Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Aligha kell ecsetelni: a kilencvenes évek olasz futballjában az AC Milan és a Juventus párharca volt a meghatározó. 1991 (bajnok: Sampdoria) és 2000 (bajnok: Lazio) között csak a piros-feketék és a Zebrák nyerték el a bajnoki jelvényt, a scudettót. Ráadásul mindkettő egymást követő három esztendőben is döntőt játszhatott a Bajnokok Ligájában, mégpedig azonos eredménnyel, egy győzelem, két vereség. A korszak mindkét klubnál egy nagy edzőegyéniséghez is köthető volt: a Milannál Fabio Capellóhoz, a Juvénél Marcello Lippihez.

A Juventus 1999-ben hetedik, majd Carlo Ancelottival kétszer második lett a bajnoki tabellán. A Milan a bajnoki címe után a hatodik, majd a harmadik helyen végzett. 2001 nyarán mindkét alakulatnál úgy gondolták: akár óriási összegek árán is, de meg kell erősíteni a keretet. Ebből a szempontból a lombardok helyzete tűnt nehezebbnek.

A Milanhoz Andrij Sevcsenkón kívül éveken keresztül nem a régiekhez méltó új játékosok kerültek. A huszadik század utolsó hónapjaiban ellenben Adriano Galliani, az ügyvezető világsztárok szerződtetését, s a régi sikerek visszatértét ígérte a piros-feketék híveinek. Ha a 2001-es és a 2002-es nyár átigazolásait nézzük, azt mondhatjuk, tartotta a szavát. A Milan sokat és jól vásárolt. Két év alatt szinte teljesen kicserélődött a csapat, a kilencvenes évek első felének nagy csillagai közül csak a csapatkapitány, Paolo Maldini, valamint az egyszer már visszavonult, 37. évében járó Alessandro ,,Billy” Costacurta maradt meg hírmondónak.

Az ezredforduló évei kisebb változást hoztak, az ország fővárosa, Róma, egyben az futballnak is fővárosa lett.

2001 nyarán olyan sztárok kerültek a csapathoz, mint Pippo Inzaghi és Rui Costa, majd egy évvel később Clarence Seedorf, Rivaldo és Alessandro Nesta. A léptékek? Akkor még „csak” azt érzékeltük, hogy a korábbiakhoz képest elképesztőek. De érdemes közel két évtizedes távlatból is vizsgálni őket. A portugál Rui Costánál azóta is csupán egy futballistáért fizetett magasabb összeget a Milan, mégpedig Leonrado Bonucciért, 2017-ben. Akkor még nem volt euró, s a két vételár között olyan pici a különbség, hogy az akár el is tűnhet a konvertálásban. De nagy pénzbe került Filippo „Pippo” Inzaghi is: ő még mindig az ötödik legdrágább vétel az AC Milan történetében. A 2002-ben megvett Alessandro „Sandro” Nesta a kilencedik, Seedorf a huszonegyedik. Egyedül Rivaldóért nem kellett nagy pénzt fizetni, ő a Bosman-szabály alapján ingyen érkezett Barcelonából, egy hónappal azt követően, hogy világbajnoki címet nyert a Távol-Keleten.

Carlo Ancelotti – aki ugyancsak a 2001–2002-es idény előtt érkezett a vezetőedzői posztra, mégpedig a nagy rivális Juventustól – nem volt könnyű helyzetben. Ahogy hajdanán Fabio Capellónak, most neki is túlkínálatból kellett csapatot építenie. Ráadásul önmagával is szakmai csatát kellett vívnia, hiszen ő hajdanán Nils Liedhom Romájában és Arrigo Sacchi Milanjában is a támadójáték egyik szervezője volt. A kétezres évek elején pedig, bár még mindig a Milan játszotta talán a leglátványosabb játékot Itáliában, a legfontosabb mérkőzésekre ,"átszabta” a csapatot. Szinte minden csapatrészbe be kellett építenie egy új játékost – a felsoroltakon kívül például a kapuban a világbajnok brazil válogatott tartalékja, az útlevélbotrány körüli tűz lecsendesedése után visszatérő Dida kapott főszerepet –, a Milan villámgyorsan csapattá érett. "Senki sem gondolta, hogy ilyen gyorsan csapatként tudunk játszani” – mondta elégedetten Carlo Ancelotti, miután csapata keresztülverekedte magát a Bajnokok Ligája 2002–2003-as dupla csoportkörén, megelőzve a Deportivo La Coruñát, az RC Lenst és a Bayern Münchent, majd a Real Madridot, a Borussia Dortmundot és a Lokomotív Moszkvát.

