Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Az 1996-os, angliai Európa-bajnokság, az a torna, amelyen a futball hazatért (Football’s coming home), úgy ért véget, hogyan korábban még egyetlen nagy torna sem: aranygóllal. Túlzás lenne azt állítani, hogy az 1972 óta hét tornából ötödször döntős, harmadszor Európa-bajnok Nationalelf és a szétválás óta az első, s felül azóta sem múlt sikerét elérő cseh válogatott találkozójánál nem akadt jobb a tornán. De ez volt a legizgalmasabb, a természetesen a legnagyobb tétről döntő.

Az első tizenhat csapatos Európa-bajnokság két döntőse, a német és a cseh válogatott azonos csoportban szerepelt, miként, például a szovjet és a holland gárda 1988-ban. A C csoportba kaptak besorolást, ebben volt az akkor aktuális világranglista első négy helyezettjéből három. Történetesen a csehek nem tartozik e trióba, amelyet a németek mellett az olasz és az orosz gárda alkotott. Nem csak ennek alapján véljük, sőt állítjuk: Dušan Uhrin csapatának továbbjutása már a csoportból is nagy meglepetésnek számított. Valójában ehhez elég volt egyetlen, de annál fontosabb győzelem: 2-1-re megverte a Squadra Azzurrát.

A későbbi győztes német Nationalelf elleni 0-2 után következett ez a találkozó, Liverpoolban. Visszatért a csehek tizenegyébe a nyitányon sérülése miatt csak egy félidőt játszó Patrik Berger, aki aztán olyan jól futballozott, hogy a város „Vörösei” augusztusban meg is vették őt a Borussia Dortmundtól. Bergeré mellett Európa megtanulta még egy ifjú cseh sztár nevét: Karel Poborskýét. A Slavia lobogó hajú villámembere (Csehországban „Gyorsvonat” volt a beceneve a hihetetlen kezdősebessége miatt) előbb Nedvědnek adott gólpasszt, majd betört a tizenhatoson belülre, ahol Luigi Apolloni lerántotta. A bíró „továbbot” intett – Pierluigi Casiraghi meg a másik oldalon kiegyenlített. Ám a csehek még ettől sem törtek össze. Poborský úgy cselezgette ki Paolo Maldinit, mint senki más az előző öt évben, Radek Bejbl meg az egyik ilyen alakítás után megszerezte a (később kiderült, a győzelmet jelentő) második gólt.

A nagy diadal után a csehek előtt felcsillant a továbbjutás reménye. Már „csak” annyi kellett ehhez, hogy legyőzzék a formája alatt játszó orosz válogatottat. (Akkor ugyanis lényegtelenné válik az olasz–német mérkőzés eredménye.) Nem tűnt reménytelen vállalkozásnak. Jól is kezdett Dušan Uhrin válogatottja, a 20. percben már 2-0-ra vezetett. A félidőben is ezt mutatta az eredményjelző, Prága már kezdett ünnepelni. Korán… Az oroszok ugyanis feltámadtak. Előbb Mosztovoj, aztán Tetradze, majd a 86. (!) percben Beszcsasztnih szerzett gólt, s mivel közben a kvartett másik találkozóján nem esett gól, a csehek négy perccel az utolsó csoportmérkőzésük lefújása előtt kiesésre álltak. Még hárommal a vége előtt is. Még kettővel is. Még eggyel is… Még… S akkor Vladimír Šmicer, a Pavel Kuka helyére beállt cserecsatár Miroslav Kadlec labdáját Csercseszov háta mögé vágta. Csehország bejutott a legjobb nyolc közé! (Nem mellékesen: ezt a meccset is a liverpooli Anfield Roadon játszották, és Šmicer később a Pool játékosa lett, igaz „csak” 1999-ben. 2005-ben egyik főszereplője volt a Liverpool AC Milan elleni nagy feltámadásának az isztambuli BL-döntőben.)

