A betétgarancia-rendszer voltaképpen egy olyan európai uniós szintű végső biztosítékra utal, amely finanszírozni tudja az EU-területen csődbe jutó bankok betétállományából a betétenként 100 ezer euróig terjedő megtakarítások visszafizetését abban az esetben is, ha erre sem az érintett banknál, sem a részvényeseknél, sem a terület szerint illetékes nemzeti költségvetésnél nem áll rendelkezésre elegendő forrás.

Létrehozása még a 2010-es években tagországok sorát sújtó pénzügyi válság idején merült fel, egy átfogóbb, az európai uniós bankrendszert érintő esetleges újabb banki válságok kezelésére szánt „bankunió” részeként.

A közös pénz, az euró elindítását ugyanis annak idején két pillérre: az egységes monetáris politikára és a többé-kevésbé összehangolt nemzeti költségvetési politikára alapozva határozták el. Az előbbit a független, árstabilitásra koncentráló Európai Központi Bankra bízták, az utóbbinál pedig egy közös fiskális szabályrendszer koordinációjában bíztak és bíznak ma is.

Kevés figyelmet szenteltek azonban a pénzügyi stabilitásnak, amelynek törékenységére csak a 2007-ben kezdődő nemzetközi válság irányította rá a figyelmet. Ez utóbbi szembesített azzal az adottsággal, hogy miközben

a bankok mindenütt nemzetközivé váltak, válság idején azonban csak a saját államukhoz fordulhattak, és a stabilitásuk felett őrködő felügyeletek szempontjából is nemzetiek maradtak.

Az államok viszont "nemzetköziesedtek": területükön székhellyel rendelkező bankok ügyfelei felé vállaltak felelősséget, így például végső soron az osztrák állam garantálta a Magyarországon működő osztrák bankokon keresztül a magyar bankbetétek százezreinek biztonságát is.

További problémák forrásává vált az, amit a nemzetközi szakmai irodalomban – részben Darvas Zsolt, a brüsszeli Bruegel Intézet vezető munkatársa nyomán – „halálos összefonódásként” szokás emlegetni. Ennek lényege, hogy sok országban – és ez távolról sem csak európai jelenség, cserébe ott viszont országonként eltérő mértékben jelentkezik – a helyi bankok gyakran tetemes arányú helyi állampapírt vásárolnak fel, akkor is, ha ezek piaci értéke kétséges. Cserébe, ha ugyanezen bankok likviditási válságba kerülnek, többnyire számíthatnak állami költségvetési segítségre szorult helyzetükben.

Ily módon

nem ritka, hogy eladósodó államok és növekvő arányban „rossz hiteleken” ülő bankok egyre gyengébb pénzügyi alapokon egymás kezét fogva haladnak a mélyülő banki-pénzügyi válság felé.

A mindezt kezelni próbáló bankunió szándéka 2012-ben fogalmazódott meg és vált EU-szinten is elismert célkitűzéssé. Megteremtéséhez legalább négy dolog meglétét jelölték meg előfeltételként. Az első, hogy legyen egy központi bankfelügyelet, amely megakadályozza, hogy a különböző országok bankjai eltérő szabályokat kövessenek. A második egy közös szabályok, előre lefektetett eljárásrend szerint működő uniós bankszanálási mechanizmus megteremtése. A harmadik a bankszanálások pénzügyi fedezetének a biztosítása. Végül a negyedik egy olyan közös betétbiztosítási rendszerre, amelynek léte – és szükség esetén a tényleges is elérhető pénzügyi „tűzereje” – biztosítja a betétesek bizalmát, és szükség esetén kártalanítja is őket.

Az évek során az első kettő - és részben a harmadik - előfeltétel teljesült. A közös bankfelügyelet egész hamar (2013-ban) felállt, és 2016-ra elviekben működőképes lett a közös bankszanálási mechanizmus is. Mindez azonban a gyakorlatban a betétesek szempontjából nem sokat ér, amíg nem áll fel a betétgarancia-rendszer is.

A fő problémát itt részint a tagországok közötti ismert „észak–dél” ellentét, ezen belül is az „északi” bizalmatlanság jelenti

a „déliek” gazdálkodás és bankrendszere iránt. Részint sokáig valóban problémát okozott, hogy főként déli tagállamok esetében az európai átlagot meghaladó volt a gyakran értéktelen állami kötvények felvásárlása, ami sokak szerint voltaképpen megfelelt a rosszul gazdálkodó nemzeti kormányzati gazdaságpolitika nemzeti banki megfinanszírozásának.

Az „északiak” – élükön a rosszul gazdálkodó tagországok német költségvetésből történő megsegítését alkotmányos tilalommal is kizáró német állásponttal – éveken át éppen ezért hallani sem akartak olyan közös garanciavállalási rendszerről, amelynél a közösen felálló mentőalap révén voltaképpen a „fegyelmezetten” gazdálkodó gazdag északiak pénzét öntenék át a „megengedőbb” déliek veszteségeinek a kiváltására.

