Hatalmas amerikai zászló a háttérben, reflektorok mindenhol, a mikrofon mögött pedig Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke áll. Kezében papír, de a valóságban improvizál. A Goldman Sachs megint tévedett, talán David Solomonnak vissza kellene térnie a DJ-pulthoz, mondja.

Az apropó a Goldman augusztus 10-i jelentése, mely szerint az amerikai fogyasztók eddig a vámok 22 százalékát viselték, ám ez az arány akár 67 százalékra is nőhet. A cégek ugyan most még a vámok több mint felét nyelik le, de ez az arány akár 10 százalékra is csökkenhet a jövőben. Trump persze magabiztos, hogy végül megint neki lesz igaza.

A kérdés azonban jogos. Ki fizeti a nap végén a vámokat? A hazai vásárló? A hazai importőr? Vagy a külföldi exportőr? Bármennyire szeretnénk, erre a kérdésre nem létezik egyszerű válasz, mert minden a gazdasági környezettől, a piaci erőviszonyoktól és a kereslet-kínálat reakcióinak különös keverékétől függ.

Mosógépek, szárítógépek és a vásárló pénztárcája

2018-ban az USA 20-50 százalékos védővámot vetett ki a mosógépekre. Az eredmény? A mosógépek ára 12 százalékkal emelkedett. Ám nem is emiatt került ez a történet a figyelem középpontjába, hanem azért, mert a vám által nem érintett szárítógépek ára is ugyanennyivel nőtt.

Ahogyan a közgazdasági elemzők azonnal rámutattak, a jelenséget megmagyarázza a komplementer áruk elmélete. Aki mosógépet vesz, gyakran szárítót is fog. Azaz ha az egyik drágul, a másik gyártója is bátran árat emelhet, hiszen egyrészt ezt a fogyasztó is természetesnek tartja majd, másrészt valószínűleg mindenképpen szüksége van a gépre.

Ez a példa a rugalmatlan kereslet tankönyvi esete. A rövid távon kikerülhetetlen szükséglet miatt a vásárló lenyeli az áremelést. A közgazdászok a vámok beárazódásának mértékét itt gyakorlatilag 100 százalék fölé mérték. Az értékesítési pontok nem csak a vámot adták tovább, hanem azt extra profittal is megfejelték.

A kenyér ára és a brit földbirtokosok pezsgője

Ugorjunk a 19. századi Angliába, a Corn Laws idejére. A gabonára és lisztre kirótt vámok célja egyszerű volt, megvédeni a hazai földbirtokosokat a külföldi konkurenciától. Ennek összetett hatásai azonban nem kedveztek az átlagembernek.

A kenyér ára magas maradt, a munkások reálbére azonban alacsony. A kereslet az élelmiszerre köztudottan extrém rugalmatlan. Senki nem dönthet úgy, hogy két hétig nem eszik kenyeret, mert az drága. Így az egész vámteher gyakorlatilag a hazai fogyasztóra hárult.

A történet csattanója 1846-ban érkezett.

A Corn Laws eltörlése az egyik legnagyobb győzelemként él a szabadkereskedelem híveinek emlékezetében.

A tanulság pedig a mai napig érvényes. Ha az áru alapvető és nincs jó helyettesítője, a fogyasztó viseli a vámok oroszlánrészét.

Határnál vagy boltban? Az amerikai–kínai vámháború első fordulója

A 2018–2019-es amerikai–kínai vámháború egyik legizgalmasabb jelensége az volt, hogy a határnál mért árak majdnem teljes egészében tartalmazták a vámot, mert a külföldi exportőrök alig engedtek az összegekből, ám a boltok polcain sok termék ára alig változott.

Mindez persze nem ok nélkül történt, hanem az ármerevség és szerződéses kötöttségek következménye volt. A kiskereskedők közötti erős verseny sokszor nem teszi lehetővé az áremeléseket. Így a vám továbbhárítása helyett inkább csökkentik a haszonkulcsukat. Ez persze csak rövid távon tartható fenn, hiszen a kis haszonkulcs miatt egyes vállalkozások elhagyhatják az iparágat, ami csökkenti a versenyt, így lehetővé teszi az áremeléseket.

Smoot–Hawley: a dupla csapás

1930-ban a Smoot–Hawley-törvény magas vámokat vetett ki az USA-ban, amire a világ többi része bosszúvámokkal válaszolt. Rövid távon a fogyasztók fizettek többet az importárukért, hosszabb távon pedig az amerikai exportőrök is elbukták a piacaikat.

Ez egy tanmese a vám mint eszköz bumeráng hatásáról. Először lehet, hogy másnak fáj jobban, de végül a kirovóját is eltalálja.

Stolper–Samuelson-tétel

A közgazdászokat is régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy ki fizeti meg a vámot. A címben szereplő elmélet nem termékek, hanem termelési tényezők oldaláról közelíti meg ezt.

Ha például a vám egy munkaintenzív ipart véd, akkor a munka reálbére nőhet, a tőke hozama pedig csökkenhet. Ha a tőke a fontosabb a termelésben, akkor pedig mindez fordítva történhet. Ez azt jelenti, hogy a vámteher a belföldi termelők esetében is újraelosztást okoz. Egyes csoportok nyernek, mások veszítenek, még ha a nemzetgazdaság összességében nem is feltétlenül jár jobban.

Johnson optimális vám elmélete

Ha egy ország elég nagy piaci erővel bír, képes lehet a vám terhét részben külföldre hárítani azáltal, hogy a külföldi exportőr kénytelen engedni az árából. Ez azonban ritka és veszélyes játék. A másik fél könnyen ellenvámmal válaszolhat, és a nyereség könnyen elillanhat.

Metzler-paradoxon

Szinte hihetetlen, de bizonyos körülmények között a vám bevezetése még csökkentheti is a hazai árakat. Ez akkor történhet meg, ha a külföldi exportőr olyan mértékben csökkenti az árát (például túltermeléssel válaszol a vámra), hogy még a vámmal együtt is olcsóbb lesz az áru. Természetesen ez a forgatókönyv nagyon ritka a gyakorlatban.

Modern empirikus kutatások

Az utóbbi évek kutatásai (például a Fajgelbaum és társai által elemzett amerikai–kínai vámháború) azt mutatják, hogy a legtöbb esetben a vám szinte teljesen áthárul a hazai piacra, főleg ha a külföldi exportőrnek sok más piaca van, vagy ha a hazai kereslet nem könnyen helyettesíthető.

A végső tanulság

A vám olyan, mint egy forró krumpli. A politika feldobja, és minden szereplő próbálja gyorsan továbbdobni, hogy ne ő égesse meg a kezét. Az, hogy végül kinek égeti meg a kezét, attól függ, hogy mennyire rugalmas a kereslet és a kínálat, ki bír nagyobb piaci erővel, és van-e hová menekülni az árukkal.

Trump és Solomon vitája lehet, hogy látványos politikai show, de a háttérben a piac láthatatlan keze, sőt, sok esetben ökle dönti el, hogy ki fizet. És az a kéz sosem kérdezi meg, hogy van-e kedvünk a számlát fizetni.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense