Több színészkönyvről készítettem már interjút, és általában a célszemélyek, kétkedve fogadják ezeket a felkéréseket. Inkább azt mondom, hogy meglepődnek.

Meglepődni én is meglepődtem. Karizs Tamás kedves barátom 30 éve, és azt hiszem, hogy az ötletnek a gazdája az én férjem volt, akivel egy faluban lakunk Tamásékkal. Egy erdei találkozás során tette fel Tamásnak a kérdést a többedik biográfia kötete után, hogy volna-e kedve rólam írni. Erre Tamás nem mondott nemet. Én nagyon-nagyon örültem neki, és szerintem ez egy mesés ajándék a számomra.

Az eddigi életpályája különböző magánéleti vonatkozásainak is az áttekintését adja ez a könyv a teljesség igénye nélkül. Nem a konkrét eseményekből indulnék ki elsősorban, hanem azokból következtetésekből vagy élettapasztalatok alapján megfogalmazott mondatokból, amik számomra érdekesek voltak. Az egyik az, hogy nem érdemes semmit se akarni, mert akkor úgysem sikerül, vagy nem akkor sikerül, mikor szeretnénk, hogy sikerüljön. Ezt a színészet aspektusából hogyan kell értelmezni?

Hát nyilván, hogy mondjam, bölcsesség, azért odáig nem rugaszkodnék, hogy magammal kapcsolatban ezt a jelzőt használjam. Mindenesetre törekszem rá. Aztán jut is, marad is alapon, így ennyi évtized után már talán marad belőle valami. Az empirika mondatja velem ezt a nagy bölcsességet. Lehet, hogy egy más alkatú emberre éppen az ellenkezője igaz, de esetemben, amikor így nagyon ki akartam csikarni valamit az élettől, az soha nem jött össze. Legalábbis nem úgy, ahogy én akartam, hanem leginkább annak az ellentéte jött össze. A színházzal kapcsolatban meg, hogy pont ugyanígy volt, hogyha valami olyan szerepet, amit annyira szerettem volna, és ácsingóztam utána, megőrültem érte, az nem úgy sült el, és az, amire úgy gondoltam, hogy „jaj, Istenem! Miért pont én? Miért így?”, azokban voltak a legnagyobb sikereim, azokból tanultam a legtöbbet, és azok voltak a legemlékezetesebb munkáim.

A Madách Színházban beszélgetünk, és hát már pályája elején is egy meghatározó állomás volt ez a teátrum.

Tíz éven keresztül.

Milyen élmények kötik ehhez az intézményhez?

Nagyszerűek! Az, hogy én már negyedikes főiskolás koromban a Radnóti Színházból átjöttem ide gyakorlatra, az Szirtes Tamásnak is köszönhető, akivel én aztán az itt eltöltött tíz évem alatt csodálatosakat dolgoztam.

Nem az ő osztályába járt.

Nem, Békés András osztályában jártam, aki az Operaház főrendezője volt akkoriban. Szirtes Tamás a párhuzamos osztályt vezette.

Hogyan jellemezné a kapcsolatukat Szirtes Tamással? Ez egy baráti kapcsolat?

Ezzel azért csínján bánnék, mert azért a barátsághoz valamiféle közösen eltöltött idő is kell, és inkább úgy mondanám, hogy ez egy nagyszerű szakmai barátság. Hogyha volna rá alkalmunk, bizonyára a magánéletben is fantasztikus beszélgetéseink lennének. Egy elképesztő intellektus, fantasztikus humorral. Műveltség, könnyedség, stílusosság jellemzi. Hihetetlenül jó társaság, és nemcsak jó rendező volt, azokban a munkákban, amikben együtt dolgoztunk, hanem munkatársnak és társaságnak is kiváló. Tamás egy sziporkázó személyiség.

Akkor talán mondhatjuk úgy, hogy ez a színház is egy állandó elem, vagy egy biztos pont az ön életében.

Én egy hűséges típus vagyok, igen, és hát lényegében én nem akarok most a kérdés elébe menni, csak hát tényleg itt tejbe-vajba fürösztöttek, itt nekem nagyon jó dolgom volt. Azért tíz év után az emberben még a nagy jólétében is felmerül a változtatás igénye, még ha hűséges típus is. És akkor kíváncsi voltam, hogy más közegben, esetleg más színházi nyelvezetben, megfogalmazásokban, más kollégákkal, más helyen, hogyan állnám meg a helyemet. Sokszor használt szófordulatom, hogy nem Mohamed ment a hegyhez, hanem a hegy jött Mohamedhez. De ez tényleg így volt, hogy a köntösöm és az asztalom lényegében maradt, és akkor lett egy másik színház körülöttem a Madách Kamara Színházból Mácsai Pál vezetésével. 2000-től indult meg az a folyamat, az örkényesítés, hogyha így fogalmazhatok, és aztán végül is 2004-ben vettük fel Örkény István nevét.

