A kormányerők gyors összeomlásának a két lehetséges felszíni magyarázata egyszerű. Az egyik szerint az amerikaiak túl brutális hirtelenséggel vonultak ki, és cserben hagyták az afgán kormányt és katonai erejét. A másik vélemény meg éppen, hogy az utóbbiak vélelmezett megbízhatatlanságára, korruptságára, gyors megalkuvására mutogat.

A mögöttes okok keresői közül a Financial Times elsőként Mike Martint, egy korábbi brit katonai vezetőt emelte ki, aki könyvet is írt az afganisztáni helyzetről, és aki az alapvető magyarázatot abban összegezte, hogy meglehet, a Nyugat támogatásával húsz év alatt felállt egy kormány és egy több százezer fős kormányzati hadsereg, megtámogatva viszonylag korszerű haditechnikával, de szerinte

nem jött létre olyan politika is, amit ugyanez a hadsereg őszintén a magáénak érez, azonosul vele és belső késztetéssel megvédelmezi.

Erre mondta azt az AP szerint Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó egy hétfői nyilatkozatában, hogy Amerikai arra volt képes, hogy dollármilliárdokból afgán kormányzati katonák tízezreit kiképezzék ki és felfegyverezzék őket, de harci kedvet már nem adhattak nekik. Márpedig többségük a döntő pillanatban úgy határozott, hogy inkább nem harcol Kabulért és a kabuli kormányért.

Ezen a ponton a Financial Times emlékeztetett, hogy amikor 2001-es New York-i terrortámadás után George Bush úgy döntött, hogy háborút indítanak Afganisztán ellen, kivédendő, hogy az ország jövőbeni terrorista akciók bázisául szolgáljon, a kezdeti tervek között még pénzügyi támogatások, bőkezű „Marshall-tervek” is szerepeltek, ezzel is elősegítve az afgán társadalom (remélt) mélyreható átalakulását. Azonban a dollármilliárdok végül elfolytak az új afgán hadsereg létrehozására, társadalmi átalakulásra már nem futotta.

Mindeközben, egyes értékelések szerint már maga nagy létszámú (300 ezer fős) kormányzati hadsereg is részben csalás volt. A Financial Times riportja ennek kapcsán utalt az úgynevezett „szellemkatonák” viszonylag nagy számára: a lap szerint így hívták azokat a valóságban

nem létező afgán katonákat, akiket csak azért könyveltek el, hogy kiutaltassák nekik a zsoldot,

amit aztán a hadsereg különböző szintjén ülő emberek simán elloptak.

Az afgán véderők korruptsága más véleményekben is lépten-nyomon visszatért, miként a szervezetlenség is. Példaként említette a Politico egyik tudósítása, hogy nem volt ritka, hogy valamely csapatot kiküldtek adott számú tölténnyel, de az utánpótlást az amúgy bőséges készletből már nem szervezték meg, és a katonák hamarosan lőszer nélkül maradtak.

További jellemző volt az az erős függőség, amivel szinte minden megmozdulásnál az amerikai légierő védelmére építettek mindent. És megfordítva: viszonylag csekély volt a hit abban, hogy amerikai rásegítés nélkül is győzhetnek.

Az az afgán kormányzati meggyőződés, hogy – bármit mondanak is Washingtonban – rájuk majd úgyis mindig számíthatnak, több véleményben is visszatért. A Financial Times például idézett egy pakisztáni Afganisztán-szakértőt – Ahmed Rashidot, akinek több könyve is jelent meg Közép- és Dél-Ázsiáról –, aki szerint Ashraf Ghani elnök (akit amúgy több értékelés is „széles körben ismert”, „krónikus korruptsággal” jellemzett) szilárdan hitt abban, hogy

minél jobban romlik esetleg a helyzet Afganisztánban, ez annál inkább maradásra szorítja majd az amerikai hadsereget.

