Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!
Az 1991-es esztendőben tetőzött a nagy politikai változások időszaka Európában és egyben az európai futballban. Tavaszra már megszűnt az NDK, létrejött a német egység, december 21-én pedig a Független Államok Közösségének kikiáltásával felbomlott a Szovjetunió. (A három balti állam, Észtország, Lettország és Litvánia már augusztusban kikiáltotta függetlenségét, egyikük sem csatlakozott a FÁK-nak rövidített új csoportosuláshoz.)
Megindult a bomlási folyamat Jugoszláviában is, ennek a futballra vetített első jele az 1990. május 13-i tömegverekedés volt a Dinamo Zagreb és a Crvena zvezda bajnoki mérkőzés előtt. Elsősorban a két rivális ultracsoport, a zágrábi Bad Blue Boys és a belgrádi Delije között folyt brutális ütközet, de bekapcsolódtak ebbe a rendőrök és – a puszta kézzel a rendőri gumibotokkal és kézifegyverekkel szembeszálló, mindössze 21 éves Zvonimir Boban vezérletével – a Dinamo játékosai is. A radikális BBB sokat tett a horvát függetlenségért, a mérkőzések alatti rigmusai, megnyilvánulásai egyértelművé tették hovatartozását. A délszláv háború kirobbanása után tagjai az elsők között jelentkeztek önkéntesnek a hadseregbe. Később a Maksimir-stadion területén emlékművet emeltek a vérontásban elhunyt BBB-sek tiszteletére, amelyre ezt írták: „Minden Dinamo-szurkoló emlékére, aki számára a háború 1990. május 13-án kezdődött, s azzal ért véget, hogy feláldozta életét a horvát haza oltárán.”
Fél évvel később a második világháború befejeződése óta eltelt bő négy és fél évtized legnagyobb horvátérzelmű megmozdulását tartották Zágrábban, a nemzeti hős Jelačić bán lovasszobrának visszahelyezésével. Az emlékművet 1945 után a kommunisták elmozdították a helyéről – újbóli felavatása többnek, mint szimbolikus jelentőségűnek számított. Az aznapi ünnepségek másik csúcspontját a Horvátország–Egyesült Államok labdarúgó-mérkőzés jelentette. Franjo Tudjman, az újra független Horvátország államelnöke javasolta ellenfélnek az amerikai csapatot, arra számítva, hogy amennyiben a kiszemelt vendégek elfogadják a meghívást és pályára lépnek, ez azt üzeni mindenkinek, hogy a világ első számú hatalma is elfogadja a horvát függetlenséget. (Mindazonáltal az USA később csak nehezen ismerte el az önálló horvát államot.)
1991. március 16-án Szlobodan Milosevics bejelentette az állami televízióban: Jugoszláviának vége.
Ilyen politikai előzmények után szó sem lehetett arról, hogy a horvát játékosok 1991 nyara után szerepeljenek a válogatottban. A feröeriek elleni, 1991. május 16-i belgrádi Eb-selejtező volt az utolsó, amelyen még játszottak, nem is kevesen: Zvonimir Boban, Zoran Vulić, Robert Jarni, Robert Prosinečki, Dražen Ladić és Davor Šuker.
Az NSZK-ban született és 17 éves koráig ott is élő Prosinečki volt közülük az egyetlen, aki szerb klubban futballozott akkoriban: a Crvena zvezdában. Talán a „vörös csillagosok” akkori csapatára gondolva nem túlzás azt állítani, hogy a titói Jugoszlávia utolsó nagyszerű, sőt – s hajlamos az ember arra, hogy kategorikusan kijelentse – a valaha volt legjobb klubtizenegye volt. Még ha utóbbi tekintetben nyilván akadna, aki mást mondana, gondolva, csak négy példát hozva, az ötvenes és a hetvenes évek CZ-jére, az 1966-os, BEK-döntős Partizanra, vagy egy nagyszerű, de mára már szinte elfeledett gárdára, a Hajduk Split hetvenes évekbeli alakulatára.