Ha úgy vesszünk, akkor ez a folyamat a Madáchból indult el.

Természetesen. Mácsai Pállal mi itt kezdtük a pályánkat, nem egy darabban dolgoztunk együtt. És azt hiszem, '98-ban A tribádok éjszakájában dolgoztunk együtt Kolos István rendezésében. Itt játszottuk a stúdióban Bíró Krisztával, Szűcs Gáborral. Még Oszlóban is voltunk vendégszerepelni ezzel a darabbal. Szóval, nagyszerű munka volt és jó kaland! Akkor mondta azt Pali nekem, hogyha egyszer neki saját színháza lesz, akkor én nekem ott helyem van. És ez teljesült! Ha szabad így fogalmaznom, az Örkény Színház – divatos megfogalmazásban – egy művészeti branddé, egy védjeggyé nőtte ki magát 25-26 év alatt. Egy fantasztikus történetet írtunk együtt Palival, az egész társulattal.

Mácsai Pál esetében már biztosra mondom, hogy barátság alakult ki Önök között, illetve Pogány Judittal is egy elég őszinte kapcsolat. Mesélte is a könyvben, hogy azért ő meg tudja fogalmazni úgy a véleményét, ahogy kell, és nem színezi ki azt.

Igen, ahogy szokták mondani, nem vacakol, de én ezért nagyon-nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik ezt tudják, hogy mindenféle hímezés-hámozás nélkül mondják ki, amit gondolnak. Nem bántóan, hanem tárgyszerűen, pontosan fogalmazzák meg a véleményüket és őszintén, ami szerintem nagyon-nagyon fontos, de mégis az a legfontosabb, hogy ki ez az illető, aki ezt így tudja megfogalmazni, hogy milyen értékrendet képvisel, ki ő, milyen személyiség. És ha valaki, akkor Judit a szakma nagyasszonya mindenféle szempontból, ízlésben, szakmai tapasztaltságban. Amiatt a hihetetlen tehetség, és jó értelemben vett szakmai rutin miatt is, amit maga mögött tud, egy igazi kincs a véleménye. Azt is megmondja kerek perec, hogyha valami nem olyan, és azt is, hogy mitől nem. Nagyon kevés ember van, akinek ne fenntartásokkal fogadnám a véleményét, de az egyik, akivel szemben feltétlen felteszem a kezemet, és abszolút hagyatkozom az ízlésére és a megállapításaira, az Pogány Judit. Éppen ezért nagyon értékes a dicsérete. Ő az, aki megnézi a kollégákat, és kíváncsi a kollégák munkájára, és ez olyan fantasztikus, hogy az ő korában ilyen frissességgel, az életre való kíváncsisággal tudja élni az életét. Ha tőle kap dicséretet az ember, az felér egy kitüntetéssel! És az, hogy ő adta nekem át a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagjának járó emlékplakettet, illetve kitüntetést, ez még külön fényt adott ennek az örömteli eseménynek.

Kérdezhetném, hogy milyen érzés halhatatlannak lenni?

Ez egy nagyszerű dolog! Azt szoktam mondani egy triviális hasonlattal, hogy a versenylónak is kell a kockacukor, vagy hogy megpaskolják a nyakát. Nem csak hajtani kell. Nagyon jól esnek az embernek ezek az elismerések. A Halhatatlanok Társulatához pedig azért jó tartozni, azért különlegesen értékes, mert erre egy szakmai grémium és a közönség terjeszti fel a művészt. Tehát itt találkozik az, amiért mi dolgozunk: a szakmaiság és a közönség véleménye, szeretete.

A csillogást, a nagyon mézes-mázas, vagy túlzottan hivalkodó dolgokat pedig kifejezetten utálja. Egyszer ajándékba kapott egy nagyon drága táskát, és amikor megtudta, hogy az mennyibe került, akkor rögtön lemondott róla.