Cserébe – még mindig a brit lap egy további tudósítása szerint – az afgán kormányzati hadseregben viszont általános volt a vélekedés, hogy mihelyt az amerikaiak kivonulnak, Ghani is azonnal eltűnik majd (ami be is következett). Ezért aztán mihelyt Joe Biden amerikai elnök áprilisban befejezett tényként deklarálta a küszöbönálló csapatkivonást, a Washington Post szerint a „dezertálások lavinája” is beindult. Komplett csapatrészek inkább békésen megadták magukat, semmint, hogy népszerűtlen kabuli vezetőkért harcoljanak.

Ehhez a mozaikhoz tett hozzá egy figyelemre méltó darabot a Times egy korábbi munkatársa, Anatol Lieven, aki Afganisztán szovjet megszállása idején a londoni lap munkatársaként a helyszínről tudósított, és később is beható szakértője maradt a térségnek. Lieven a brüsszeli Politicóban megjelent személyes véleményében felidézte, hogy Kabul mostani csendes „elesése” távolról sem előzmény nélküli. Ugyanígy, alig voltak harcok a szovjet csapatok 1991-es kivonulása után, 1992-ben pedig az afgán főváros ugyanolyan „békésen” a mudzsahedinek ölébe hullott, mint most a táliboknak.

És ez Lieven szerint nem véletlen. Úgymond,

az afgán társadalomban a rokonsági, törzsi kötelékek – valamint ezekhez kapcsolódó üzleti érdekek – könnyen felülírják a látszólagos politikai elköteleződéseket.

Változások küszöbén az emberek nem ideológiák, hanem praktikus megfontolások mentén, kockázatot és biztonságot mérlegelnek, és európai fogalmak szerint meglepően könnyen tábort váltanak, vagy legalábbis semlegesek maradnak, utat nyitva mindenféle „közvetítések” előtt.

A brit tudósító saját elmondása szerint az afgán–pakisztáni határon maga is találkozott olyan „törzsi vénekkel”, akik előtt formálisan egymással harcban álló katonai formációk parancsnokai ültek le tárgyalni. A közös nevező ilyenkor lehet törzsi kötelék, de még gyakrabban az „üzlet”, ami Afganisztánban az esetek többségében a kábítószertermesztést jelenti.

Lieven szerint az 1980-as évek második felében köztudott volt, hogy a mudzsahedin csoportok és a Moszkva által támogatott kabuli kormány szabályosan felosztották egymás között a heroinkereskedelmet. Csakúgy, ahogy – szerinte – utóbb a tálibok és az eddigi kormányzat között történt.

Az amúgy is

törzsi, rokonsági csoportok és érdekek sokasága által szabdalt afgán társadalom alapvető jellemzője Leiven szerint a „folyamatos konvertálódás”

– ahogy a körülmények indokolttá teszik. És hogy e mögött nagyon is tudatos hozzáállás van, azt a brit újságíró szerint az is jól jellemzi, hogy az elmúlt évtizedekben egyáltalán nem volt ritka, hogy valamely család az egyik fiát a tálibok soraiba küldte, a másikat a kabuli kormányerőkhöz.

Cserébe, ha mondjuk a tálibok ostromgyűrűbe fognak egy garnizont, nem rohanják meg, hanem előbb megadásra szólítják fel őket. Ha erre – vagy az első odacsapások után – tényleg megadják magukat, többnyire mindenki mehet Isten hírével, még személyes fegyverét is viheti magával.

A Politico ennek kapcsán annyit jegyzett meg, hogy a jelek szerint erről és a hasonló dolgokról az illetékes amerikai hírszerzésnek vagy nem volt tudomása, vagy nem vette komolyan. Vagy pedig – és ez a legvalószínűbb –

nem tájékoztatták róla kellő nyomatékkal és őszinteséggel a kormányt, a Kongresszust, a közvéleményt.

Nem tudtak vele mit kezdeni.

Erre mondta azt említett elemzésében Anatol Lieven, hogy pedig a nagy meglepetések kivédéséhez a titok kulcsa voltaképpen egyszerű: tanulmányozni kell az országot.