A Zvezda a hetvenes években mindhárom (!) európai kupasorozatban legalább egyszer az elődöntőbe jutott, sőt az UEFA-kupában döntőt is játszott. Ám az igazán nagy dobást az 1990–1991-es BEK-szereplés jelentette. Az akkori jugoszláv futball gazdagságát jelzi, hogy az 1987-es U20-as világbajnoki aranyéremből nem a belgrádi klub profitált igazán (ellenben öt kulcsember kilenc évvel később, horvát mezben vb-bronzérmes lett), s a kékek, a „plávik” az 1990-es világbajnokságon a legjobb nyolc közé jutott 22-es keretéből csupán hárman játszottak a Zvezdában a következő idényben: Prosinečki, Szavicsevics és Pancsev. Hogy aztán ennek azt is volt-e az oka, hogy az U20-as gárdát horvát (Mirko Jozić), a vb-csapatot pedig bosnyák (Ivica Osim) tréner vezette, ki tudja már.
Mindenesetre tény, hogy Ljupko Petrovics, a Zvezda edzője más „alapanyagból” rakta össze valóban Európa-verő gárdáját. Vagy hát: valójában neki már nem is kellett összeraknia… Tény, hogy kénytelen volt elszenvedni egy nagy veszteséget: „Pikszi” Sztojkovics 1990 nyarán elszerződött az Olympique Marseille-hez. Addigra ellenben a csapat nagyjából készen volt. Valójában Branko Sztankovics, a negyvenes-ötvenes évek sztárja kezdte összerakni, akinek ellenben 1988 végén távoznia kellett, mert összekülönbözött Sztojkoviccsal. Egy másik egykori legendás játékos, Dragoszlav Sekularac, a „szerb Garrincha” került a helyére, aki megnyerte az országos kupát a csapattal 1989–1990-ben, de aztán elszerződött Mexikóba, akkor már húsz éve külföldön élt, megint menni akart.
Tőle vette át a Zvezdát Ljubomir „Ljupko” Petrovics, aki akkoriban még leginkább arról volt híres, hogy 1989-ben bajnoki címet nyert az óriások között a Vojvodinával. Mint utaltunk rá, Sztojkovics (akkori jugoszláv rekordot jelentő összegért) elment Bernard Tapie csapatához, az Olympique Marseille-hez. Őt pótolni kellett. De, egyetlen kivétellel, az összes többi poszton már évek óta a Zvezdában futballozó, a csapatjátékot tökéletesen ismerő játékosok álltak a rendelkezésére.
A kapus Sztevan Sztanojkovics 18 évesen, 1982-ben került a Zvezdához. A védők közül Refik Sabanadzsovics 1987-ben a szarajevói Zseljeznicsarból (két évvel azelőtt játszott a Videoton ellen az UEFA-kupa elődöntőjében), Ilija Najdoszki 1988-ban a Vardar Szkopjéból, a balhátvéd Szlobodan Marovics 1986-ban Eszékről, Dusko Radinovics 1989-ben a montenegrói Niksicsből, a Szutjeszkától érkezett. Mind a négy hátvéd már befutott, élvonalbeli játékosként igazolt a CZ-hez. S főleg igaz volt ez Miodrag Belodedici-re, az 1986-ban a bukaresti Steauával BEK-győztes klasszis középhátvédre, aki 1988-ban világszenzációt okozott azzal, hogy egy szocialista országból egy másikba „disszidált”. A középpályások közül Prosinečki tizennyolc évesen került Belgrádba, a Dinamo Zagrebtől, Vladimir Jugovics saját nevelésű futballista volt, de 1990 tavaszát kölcsönjátékosként az FK Radban töltötte, éppen Ljupko Petrovicsnál. Dejan Szavicsevics – van-e, ki e nevet nem ismeri? – 1988-ban öltözött piros-fehérbe, előző klubja a titogradi (akkor még így hívták Podgoricát) Buducsnoszt volt. A többnyire tartalék Vlada Sztosicsot pályafutása elején többször is kölcsönadta a Zvezda, 1988-tól ő is rendelkezésre állt. Az egyetlen új fiúnak Szlavisa Mihajlovics számított, aki ellenben éppen Petrovics korábbi klubjából, a Vojvodinából igazolt át. A csatárok? Darko Pancsev szintén 1988-ban, a Vardarból érkezett, Najdoszkival együtt. Maradt még Dragisa Binics, aki 1987–1988-ban már játszott a CZ-ben, de aztán légiósnak állt, a francia Brest (1988–1989) és a spanyol Levante (1989–1990) tagja is volt, de nagy szerencséjére 1990 nyarán visszatért a Marakanába.
