Egy nehezen megkerülhető kérdés ilyenkor: hogyan fogadta az elismerést?

Egyrészt, mivel nem tudtam róla, ezért meglepve, másrészt a következő gondolatom az volt, hogy ezt a kollégáim szavazták meg nekem, szóval ez azt jelenti, hogy szeretnek, hogy az érzésem, ami már egy ideje tart, hogy én otthon érzem magam a Vígszínházban, az helytálló, és hogy a társaim is így gondolnak rám. Úgyhogy igazán nagyon szívet melengető meglepetés volt az év végére.

Ilyenkor szerepekre gondol vissza? Milyen pillanatok jutnak eszébe?

Inkább a társaimmal való együttlét. Ez nyilván összefügg a szerepekkel is, hiszen ott találkozunk, a színházban éljük az életünket, de számomra az előadásokban is meghatározó az – nyilván a szerepen túl –, hogy együtt játszunk, hogy egymással játszunk, és hogy egyáltalán nem mindegy, hogy kinek a szemébe nézek bele, úgyhogy most is azok a pillanatok jutottak eszembe, amik emlékezetesek valamiért egy-egy társammal kapcsolatban.

Azt olvastam egy korábbi interjúban, hogy a pályafutása első tíz évében még komoly önértékelési gondokkal küzdött, és úgy érezte, hogy nem is való a színpadra. Ez hogyan változott az utóbbi években?

Ha az ember sok-sok krízisen átmegy, akkor ezek a krízisek jó esetben tanítják valamire. Engem szeretetre tanítottak, ez a létező legjobb kimenetel azt hiszem, és ilyen szempontból is nagyon szerencsés vagyok, hogy a pályám a színházhoz köt, mert a színház nagyon sok esetben segít mindenféle önismereti, vagy életismereti folyamatokban. Szerencsésen olyan anyagokkal találkoztam, hogy a magam jó és rossz tapasztalatait, meg a színházi tudást mind arra használhattam, hogy ezek segítsenek barátságba kerülni önmagammal.

Korábban valóban úgy érezte, ha főszerepet játszott, hogy szinte elnézést kér a nézőktől, amiért a színpadon van?

Minden egyes alkalommal gondolatban is számoltam a perceket, hogy még mennyit kell szegényeknek kibírni, amíg engem néznek, igen. Szóval az öngyűlölet az nem tréfa. Azt is gondolom, hogy sokan élhetjük így az életünket, különbözőek a fokozatai nyilván ennek a skálának, mert nagyon nehéz világot élünk abból a szempontból, hogy legyünk elegek önmagunknak, és hogy tudjunk szeretettel viszonyulni magunkhoz, hiszen annyi zaj van körülöttünk az offline és az online térben is, hogy abban nagyon nehéz az embernek önmagának maradni és azzal megelégedni, azzal barátságban kézen fogva menni.

Talán fontos az is, hogy amikor valaki rosszat gondol magáról, ezt az alapján teszi, hogy a környezete megerősíti ebben valami oknál fogva, vagy pedig ezek a saját gondolatai?

Az én esetemben ez inkább fordítva volt, én mindig sok szeretetet és sok jóféle visszaigazolást kaptam a környezetemtől, de őszintén szólva, amikor az ember ennyire magába van csavarodva és rosszul áll saját magához, akkor sokszor a dicséretet még nehezebb kezelni, mert az értelmezhetetlen abban a rendszerben, amit magának fölállított. Tehát ilyenkor, ha negatív véleménnyel találkozik az ember, akkor azt érzi, hogy na, végre még valaki látja azt, amit én. De fals alapokról indul ilyenkor az ember, szóval se a jót, se a rosszat nem tudja igazán jól fogadni, úgyhogy az alapokat kell megjavítani.

Otthonának igazából most a Vígszínházat érzi?

Most mindenképpen, de azért nekem nagyon fontosak azok az intézmények, amikhez kötődtem, nem elsősorban intézmény mivoltukban, hanem az ott dolgozó emberek miatt. Fontos az is, hogy otthon érezzem magam azokban a közegekben, ahol huzamosabb időt töltök el, úgyhogy most nyilván a Vígszínházat érzem otthonomnak, hiszen oda járok haza, oda járok dolgozni, de azért a Nemzeti Színház annak idején, mind pedig a Fehérvári Színház is nagyon fontos szerepet töltött be az életemben.

A szakmai berkeken belül vannak olyan pályatársak, akiket mindig megkérdez, hogyha valamilyen változáson vagy váltáson töri a fejét?

Nem, mert ha odajutok, hogy azt érzem, fennáll a változás vagy a változtatás lehetősége, akkor az általában már egy annyira kiforrott gondolatként, vagy egy annyira erős impulzusként jön, hogy ott már nincs szükségem igazán tanácsra, és tudom, amennyiben ez a gondolat megszületett, akkor meg is kell valósítani. De más kérdésekben vannak olyan szakmai barátaim, akiknek a véleménye nagyon fontos és meghatározóan fontos a számomra.

Nevezhetjük eddigi pályája egyik csúcspontjának a 2013-as István, a király rockoperát?

Szerintem nem, de ha Ön szeretné, akkor nyugodtan.

A nézettségre gondolok. Azt olvastam, hogy Szegeden és Budapesten 40 ezren látták élőben, nyilván ezt követően a tévéképernyők előtt még sokan.

Nyilván nézettségben valószínűleg az István, a király viszi a prímet, de számomra ezek a kiugró számok sosem voltak fontosak, vagy más tényezők fontosabbak voltak ennél. Nagy színházi találkozások például, vagy művekkel való nagy találkozások, úgyhogy nekem ami nagyon fontos, és ezt sokszor el is mondom, az anno a Nemzeti Színházban az Egyszer élünk című előadás, ott találkoztam először Mohácsi János rendezővel, meg az ő színházi világával. De biztosan fel tudnék még sorolni más élményeket is, úgyhogy annyit tudok erre mondani, hogy az emberek és a művek a meghatározóak, nem a rekordok vagy a számok.