Igen, mert azt mondom, hogy minden ilyen mögött valami hazugság és hamisság van, valami fölösleges, és én ezeket semmilyen szinten nem szeretem az életben. Természetesen, hogy a minőség az egy ideig ár-érték arány, de aztán van egy határ, amitől már csak bosszant a dolog. Halak jegyű révén állandóan az egész világ sorsát hordozom magamban és fájlalom a hülyeségeket, meg a hiábavalóságokat, meg a rossz döntéseket. Na mindegy, hát nem én fogom ezeket a dolgokat megoldani, nem tudok vak szemmel és süket fülekkel járni a világban. A luxus, az szerintem egy kompenzáció, és minél nagyobb a belső üresség, annál nagyobb az igény a csilivilire és a fölöslegesre. Szűcs Krisztián csodálatosan megfogalmazta a Heaven Street Sevennel azt, hogy: „Hiába tekered a külső hangerőt, sose nyomod el a belülről jövőt!”. Tehát én azt gondolom, hogy amikor egy pólónak az előállítására ezer liter ivóvízre van szükség, és amikor megvásárolom 500 forintért, akkor egy kicsit belefacsarodik a szívem, hogy mire ez az egész? Milyen rendszer ez azon kívül, hogy a pénz az Isten? Ennek kapcsán nyilván könnyen megérthető, hogy a luxus engem miért bosszant annyira. És hát azért szerencsére örömet szereztem a táskával a kedves barátnőmnek, mert ez az én világnézetemben nem fér bele. Egyrészt nehogy azt higgyék, hogy egy ilyen márkájú táskát egy magyar színész megengedhet magának a fizetéséből. Tehát én próbálok a soknál több az elég mottója szerint élni, és ahogy öregszem, annál kevésbé érdekel minden, ami csak látszat. Az igazán értékes és nagyszerű dolgok, azok valahogy szerintem mindig egyszerűek, letisztultak, őszinték, zsigeriek, és a tárgyak ennek kapcsán egyre kevésbé érdekelnek. A szépet szeretem, gyönyörködöm benne, de birtokolni már egyáltalán nem akarom. Az, amire ugye leginkább az ember Dante nyomdokain az emberélet útjának felén rájön, hogy az idő a legnagyobb kincse, és hogy én már, ha kapni szeretnék bárkitől, a szeretteimtől valamit, akkor az az együtt töltött idő. Mostanában ezt szinte muszáj hozzátenni, hogy minőségi idő. Tehát, hogy az érdemben és emlékeket hozó együtt töltött idő, az a legnagyobb ajándék, amit én kaphatok, és élmények, együtt töltött idő. Ezeket szeretném kapni, és semmiféle tárgyat, csilivilit már én nem szeretnék.

Az időből egy-egy pillanatot merevítenek ki, mutatnak meg a fényképek, és korábban nagyon sok fotózást vállalt: reklámokra kérték fel, magazinokban, plakátokon szerepelt.

Én is elcsodálkozom, hogy mennyit, meglepődöm rajta.

Mit láttak meg Önben azok, akik felkérték egy-egy munkára? Mit emeltek ki, hogy miért választották?

Bizonyára láttak bennem valamit olyat, amitől én esetleg érdeklem a kedves olvasót, vagy van valami használható gondolat, amit tudok mondani, és akkor azért készültek nagyszerű felvételek jobbnál jobb fotósokkal. Rengeteg újságot halmoztam fel dobozokba a garázsban, magam is meglepődöm, hogy mennyit. Ezek jó kalandok voltak, ilyen nőcis dolgok: jó smink, szép ruhákba felöltözni. Ez egy jó kis mulatság, pláne olyan nagyszerű munkatársakkal, kollégákkal, sminkesekkel, fotósokkal, akikkel jól el lehet tölteni az időt, és jót beszélgetni közben.

Azt most is figyeli, mások hogyan öltözködnek?

Nem, egyáltalán nem. XIV. Lajos mondta, hogy „Az állam én vagyok”. Én azt merészelem mondani, hogy a divat én vagyok. A divat is olyan sajnos, amit nem tudok elvonatkoztatni már a rettenetes környezetszennyezéstől. Az Atacama-sivatagban műholdról látszanak a textilhegyek a felhasználatlan ruhákból. Amikor az építőművészeti főiskolára készültem két évig jártam a dekoratőr iskolába, és ott szembesültem már akkor, ezelőtt több évtizeddel, azzal a szomorú statisztikával, hogy már akkor a megtermelt energiával, vízzel is és munkaerővel, mindenféle járulékos dologgal előállított holmiknak a 70 százaléka a polcra készül. Azt soha senkit meg nem veszi. Kérdezem hát, ebben a szellemben, vagy ennek a statisztikának a tükrében, hova juthat ez a világ ökológiailag? Ez csak egy költői kérdés, mert pontosan tudjuk sajnos rá a választ, de csak kérdezem, hogy azért, hogy egy kicsit más is rosszul érezze magát emiatt, ne csak én.