Ez a gárda előbb a svájci Grasshopperst (összesítésben 5-2), majd a skót Rangers (összesítésben 4-1) verte ki a BEK 1990–1991-es idényének őszi mérkőzésein. Az első tavaszi ellenfél, a Dynamo Dresden sem okozott gondot, a belgrádi 3-0 után Drezdában 2-1-re vezetett a Zvezda, amikor nézőtéri botrány miatt a játékvezető lefújta a találkozót, az UEFA végül a visszavágót is 3-0-val igazolta.
Az elődöntőben újabb német csapat várt a jugoszláv bajnokra: a Bayern München. A bajorok nagyon magabiztosak voltak – de talán csak a szavakban. Az edzői stáb tagjai látták a CZ a Dynamo Dresden elleni mérkőzését, s tudták: semmi jóra nem számíthatnak. Ennek ellenére Roland Wohlfarth révén az első félidő közepén vezetést szereztek az Olimpiai Stadionban. De a jugoszláv fiúk egyébként sem voltak nagyon ijedősek, azzal meg tisztában voltak, hogy egyetlen mérkőzést sem veszítettek el addig idegenben a sorozatban. Darko Pancsev, a Kobra még a szünet előtt kiegyenlített, majd jött a Zseni, Szavicsevics. Ahogy a Binics átadását értékesítő center, ő is góllal fejezte be a kontrát. Petrovics csapata 2-1-es győzelemmel utazhatott haza, s várhatta a belgrádi visszavágót.
Százezer szurkoló zsúfolódott a második mérkőzésre a Marakanába, köztük magyarok is. Egyikük, Kammermann Csaba megosztotta velünk lassan három évtizedes emlékeit: „A mérkőzés előtt a stadionon kívül és a stadionon belül is felfokozott hangulat uralkodott. A szurkolók egy része egy hosszú zászlóval a fejük felett vonult. Volt vagy száz méter… Szinte az egész stadiont beborította az összefüggő vörös fény, jól kerestek a piróárusok. A meccs előtt és után és a szünetben a Zvezda indulón kívül három szám ment: a Đurđevdan a népszerű jugó együttestől, a Bielo dugmétől, és két szerb nacionalista dal, a Marš na Drinu és a Tamo daleko. A Bayern becsületére legyen mondva, még Szinisa Mihajlovics vezető gólja után sem esett össze. Sőt, Klaus Augenthaler és Manfred Bender révén fordított. Sőt, a második félidő vége felé, 2-1-es vezetésüknél óriási helyzetet hagytak ki. Ha az bemegy, 3-1 és az idegenben szerzett gólok miatt eldőlt minden. Miután Wohlfahrt átemelte a kifutó és elvetődő Sztojanovicson a labdát, az hosszú másodpercekig gurult az üres kapu irányába, de végül a kapufáról nem a kapuba, de még csak nem is a berobbanó, teljesen egyedül álló Effenberghez pattant, hanem kifelé… Kérdeztem a mellettem ülő barátomat, mennyi van még hátra a hosszabbításig. Pár perc, válaszolta, de mindenki érezte, az nem lenne jó a Zvezdának. Nincs erőnk, mondta. Aztán egy sikertelen Bayern-kontra után megindult a mindent eldöntő támadás, aminek során legalább ötször tisztázhattak volna a németek. Háromszor elrúgták a labdát, de az mindig visszakerült a támadókhoz. Végül Augenthaler – aki visszavonulására készült, s ezért ez a tavasz adta neki az utolsó lehetőséget, hogy valóra váltsa álmát, s két elveszített BEK-döntő után végre megnyerje azt a kupát, amelyre leginkább vágyott – a saját kapuja felé rúgta Mihajlovics beadása után a labdát. Aumann, a Bayern világbajnok kapusa meg közelről végignézte, ahogy a labda behullik feje felett a kapujába…
Utóbb, a tévéfelvételről a mérkőzést még egyszer végigélve tudtam meg, hogy a következő pillanatokban Milojko Pantics, a legendás riporter jól adta vissza azt hatást, amit a stadionban érezni lehetett: „Megnyílt az ég, felrobbant a stadion, a teljes Bayern csapat a fűvön!”