A Juventus már 2001 nyarán iszonyatos összeggel erősítette meg a keretét, Gianluigi Buffon (vételárát euróra átszámolva: 52,88 millió), Pavel Nedvěd (38,70), Lilian Thuram (36,15) és Marcelo Salas (25) érkezett. Elképesztő költés, de a nagy részét megkereste a Juve Zinédine Zidane elengedéséből, akit a Real Madrid a világ legdrágább játékosává emelt. A kispadra visszatérő sikeredzővel, Marcelo Lippivel meg is nyerte a a Juve a bajnoki címet. Már csak apróbb „kozmetikázására” volt szükség a keretén, 2002 nyarán nem akadt olyan léptékű igazolás, mint amilyenből egy évvel korábban öt is volt. Persze, az a kunszt, ha valaki olcsón lel gyémántra: Mauro Germán Camoranesi mindössze 8,5 millió euróért érkezett a Hellas Veronától.

A Juve a Newcastle United, a Dinamo Kijev és a Feyenoord előtt nyerte meg az első csoportkört, majd a Manchester United mögött, de a Basel és a Deportivo La Coruñát megelőzve jutott az egyenes kieséses szakaszba a másodikból.

Mind a két csapat 3-2-es összesítéssel jutott túl a negyeddöntőn, a Juve a Barcelonát, a Milan előző évtizedbeli mumusát, az Ajaxot búcsúztatta. Abban a szakaszban vitathatatlanul a Real Madrid és a Manchester United párharca volt a sláger: a spanyolok 3-1-re nyerték az első meccset, de így is csak alig jutottak tovább, mert a United 4-3-ra nyert otthon. Másképpen: a Madrid az élete egyik legjobb meccsét játszó, mesterhármast szerző Ronaldónak köszönhette, hogy versenyben maradt.

A sorsolás láttán aztán kiderült: Lippi csapatán múlik, hogy a bajnokok tornájának történetében először lesz-e olasz házi döntő a fináléban. Ugyanis a legjobb négy közé három olasz is bekerült, ami különösen annak fényében volt meglepő, hogy az előző két kiírásban még a negyeddöntőig sem jutott a Serie A egyetlen képviselője sem.

Az elődöntő első felvonulása nem alakult jól a majdani finalisták számára. A milánói derbi, a piros-feketék pályaválasztása mellett, nem hozott gólt. A Bernabéuban a Real Madrid pedig Roberto Carlos és Ronaldo egy-egy találatával 2-1-re megverte a három eltiltott játékosát is nélkülöző Juventust. Az egyik visszavágón, a San Siróban, megint döntetlent játszottak a felek, bármilyen fura, de a Milan a saját pályáján elért, de idegenbelinek számító góllal ejtette ki városi riválisát és egyben társbérlőjét, az Intert.

A másik találkozón, egy nappal később a Juve simán megverte a Stadio delle Alpiban a sérült Claude Makélélét nélkülöző, a térdével kínlódó Ronaldót csak a kispadra ültető Real Madridot. Ezzel eldőlt, nem szakad meg a sorozat, nem tud nyerni a címvédő a BL-ben. Az első meccsen is eredményes David Trezeguet szerezte az első, Alesandro Del Piero a második, a cseh Pavel Nedvěd pedig a harmadik gólt. A Madridnak talán egyszer volt esélye: a kényszerből pályára küldött Ronaldo kiharcolt egy büntetőt, ám Luis Figo tizenegyesét Gigi Buffon kivédte. Így a volt juvés, Zinédine Zidane a hajrában rúgott szépítő gólja semmit sem ért. Legfeljebb annyit, hogy a Juve híveinek izgulniuk kellett a hosszabbítás öt percében.

Aztán meg azon izgulhattak, mi lesz velük a manchesteri döntőben, az idény minden vitán felül állóan legjobb Juventus-játékosa, az eltiltott Nedvěd nélkül.

Futballtörténelmi szempontból is akadt egy különlegessége a meccsnek: éppen negyven évvel azt követően, hogy Cesare Maldini, mint az első BEK-győztes Milan csapatkapitánya átvette a serleget, a fiának, Paolónak is megadatott ez. Ha nem is Londonban, de Angliában, Manchesterben. Meg még egy: Clarence Seedorf lett az első játékos, aki három különböző csapattal, az Ajaxszal, a Real Madriddal, majd az AC Milannal is megnyerte a Bajnokok Ligáját.

Persze, azért addig történt még egy, s más. Nem annyira a rendes játékidőben, még csak nem is a hosszabbításban, hanem a szétlövésben. A két kapus remekelt. Gianluigi Buffon hárított két kísérletet, de ez is kevés volt: Dida hármat is kivédett.