Egyfajta belső késztetés vezérli, hogy másokért vagy a nagyobb egészért aggódjon, és ne csak a saját mikrokörnyezetéért?

Nem tudok nem aggódni. Azt gondolom, hogy aki nyitott szemmel jár a világban, és nem dugja a homokba a fejét, és egy picit is nem csak néz, hanem lát is, nem tud ettől elvonatkoztatni. Most itt vannak ezek a rettenetes háborúk közel és távol. Mindig valahogyan az a furcsa groteszk kép jut eszembe, hogy egy süllyedő hajón vagyunk, ami nyilvánvaló, és még akkor is gyilkoljuk és püföljük egymást. Hét Balatonnyi víz hiányzik a termőföldből csak Magyarországon, nem esett eső áprilisban, nincs áradás. Össze kellene fogni erőnek erejével, a tudománynak és mindennek az összes potenciálját arra fordítani, hogy ne süllyedjen már el olyan hamar ez a hajó.

Színházban miként lehet ábrázolni ezeket a nagyobb léptékű problémákat?

Feltétlenül foglalkozni kell velük. Megjelennek darabokban, nyilván nem úgy, mint egy egyetemi előadás vagy egy szabadegyetemi ismeretterjesztő fórum, a művészet által vagy a rendező, illetve az előadás és az író gondolatai által szublimálva, de muszáj, hogy megjelenjenek, és meg is jelennek. A fenntartható színházi mozgalmat Nagy Endre kollégám kezdte el még jó pár évvel ezelőtt, mert nekünk aztán filmeseknek, színházasoknak igazán figyelnünk kell erre, mert ez egy úgymond pazarló műfaj. Ha mi oda tudunk figyelni is, ha ez egyáltalán szempont, és már pedig annak kéne lennie mindenféle tekintetben, akkor azért tudunk valamit ezen segíteni, vagy legalább kevesebbet ártani, mint eddig.

Azt már több helyütt nyilatkozta, hogy két nemet vagy visszautasítást nagyon sajnál az életében. Két filmről van szó: az Eldorádóról, illetve Az én XX. századomról. Meg tudja ezeket a filmeket úgy nézni, hogy nem sajnálkozik vagy mérgelődik azon, hogy miért nem szerepel a filmekben?

Nem, egyszerűen ennyi, nem. Ez ilyen, amíg csak élek, addig ezeket bánni fogom. De hát ez van! Az vesse rám az első követ, aki mindig jól dönt, és mindig bölcsen dönt! Hát ez nekem nem jött be. Az összes többit nem sajnálom, de ezt a kettőt nagyon.

Azért talán mindig van valamiféle kárpótlás. Bereményi Gézával, az Eldorádó rendezőjével például a mai napig egy nagyon jó szakmai, művészi kapcsolatban áll.

Pontosan, jól fogalmaz! Ezt én magam is így nyugtáztam, hogy a Jóisten azért nem hagy engem lógva annyira. Gézával hosszú évek óta becses barátságot ápolok. Kitüntetett azzal, hogy két cédémnek ő írta a dalszövegeit Hrutka Róbert zenéjére, és hát filmes szinten is találkozhattunk a Szabadság tér '56 című tévéjátékában, és azóta többször is: Dés László dalainak keresztül is, amit Mácsai Pállal éneklünk, két duettet írt nekünk. A magánéleti, baráti szálak vele és a családjával azért nagyon erősek. A 80. születésnapját az Örkény Színházban ünnepeltük január 25-én a kollégáimmal, és nagyon-nagyon örülök, hogy a mi színházunkban ünnepelhettük Gézát. Enyedi Ildikóval pedig a Terápia című sorozatban legalább egy epizód erejéig találkozhattunk ismét.

És ki tudja, hogy még mit hoz a jövő?

Igen, én mondom, nem akarok semmit, csak olyan szépen dédelgetem itt a szívemben ezeket a gondolatokat és vágyakat, hátha összefutunk az életben más munkában is.

Milyen érzés filmet forgatni együtt egy stábbal? Adott esetben nagyon koncentráltan dolgozni, mert vannak olyan jelenetek, amelyeket csak bizonyos napokon lehet megcsinálni. Ez a koncentrált munka a színházra is igaz lehet.