A csak pár perces hosszabbítás után Bruno Galler, a svájci játékvezető lefújta a meccset. A Zvezda bejutott a döntőbe. Rövid idő múlva az egész pálya tele volt önfeledten éneklő és ölelkező emberekkel. Akik a lelátón maradtak, mint Dragan Dzsajics, a Zvezda legendája és Vuk Draskovics, a népszerű politikus is eksztázisban voltak, alig bírták visszahúzni őket, nehogy a mélybe zuhanjanak. Az, hogy a hálókat elkezdték szétvágni emléknek, az természetes volt. Sokan a felszedték a gyepet és azt vitték haza emlékbe. Néhányan szétszedték a kaput, és a keresztléccel a vállukon indultak neki ünnepelni a városba. Belgrád főtere hamarosan megtelt, és Mihajlo herceg lovasszobrán is csüngtek a zászlólengető és pirózó szurkolók. A szobor környékén is feltűnt a keresztléc. A Zvezda klubházában az a hír járta, hogy másnap hajnalban Kninben látták utoljára…”
A másik ágról Pikszi Sztojkovics csapata, az Olympique Marseille került a döntőbe. Bariban a kiváló támadókat is felsorakoztató Zvezda tizenegyes-párbajban nyerte meg – egyik kulcsjátékosa, Szinisa Mihajlovics szavait kölcsönvéve – minden idők legunalmasabb futballmérkőzését. A „vörös csillagosok” 120 percen keresztül vigyáztak arra, nehogy véletlenül támadjanak – s bejött nekik.
A csapat a csúcson szétesett, a kirobbanó délszláv háború is az oka volt annak, hogy legkésőbb egy évvel a Bariban aratott győzelem után a kezdő tizenegy minden tagja már egy külföldi egyesületben kereste a kenyerét. A következő években Spanyolországban és Olaszországban elért sikerek igazolják: ha ez a Crvena zvezda (itt tényleg nem túlzás) valami csoda folytán együtt maradt volna, még sok nagyszerű diadalra lehetett volna képes.
Ahogy Kammermann Csaba is felidézte: „Szeptemberben BEK-címvédőként az első hivatalos nemzetközi meccsét Szegeden volt kénytelen játszani a Zvezda a szerb csapatokat sújtó háborús bojkott miatt. A következő „hazai” meccsét is a Felső Tisza-parti stadionban játszotta, gond nélkül jutott a legjobb nyolc közé, a csoportkörbe. Decemberben a kispesti Bozsik Stadionba még kimentem az Anderlecht ellen, megünnepelni az előző vasárnap Tokióban hivatalosan is a világ legjobb csapatának bizonyuló együttest. Az utolsó percekben még lecsapott a Kobra, győzelemmel búcsúztatták az 1991-es évet. Ám a következő esztendő csupa rosszat hozott, háborút, bojkottot, a csapat teljes széthullását.”