Dušan Uhrin legénysége megindult London, a döntő helyszíne felé. Képletesen s a valóságban is, hiszen az addig Liverpoolban és Manchesterben szereplő válogatott a következő mérkőzésére Birminghambe volt hivatalos. Nem jelentett igazán jó óment, hogy a sorrendben negyedik negyeddöntő előtt a német, a francia és az angol válogatott – azaz három csoportgyőztes – már túljutott ellenfelén. Ez is (meg az angol fogadóirodák tippje, illetve az általános esélylatolgatás) a portugálok sikerét ígérte. Ám a cseheknek megjött az étvágyuk!

A védelem kifogástalanul működött, hatástalanította a portugál támadókat. „Ellencsapásként” meg Karel Poborský beívelte Vítor Baia kapujába a torna talán leglátványosabb gólját. Csehország bejutott a legjobb négy közé! Aztán pedig a döntőbe, miután tizenegyespárbajban legyőzte a francia csapatot. Az eredmény önmagában is meglepetés – a „Kékek” kezdőcsapatában egyébként hat olyan futballista (Thuram, Desailly, Blanc, Lizarazu, Zidane és Djorkaeff) szerepelt, aki aztán alapembernek számított a két évvel későbbi, hazai földön megnyert világbajnokságon –, s még inkább az, ha tudjuk, hogy Dušan Uhrin együttese eltiltás miatt öt állandó emberét nélkülözte. A torna előtt 80:1-es esélyszámmal lesajnált cseh válogatott bemasírozott a döntőbe.

A német válogatott nagyon magabiztosan, két győzelem után egy számára már tét nélküli mérkőzésen döntetlent játszva, kapott gól nélkül jutott be a negyeddöntőbe. Ott egy izgalmas, s elsősorban a később a torna legjobbjának is megválasztott Matthias Sammer nagyszerű teljesítményéről emlékezetes maradó kilencven percben 2-1-re megverte a története során először nagy tornán szereplő horvát válogatottat. Jól jött a németeknek, hogy a horvátok egyik középső védője, az egyébként angol klubból, a Derby Countyból behívott Igor Štimac piros lapot kapott az 56. percben. Három perccel később Sammer megszerezte a győztes gólt… Az Independent nem volt elájulva a Nationalelf teljesítményétől, azt írta, hogy az 1994-es világbajnokságon jobban játszottak, pedig ott kiestek a negyeddöntőben.

Az elődöntőben következett az addig jól szereplő, s különösen a hollandok és a skótok elleni csoportmérkőzésen remekelő, Gazzára, azaz Paul Gascoigne-ra és a Shearer, Sheringham támadó kettősre építő házigazda válogatott. Az angolok a negyeddöntőben már egyáltalán nem voltak meggyőzőek, csak tizenegyespárbajban ejtették ki a spanyolokat. (Hiába őrizte meg több mint kétéves veretlenségét Javier Clemente legénysége, az angolok elleni balul sikerült tizenegyespárbaj következtében még a legjobb négy közé sem jutott.)

Amúgy az angol–német mérkőzés „remek” háborús viccelődésre adott alkalmat mindkét ország bulvársajtójának. Az utóbbi kategóriába semmiképpen sem sorolható Independent azt állította párhuzamba, hogy ahogyan 1970-ben, a mexikói világbajnokságon Beckenbauer és társai megkapták a visszavágás lehetőségét az 1966-os vb-döntőért, ennek a generációnak is megadatik a törlesztés lehetősége az 1990-es, olaszországi vb-elődöntőben elszenvedett vereségért. De vajon sikerül-e?