Ez így van, más a struktúrája, de tulajdonképpen a munka, vagy amit én csinálok, az lényegében ugyanaz, csak más a struktúrája, a szerkezete másképp van összerakva. Tulajdonképpen a forgatás egy külső szemlélő számára egy nagyon érdekes és nagyon pezsgő valami, de annál fárasztóbb, unalmasabb dolgot elképzelni, mint filmet forgatni, elég nehéz. Az esetek kilencven százalékában az ember azzal tölti az idejét, hogy vár. Tehát vár az átállásra, még a digitális technológia mellett is. Átöltözés, átsminkelés esetleg, tehát ezek a járulékos dolgok, meg ugye hajnali négykor felkelni, ha esetleg valamilyen plusz maszk van vagy még valami, hogy 6 vagy 7 órára kész legyen az ember. Szóval rettenetesen fárasztó és unalmas munka. Azt a pár percet kivéve, amikor azt mondják, hogy: „Tessék!” És akkor kell az embernek villantani valamit, és ha valami miatt úgy alakul, akkor tizenkettedszer is ugyanúgy, ugyanazt a dolgot. Van, amikor a második napon vesszük fel a film legvégső jelenetét, és a negyvenedik napon vesszük fel a második jelenetet vagy a harmadikat. Tehát nekem fejben tudnom kell, hogy mi történt, hol tartok, de hál' Istennek nem vagyok ezzel jó esetben egyedül, mert ott van a rendező, és ott vannak a nagyszerű kollégák, akik segítenek. Színházban pedig az a lényeg, hogy ugye nincs tizenkettedik változat, az az egy van, akkor aznap este, és akkor nekem ott azt a bizonyos ívet, amit én a filmen rakosgathatok ide-oda magamban, azt nekem ott és akkor kell abban egy ívben végigfutnom aznap este a színpadon, abban a szerepben.

Javult a szakma megbecsülése az elmúlt években? Anyagi aspektusból is pedzegetem ezt a kérdést most.

Hát nem! A mi szakmánk társadalmi presztízsében is rettenetesen alulfinanszírozott. És ez nem rinya, hogyha így tetszik, ez nem egy nyavalygás, ez de facto sajnos így van, tehát ez egy nagyon alulfinanszírozott szakma. Ez egy mánia, ez egy szerelem, egy rögeszme, amit az ember csinál, mert ehhez kapott tehetséget, és másban nem lenne ennyire boldog szakmailag, de ez nem egy biztos megélhetés. Az vesse rám az első követ, aki nem dőlt be annak, amikor ’92-ben belepofoztak minket ebbe a vállalkozói rendszerbe vagy felállásba. Nonszensz az egész! Nagyon jónak tűnt ez első pillantásra, hogy az ember még használja két percig a saját pénzét, de aztán minden adó besöprésre kerül. Pályakezdő fiatalként senki sem gondolkozott előre, mert ihaj-csuhaj, sose halunk meg! Így mindenki boldogan és dalolva lépett bele ebbe a struktúrába. Nem tudom, hogy ez ’92-ben miért volt annyira fontos, mert ha mindenkit összeszámolunk a szakmából, pár ezer emberről beszélek, ez egy szabad szemmel nem látható tétel. A mi járulékaink egy költségvetésben…Ha tízszer ennyien lennénk, akkor sem, de nem baj, valakinek ez nagyon fontos volt, hogy ezt is lesöpörje magáról, mindegy! Mivel voltunk olyan hülyék, hogy ebbe belementünk, és aztán ugye minimálbérre bejelentve. Na ennek most iszogatjuk a levét, amikor már így lefelé ballagunk, kéz-kézben csöndesen, ahogy mondja a Robert Burns vers. Tehát, most isszuk meg a levét, és most próbálunk kétségbeesetten kapálózni, hogy nyugdíjas éveink, amik, hát nem tudom, hogy lesznek-e, de hogy azok ne olyan nagyon, anyagilag ne nagyon méltatlanok legyenek, csak kevésbé.

Mindennek a hozadéka az, hogy a színészek általában vállalnak a többi között most már stand-up fellépéseket, szinkronizálnak, forgatnak, ha tehetik?

Nem csak ezért. Nyilván, hogyha ezt megfizetik, akkor az nem baj, mert bármennyire is mosolygok szépen, nem kapok érte a boltban semmit. Tulajdonképpen mindegyik egy kifejezési forma is, egy megmutatkozási lehetőség, más-más szín a palettán. Én például nagyon-nagyon szeretek szinkronizálni. Ha nem szeretnék szinkronizálni, nem csinálnám, akkor mással foglalkoznék. De az, hogy lehet énekelni, lehet rádiójátékozni, hangoskönyvet készíteni, ez mind-mind nagyszerű megmutatkozási lehetőség. Élvezetes munkák, egyik a másik után. Nem csak azért csináljuk ezeket, hogy összekalapozzuk magunknak az egzisztenciát. Ezek nagyszerű és izgalmas feladatok, amelyek, ha megtalálják az embert, akkor az már boldogságot okoz.

