A Covid miatt hétfőn kezdődött és szerdán véget érő holland választást terjedelmes sajtófigyelem és számtalan szakértői vélemény kísérte, de szinte minden esetben visszatért az az észrevétel, hogy bár jóllehet, ismét rengeteg párt indult, az emberek közül sokan

nem annyira pártra, mint konkrét személyre, méghozzá a három mandátumot kitöltött Mark Ruttére készül szavazni.

Ezt mi sem húzza jobban alá, minthogy az általa vezetett négypárti koalíciós kormány januárban egy olyan botrány miatt kényszerült lemondani, amely holland családok tízezreit rövidítette meg az adóhatóság, midőn – mint utóbb kiderült, alaptalanul – családi segéllyel való visszaélést vélelmezve sokszor tetemes összeg visszatérítésére kényszerítette őket.

Az ügy kipattanása után az egykori – amúgy a jelen koalícióban már nem résztvevő, korábbi koalícióhoz tartozott munkáspárti - pénzügyminiszter lemondott pártvezetői tisztéről, Rutte pedig maga is „felelősnek” ismerte el magát. Ennek ellenére ez utóbbi személyes elfogadottsága a közvéleménykutatások szerint egy pillanatra sem csökkent.

Ugyanígy nem ártott relatív népszerűségének, hogy Hollandia az egyik legutolsó EU-tag, ahol megkezdték a Covid-oltásokat beadni, és az oltási kampányban az ország változatlanul az utolsók között van. A kormány egészét érték és folyamatosan érik ma is emiatt bírálatok, az éjszakai kijárási tilalom bevezetése miatt pedig még heves utcai tüntetések is voltak.

De az elmaradások árát itt sem a miniszterelnök, hanem a – történetesen szintén más párthozó tartozó, koalíciós partner kereszténydemokrata - Hugo Jonge egészségügyi miniszter fizette meg, aki inkább lemondott arról, hogy a vetélkedésben Rutte kihívója legyen.

Maga Mark Rutte – illetve a pártja, a jobbközép-liberális Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért (VVD) - eközben a választáson legtöbb előrejelzés szerint jó eséllyel 25 százalékot, talán többet is kap majd, ami komoly súlynak számít egy olyan arányos választási rendszerben, ahol most is 37 párt indult, és legtöbben arra számítanak, hogy legalább 12-14 párt néhány képviselője be is jut a parlamentben.

A kulcs sokak szerint nem annyira a párt, vagy akár az általa vezetett kormány politikájában, mint a kormányfő személyében van. A BBC ennek kapcsán idézte Sheila Sitalsingot, aki újságíróként tavaly könyvet írt a holland politikai helyzetről, és aki szerint az 54 éves Rutte

„meg tudta győzni a hollandok többségét, hogy ő legnormálisabb miniszterelnök”, aki valaha is kormányzott országukban.

Elemzések visszatérően megjegyzik, hogy a hollandok többsége általában nem igényli, hogy a kormányfő vizionárius politikus legyen, telve szárnyaló elképzelésekkel és nagyívű beszédekkel. A választók elsősorban azt várja el a miniszterelnöktől, hogy jó menedzser legyen, és Rutte a jelek szerint el tudta hitetni magáról, hogy ő az. Kerüli a sallangot, nagyhangú kijelentéseket – ő ügyeket intéz.

Egy „teljesen hétköznapi, régi vágású holland”, aki legutóbb is kerékpáron vitte át a holland uralkodóhoz kormánya lemondását – sokszor kerékpáron érkezik hivatalába -, szeret laza ruhákban járni, és aki ugyanúgy szenved a járványtól és a korlátozásoktól, mint bármely holland (közismert, hogy 96 éves édesanyja úgy hunyt el az idősek otthonában, hogy Rutte miniszterelnökként sem tudta meglátogatni őt a zárlat miatt).

Sokan díjazták azt is, hogy kormányfősége alatt mindennél előbbre helyezte a pénzügyi fegyelmet, úgyhogy a holland költségvetés egyenesen többlet mutatott fel, ezért nem is sújtotta eddig annyira a holland gazdaságot a járvány okozta leállás, mint sok más EU-tagot.

Sokaknak bejön az a kettősség is, amivel Rutte egyfelől szilárdan elkötelezett az Európai Unió és a holland EU-tagság mellett, másfelől viszont Nagy-Britannia kilépésével felvállaltan igyekszik átvenni azt a korábbi brit szerepkört, ami évtizedeken át fékezte a további integrációt és a nemzeti kompetencia megnyirbálását. Rutte például nem is titkolja, hogy

nyíltan ellenzi, hogy az EU egyfajta politikai unió felé vegye az irányt.

Ezek a tulajdonságok és vonások láthatóan mindmáig felülírták a közvélemény jelentős részénél a Rutte-kormány amúgy szintén nem kevés balfogását, mint a járvány lassú kezelése.

A várható 25 százalék – netán egy kicsit több – persze nem abszolút többség, úgyhogy a koalíció alakítása most is elkerülhetetlen lesz. Volt rá példa, hogy ez sok hónapba is belekerült, de sokak szerint Rutte többé-kevésbé tudja már, hogy kikkel akarja majd negyedszer is folytatni. A kérdés csak az, hogy a szükséges parlamenti többséghez három vagy négy (estleg öt) pártot kell-e majd ehhez meggyőznie.

Az is általános vélemények szerint eldőltnek tekinthető, hogy ki nem fog biztosan kormányzati pozícióhoz jutni: a Geert Wilders vezette örök ellenzék, a szélsőjobboldali iszlámellenes Szabadságpárt. A Covid-válság meglehetősen elterelte a figyelmet legfőbb témájáról, úgyhogy bár pártját sokan a második helyre várják Rutte VVD-je után, a számarány azonban valószínűleg vissza fog esni 12-13 százalékra.

Mindezek nyomán Rutte politikai jövője kapcsán a másik leggyakoribb találgatás leginkább arra vonatozik, vajon ki tudja-e majd tölteni az újabb négy évet, ami részint európai szinten – Angela Merkel szeptemberi visszavonulásával – Orbán Viktor után a második legrégebben hivatalban lévő EU-tagállambeli vezetővé teheti, részint pedig, ha 2022 augusztusáig megőrzi székét, akkor

a holland történelem leghosszabb időt szolgált miniszterelnökévé léphet elő.