Az elmozdulást sokak meglepetésére 2019 végén éppen a német pénzügyminiszternek, Olaf Scholznak a Financial Timesban megjelent cikke jelentette. Scholz ebben váratlanul kiállt a bankunió még hiányzó lábának, egy európai betétgarancia-rendszernek a megteremtése mellett, bár persze egyúttal egy sor feltételt is megfogalmazott. Mindenesetre már maga készség is arra, hogy minderről érdemi párbeszéd induljon, felrázta a bankuniót már-már temetni készülő európai uniós szakmai közhangulatot.

A német miniszter cikkében azzal magyarázta a hirtelen támadt berlini rugalmasságot, hogy a radikálisan változó külső környezet – mint fogalmazott – még egy német pénzügyminisztert is rákényszeríti a Berlinben addig következetesen került depozitrendszer napirendre tűzésére.

Az utóbbi alatt részint a londoni pénzpiac kiválását, részint a mind agresszívebbé váló amerikai és kínai pénzügyi szolgáltatások növekvő szorítását értette, amelyek együttesen – Scholz szerint – olyan új helyzetet teremtenek, amely Európa számára megkerülhetetlenné teszi sorai összezárását, eszközei tökéletesítését, egyebek között a bankuniós projekt, valamint a belsőpiaci tőkepiaci unió kiteljesítésével.

Scholz felvetését hatalmas ováció fogadta.

Délen már kevesebb lelkesedéssel olvasták ugyanakkor az általa megnevezett előfeltételeket. Közülük is a hazai bankok államkötvény-vásárlásainak visszaszorítása váltotta ki – főként Olaszországban – a legtöbb ellenállást.

Scholz viszont éppen ezen a ponton nem engedett. Mint már 2019-ben fogalmazott: államkötvényt venni semmivel sem kisebb kockázat, mint más pénzpiaci termékbe fektetni, és ezért ennek megfelelően kell eljárni ezek esetében is. Ennek jegyében kijelentette, hogy alapvető elvárásnak tekinthető a gyengén szereplő (adott esetben államkötvényen alapuló) hitelek további ritkításának a kötelezettséget, illetve esetükben az ezzel arányos tőkeemelés előírását.

Ami konkrétan a leendő végső európai betétgarancia (EU-szintű „viszontbiztosítási”) rendszert illeti, a scholzi elképzelésben

a központi felelősség változatlanul a nemzetgazdaságokon és tagállami költségvetésen és kormányokon lenne.

A végső menedéknek szánt („backstop”) EU-szintű viszontbiztosítási alaphoz csak akkor lehetne fordulni, ha a banki, az elérhető pénzpiaci, továbbá részvényesi és nemzeti források sem elégségesek már a lakossági betétek beígért (100 ezer euróig terjedő) biztonságának a szavatolására. Természetesen ez esetben is csupán visszatérítendő EU-szintű kölcsönről lenne szó.

A német miniszteri cikk annyit elért, hogy elkezdődött az informális és formális egyeztetés a tagállami miniszterek között egy ilyen betétgarancia-rendszer előkészítéséről. Sőt, a tervezés idővel odáig is elment, hogy Paschal Donohoe, az eurócsoport állandó elnöke már menetrendet is elkezdett tervezni, így vált félhivatalos határidővé, hogy e hét csütörtökön rögzítsenek egy időben is tervező forgatókönyvet a további munka számára.

Ez azonban végül nem sikerült. Scholz szerint ugyanis a feltételek teljesülése – mindenekelőtt a tagállami „rossz” (így a nemzeti államkötvény formájában megjelenő) hitelek leépítés a banki portfóliókból messze elmarad attól, hogy a továbblépésről érdemben lehessen tárgyalni. Vagy ahogyan ő fogalmazott a csütörtöki pénzügyminiszteri után: egyelőre nem érettek még meg a feltételek, hogy a téma formálisan napirendre kerüljön.

Sokak szerint

az igazi ok a német befékezésben – túl Angela Merkel tizenhat éven át képviselt, közismert óvatosságán – a szeptemberi szövetségi parlamenti választás,

aminél a német kormány láthatóan el akarja kerülni, hogy egy jelentős részt német pénzen is alapuló európai betétgarancia-rendszer kérdése is kampánytémává váljon.

Maga Donohoe úgy fogalmazott az általa elnökölt pénzügyminiszteri ülés után, hogy „bár volt haladás, de még több haladásra van még szükség”, ezért a kérdésre „az év végén” fognak majd visszatérni.

Sajtójelentések ennek kapcsán jegyezték meg, hogy mindez lehet jó hír a pénzügyminiszteri tanács tagjainak, akiknek nem kell attól tartaniuk, hogy további éjszakában nyúló üléseken kell majd a témáról rágódniuk. De nem jó hír az uniós bankrendszer egészének, amelyik a járvány nyomán támadt általános eladósodottsággal felettébb sebezhetővé vált egy esetleges újabb banki válság kirobbanása esetére, mikor is – egyelőre – a betétesek sem számíthatnak arra, hogy megtakarításaik egy része mögött EU-szintű garanciát tudhatnak.