Volt már, hogy összefutott azokkal a külföldi színészekkel, akiket szinkronizált?

Nem, de van egy kedves barátnőm az Egyesült Államokban, aki személyi asszisztens, és a forgatásokon dolgozott, most már pszichológusi pályára lépett, és Cameron Diaz életmód-tanácsadási könyvének egyik példányát dedikáltatta a színésznővel az ő magyar hangjának. Ez nagyszerű ajándék volt! De ezekkel a nagy hollywoodi barátnőimmel nem találkoztam személyesen.

Szeretne?

Nem igazán, de szoktam mondani, hogy nagyon jó, nagyon jó, csak miért nem fordítva van? Csupán ez a szívfájdalmam. Nem, nincsenek ilyen vágyaim, hanem örülök, hogy így összekötöttek velük. A szinkronrendezőknek jó az ízlése. Így összetalálkozhattam Cameron Diaz mellett Sandra Bullockkal és Uma Thurmannel is. Néha Marion Cotillardot, Béatrice Dallet, néha Charlize Theront is szoktam magyarítani. Szóval, ezek ilyen nagyon izgalmas munkák. Tényleg ugyanúgy eljátszom a szerepet, csak nem én látszom, hanem ők.

Vajon mitől lehet az, hogy sokszor sokkal kellemesebbnek halljuk a magyar szinkront, mint a film eredeti hangsávját?

Nem tudom, azt hiszem, hogy az tény, hogy a magyar szinkron nagyszerű, mert ugye nem 3-4 hang olvassa fel az összes szerepet, hanem tényleg jó színészek állnak oda a mikrofon elé a külföldi nagyokat szinkronizálni. Szerintem ez az egyik oka. De egyébként ez ízlés dolga. Van, aki kimondottan finnyás arra, hogy az eredeti hanggal nézze meg, és neki csak úgy élmény. Az egyik ismerősömnek a kisujjában van az angol. Már fent volt az interneten a Sandra Bullock főszereplésével készült, A szív bajnokai című, igaz történeten alapuló film, de magyar szinkron nélkül. Találkoztam tehát ezzel az ismerősömmel, aki azt mondta: „Elkezdtem nézni a filmet, de abbahagytam, mert nem te voltál a magyar hangja. Én annyira megszoktam már veled, hogy megvárom, míg leszinkronizálod!” Ennél nagyobb szakmai dicséret nem is kell! Van egy másik kedves történetem is. Egy baráti társaságban voltunk, gyerekek is voltak, és beszélgettem egy ismerősömmel, mellettem ült, szemben pedig az asztal túloldalán egy 9 év körüli kisfiú, aki árgus szemekkel, gyanakodva nézett engem. Néha-néha rámosolyogtam. Egy idő után levette, hogy mi a helyzet, az édesanyja ekkor azt mondta neki: „Igen, ő a Fiona hangja!” – erre a kisfiú szeme elkerekedett, és annyit mondott: „Azta!” Na, ezek az én nagy szakmai elismeréseim.

Gyermeki lelkét a színész vagy a játékra való hajlandóságát, ezt az őszinte rácsodálkozást, meg tudja őrizni abban a formában, mint ami pályája elején is megvolt?

Meg kell, azt hiszem, ez a foglalkozás alkalmas is erre. Igen, ez a kereslet-kínálat, az megy erre a pályára, aki tényleg kíváncsi is, és nem riad vissza a folytonos újrakezdéstől. Most, hogy ezekről beszélek, azon kapom magam, hogy ez minden szakmára érvényes lehet. Önére is, bárkiére, köztük a nagyszerű büfésekre, akikkel naponta összefuthatunk. Ők is kíváncsiak, szeretik, amit csinálnak. De ez a homo ludens-ség, ez mondjuk mindig bennem volt, és ez a pálya alkalmas erre, hogy az ember kiélje a játékosságát. A hangjátékoktól elkezdve a film, a koncertek, a zene, az mind-mind külön felület a játékosság megélésére. Ha mondjuk sok százszor játszunk egy darabot, akkor az ugyanúgy minden este más. Egyrészt mi is egy nappal vagy kettővel idősebbek, tapasztaltabbak lettünk, formálódtunk, változtunk valamennyire, ahogyan a napok formálnak minket. A közönség összetétele is más, tehát egy-egy előadás, száz vagy akár hányadszorra is mindig meg tud újulni, és mindig ott a lehetőség arra, hogy jobban csináljam, hogy elérjem az optimumot, ami ugye elérhetetlen, de talán néha sikerül.

