmondta: a nemzetközi kapcsolatokat tanulmányozva az elmúlt 20 évben azt tapasztalta, hogy a külpolitikai döntések motivációi mögött – persze ez egy témát követni kell öt-tíz éven keresztül – utólag derülnek ki olyan összefüggések, amelyek akkor, amikor a döntést megszületik, nem látszanak.

„El tudom képzelni, hogy Donald Trumpot a venezuelai akció önmagában kevéssé érdekelte, de mondjuk Rubio külügyminiszter, aki latino, aki ebben a térségben jobban érintett, vagy a Pentagon, vagy a DEA – amely a kábítószer elleni harccal foglalkozik –, úgy tudta rávenni az elnököt arra, hogy engedélyezzen egy ilyen úgymond korlátozott inváziót, hogy azt mondta neki, hogy elnök úr, rengeteg kőolaj van ott. Láttunk ilyet. Például Szíriából ki akart vonulni Donald Trump 2016 után, de a saját környezete azzal győzte meg, hogy tartson Kelet-Szíriában 500 katonát, ha azt mondta neki, hogy ott vannak az olajmezők Szíriában, ami meggyőzte az elnököt” – fogalmazott az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány munkatársa.

A venezuelai olajiparral kapcsolatban az Arénában elhangzott: nemcsak az a baj, hogy

bár megvan az olajtartalék Venezuelában, a kitermelés korszerűtlen, nincsenek kapacitások, sem szakemberek, de ráadásul az amerikai olajvállalatok is bizalmatlanok.

Nekik nem elég, hogy most megteremtették az utat a venezuelai olajpiachoz, és nekik be kell fizetni mondjuk 10 milliárd dollárt ahhoz, hogy az iparág működjön és korszerűbb legyen, mert egyszer már államosították a vagyonukat. Vagyis ha a venezuelai–amerikai kapcsolatok kedvezőtlenre fordulnak, akkor megint pénzveszteségük lesz, ami miatt óvatosak az amerikai olajvállalatok.

A gazdasági szempontok mellett, részben az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia kapcsán egyre többször emlegetik a Monroe-doktrínát, amely úgy foglalható röviden össze, hogy Amerika (az amerikai kontinens) az amerikaiaké.

Donald Trump a caracasi művelet után a Fox Newsnak úgy nyilatkozott, hogy az amerikai dominanciát a nyugati féltekén többé senki sem fogja megkérdőjelezni.

Ezzel kapcsolatban Wagner Péter szerint az a kérdés, hogy az amerikai érdekszférát hogyan teremtik meg.

„Megszállással? Az nem tetszik. Kiemelik a vezetőt, de katonai megszállás nélkül? Az talán működhet. Szerintem az igazi tüske a köröm alatt amerikai szempontból Kuba. Olvastam az invázió utáni napokban olyat, hogy igazából Kubát fogja nagyon meggyengíteni az, hogy Venezuelát most úgymond kivették, már ha tényleg úgy alakulnak a dolgok, hogy az Egyesült Államok reméli. Ugyanis például az olajhoz való hozzáférésük – amivel az erőműveik működnek, és ami állítólag különösen nyáron, gondolom a légkondicionálás miatt különösen kritikus – csökkenni fog. Oroszországtól, Kínától nem jutnak kőolajhoz, úgyhogy ha itt van ilyen logika, akkor azt majd talán Kubán lehet látni” – vélekedett a szakember.