A meccs maga rendkívüli izgalmakat hozott. Puhl Sándor például nem adott meg egy elsőre szabályosnak tetsző német gólt – utóbb (mint már annyiszor) a visszajátszások őt igazolták. (Nem mellékesen: az UEFA vezérkara, s a nemzetközi szaksajtó szerint az övé volt a legjobb játékvezetői produktum a tornán!) A hosszabbításban inaszakadtáig küzdött mind a huszonkét játékos, előbb Darren Anderton, majd Paul Gascoigne is gólt szerezhetett volna, ám a döntés a tizenegyesekre maradt. Miként az 1990-es világbajnokság elődöntőjében, újra a Nationalelf jutott tovább. Ezután született a BBC-ben kommentáló hajdani világsztár, Gary Lineker klasszikusság lett mondása: „A futball olyan játék, amelyben huszonkét játékos kergeti a labdát, s a végén mindig a németek győznek…”

A tornán Berti Vogts csapata már csak egyetlen lépésnyire állt a linekeri tétel igazolásától. A csehek elleni finálét – a világsajtó szerint az 1976-os belgrádi csehszlovák–nyugatnémet Eb-döntő „ismétlését” – kellett megnyerni.

Kicsúcsosodott az izgalom. Addigra már túljártunk a torna kapcsán sok mindenen. A házigazda angol válogatott mindennapjai mellett (s benne az „aktuális topsztorik”, mint a Sheringham, Ince kettős vezette titkos bárlátogatási akció, Gazza minden nap szenzációt jelentő extremitása, non plus ultraként házassági bejelentése, Uri Geller a „háromoroszlánosoknak” felajánlott lelki segélye, Venables győzködése munkája folytatásáról, illetve ellentételezésként jövőjének kutatása, Pearce „hősiessége”, hogy korábbi negatív emlékei ellenére a spanyolok ellen vállalta a tizenegyesrúgást) lassan elcsendesedett Arrigo Sacchi Itáliából Albionba hallatszó ócsárolása, a lemondását követelők tüntetése, Edgar Davids hazaküldésével elült a hollandok belháborúja.

Majdnem négy napjuk maradt a döntősöknek, hogy felkészüljenek a fináléra. Lelkileg is, de elsősorban fizikailag. Ugyanis a német válogatottnak például – a rengeteg sérülés miatt – nem maradt tíz egészséges mezőnyjátékosa, még az is felvetődött, hogy a cserekapus, Oliver Kahn középpályásként száll csatába. Aztán nem került sor erre, mivel egyrészt néhány „tetszhalott” felépült, másrészt a csehek, sportszerűségről tanúbizonyságot téve, hozzájárultak, hogy a németek Jens Todt személyében Londonba rendeljenek egy korábban be sem nevezett csatárt. Pedig a cseheknek is akadtak sérültjeik, Šmicer – aki az oroszoknak lőtt sorsdöntő gólján kívül arról lett híres, hogy a torna alatt hazautazott Prágába, hogy feleségül vegye a hajdani kitűnő csatár, Ladislav Vízek lányát – például agyrázkódással bajlódott, Bergernek meg a lába fájt. Végül a döntőben mindketten játszottak, sőt (büntetőből) Berger szerezte meg a cseheknek a vezetést. (Semmit sem von le értékéből, ám tény: kétséges, hogy az esztendő végén Aranylabdával kitüntetett, a torna legjobb játékosaként ünnepelt Matthias Sammer egyáltalán szabálytalankodott-e Poborskýval, az meg egyenesen kétségtelen, hiszen a televízió felvétele is bizonyította, hogy az eset a tizenhatoson kívül történt.) A németek ellenben attól németek, hogy nem adják fel a küzdelmet. A csereként beállt Oliver Bierhoff előbb fejessel egyenlített, majd a hosszabbításban megszerezte a torna első, következésképpen egyetlen aranygólját, a németek számára aranyérmet jelentő találatot.

Más kérdés: a játékvezető, az olasz Pierluigi Pairetto mérlegelésén múlott, a kapus előtt álló Kuntz helyzetét „tétlen lesnek” ítéli-e. Ő úgy döntött, szabályos volt a gól. Az meg már sosem derül ki, hogy tényleg így is gondolta, vagy netán érezte, hogy „tartozik” a németeknek a tizenegyes megítélésénél elkövetett hibája miatt, esetleg nem volt elég ereje és határozottsága rendet teremteni az Oliver Bierhoff-lövés után a pályára beözönlő, s máris ünneplő német játékosok és vezetők között.