És ha ezt el lehetne intézni egy kívánsággal, akkor mit kívánna, milyen legyen a színészi szakma a következő években Magyarországon? Miben változzon? Komfortosabb, megbecsültebb vagy nagyobb presztízsértékű legyen?

Azt hiszem ez a két utóbbi, tehát, hogy a presztízsét anyagiakkal lehetne növelni. Ezt tényleg ne vegye senki panaszkodásnak, mert való igaz, mikor azt mondják, hogy nehéz a színészi szakma, az igaz, mert rendszertelen, az ember mindent odaad, de nem érdemes másképp csinálni. Szerintem ehhez képest rettenetesen alulfinanszírozott, és ennek megfelelően a presztízse sem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Jó lenne, ha ez másképp alakulna, és nem ilyen hazardírozás lenne a jövő, pláne akkor, ha az az ember már nem tud annyit dolgozni, mint egy igásló. Visszatérve még a filmezésre kicsit: mindenféleképpen szeretnék szót ejteni arról a nagyszerű kalandról, a Mommy Blue-ról, amely nagyszerű szakmai elismerést hozott, és nem csak nekem. Én a legjobb női alakítás díját vehettem át, Vilmányi Benett pedig a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést kapta meg a Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválon, és a Mayer Bernadette rendezte alkotás a legjobb filmnek járó elismerésben is részesült. Taroltunk, ha lehet így szerénytelenül fogalmazni. Ha jól tudom, Juliette Binoche volt a zsűri elnöke, aki szintén egy csodálatos művész. Tehát a filmes munkáról azt tudom mondani, hogy csodálatra méltó a fiatalok felkészültsége, szívvel és lélekkel vannak jelen. Megnyugtató, hogy mennyire összeszedettek, mennyire elhivatottak, profik, tudatosak, bölcsek, ezt kell, hogy mondjam. És az a higgadtság, az a nagyszerűség, ahogyan Betti első filmesként levezényelte ezt az egész munkát, arra azt tudom mondani, hogy egészen lenyűgöző. Csepeli Eszter operatőr szintén szakmailag és emberileg is egy kiváló alkotótárs volt. Életre szóló barátságok is szövődtek a közös munka alatt. Meg kell említeni még a csodálatos kollégákat – mások mellett – Hámori Ildikót, Waskovics Andreát, Znamenák Istvánt, Hajdu Szabolcsot. Hatalmas élményeket ad egy ilyen nagyszerű munka, és az, hogy egy rangos fesztiválon is elismerték, az már csak hab a tortán. Nagy-nagy boldogság és büszkeség!

Hogyan lehet ezeket a jó kapcsolatokat megőrizni?

Sokkal többet kéne ezzel foglalkozni, de a szobanövényeim is megbocsátják nekem azt, hogy nem foglalkozom annyit velük, mint amennyit kellene. A magunk fajta úgy tud egymás felé fordulni, amikor éppen kidugja a fejét a sok munkából, de küldünk egy-egy SMS-t, telefonálunk, jelezzük, hogy gondolunk egymásra, ez mindig nagyon jó, és ez a sok évtized távlatából is működik. Nyilvánvaló, hogy nemcsak a barátokra, hanem a magánéletemre és a családomra is több energiát és figyelmet kellene fordítanom, de valahogy ennek a munkának idehaza ez a természete, hogy hiába válogatok én, és hiába vagyok úgymond finnyás arra, amit csinálok, akkor is, hogy mondjam, nincs olyan vegyértéke az embernek, amilyennek kellene lennie a baráti kapcsolataira, akár saját magára is, a családjára és így tovább. Azt hiszem, erről az összes kollégám tudna mesélni.

Talán ezeket a negatív érzéseket vagy méltánytalanságokat tudják felejtetni ezek a baráti vagy szakmai összetalálkozások, amelyek maradandó emléket hagynak a művészben.

Az egyik nem helyettesíti a másikat, de az, hogy ez még egy ilyen nagy kincsgyűjtés, így a munka közepette, az tény és való, hogy ez nagyon sokat hozzáad, de tényleg, amikor azt mondják, hogy ilyen, meg olyan nehéz a színészi munka, akkor azért azt gondolom: jó-jó, álljon meg a menet, azért könnyebb, mint az uránbányászat! Visszakanyarodva arra, amit kérdezett, valóban a művészeti ágak csak ilyen vadhajtások a társadalomban, de azt hiszem, hogy valahogy így tudunk motorja is lenni annak, mert a lélekre, érzelmekre hatunk, ez egy jó összetartó erő és egy jó energia, vagy egyfajta kályhaként működik, amely felfűti a társadalmat. Még úgy is, ha szponzorációra szorul a művészet, mert persze az ideális társadalom a termeszeké, de ha ettől egy kicsit elrugaszkodunk, akkor szerintem mi is hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy egy országban az emberek jól érezzék magukat, hogy jó közérzetünk legyen.

A végére még egy kérdés: a Madách Színházban miben láthatjuk majd?

Köszönöm a kérdést, és nagyon örülök, hogy elmesélhetem! A négy zenei cédém közül az utolsó kettőhöz kapcsolódik ez a történet. Több mint tíz évvel ezelőtt kezdtem el felvázolni egy sajátos koncepciót: nem is konkrét történetet, inkább olyan összefüggéseket kerestem, amelyek egyetlen szálra fűzhetik fel ezeket a dalszövegeket. A két korábbi album, a Magyar hangja vagyok és a Für For Ten zenei anyagát is Hrutka Róbert és Jamie Winchester játszotta, a dalszövegeket pedig a férjem, Fekete György írta. Ezekből a szövegekből próbáltam egy történetet formálni, de amikor megmutattam neki az elképzeléseimet, arra kértem, hogy nézze át, gondolja tovább, segítsen formába önteni. Györgynek komoly tapasztalata van ezen a területen: évekkel ezelőtt már díjat nyert a Madách Színház musicalpályázatán egy saját alkotásával. Munkácsi Miklós Dögkeselyűjéből készített rockoperát, saját zenével és librettóval. Ahogy bekapcsolódott a munkába, az eredeti ötletekből végül egy kerek történet született. Nagy Zsolt kollégám nagy örömömre vállalta a kétszereplős darab férfi főszerepét. Az előadás címe Álmodban álmodtam, és egy több generáción átívelő történetet mesél el. Anya, nagymama és unoka sorsa fonódik össze benne, miközben egy különleges női életutat rajzol ki. Ugyanakkor a férfi szereplő is ugyanolyan fontos része a történetnek: ő is több generáción keresztül kapcsolódik a női karakterhez. A dalok erre a történetre épülnek rá. Az 54 pályamű közül bekerültünk az első négy közé, így most következik a célegyenes. Innen már csak egy alkotás kerülhet ki győztesként. Mi természetesen azon dolgozunk, hogy ez a miénk legyen. Az előadást Valcz Péter rendezi, a látványért és a technikai megvalósításért Balogh Balázs felel. Kovács Péter pedig szinte mindenben segítségünkre van: asszisztensként és koreográfusként is részt vesz a produkcióban. Nagyon jó csapat dolgozik együtt ezen az előadáson. Fontos ugyanakkor, hogy egyelőre nem a teljes művet mutatjuk be. A verseny szabályai szerint a négy döntős pályaműből mindössze harminc percet lehet bemutatni, olyan szerkezetben, ahogyan az alkotók a legalkalmasabbnak tartják. Mi egyfajta keresztmetszet mellett döntöttünk. Akár egyetlen részletet is kiemelhettünk volna, de inkább egy olyan „trailer-szerű” változatot szerettünk volna készíteni, amely átfogó képet ad a teljes történetről. Ebben gondolkodtunk, és ezt a koncepciót próbáltuk megvalósítani. Végül természetesen lesz győztes. Számunkra azonban már maga a munka is rendkívül izgalmas és inspiráló volt. Zsolttal ugyan már tizenöt éve egy társulatban dolgozunk, mégsem volt még olyan próbafolyamatunk, amelyben hónapokon át ennyire intenzíven együtt dolgozhattunk volna. Korábban inkább csak partnerek voltunk egy-egy előadásban. Régóta nagyra tartom őt sz emberileg is, kiváló kolléga, ezért különösen örülök annak, hogy ebben a kalandban együtt vehettünk részt.

(A IV. Madách Musical Pályázat döntőjének fődíját végül Sebestyén Áron, Szabó Máté és Csörögi Márk Leonardo A reneszánsz géniusz című musicalje nyerte el. A Für Anikó és Nagy Zsolt főszereplésével készült darab különdíjban részesült, és teljes értékű színházi bemutatót kap a színház Tolnay Szalonjában – a szerk.)