A jelenleg ismert három jelölt közül Friedrich Merz – aki 2009-ben kiszállt az országos politikából és a gazdasági jogászként az üzleti szférában helyezkedett el, de aki a merkeli politika bírálatával mindig aktív maradt a CDU konzervatív szárnyán belül –, a Der Spiegel felmérése szerint 26 százalékos támogatottsággal az élen áll. A Spiegel második helyen mérte az országos politikában kevésbé ismert Norbert Röttgent – aki 2014 óta a Bundestag külügyi bizottságának elnöke – 10,6 százalékkal. Őt nem sokkal követte 8,1 százalékkal Armin Laschet, Észak-Rajna-Vesztfália tartományi miniszterelnöke, aki szakértők szerint igazából a hétvégi kongresszus tényleges favoritja.

A lehetséges eltérés a párttagsági támogatottság és a párkongresszuson szavazók várható véleménye között szakértők szerint abból fakad, hogy az utóbbiak többségét pártfunkcionáriusok, tartományi és szövetségi kormányzati vezetők alkotják, akik körében alkalmasint nagyobb a hajlandóság a kockázatmentes folytatás támogatására.

Rácáfolni látszik erre, hogy Merz, amikor 2018-ban először tett kísérletet, hogy visszatérjen az országos politikában és benevezett a pártelnökségről lemondott Angela Merkel utódlásáért folyó versenybe, erősen megszorongatta az akkor végül befutó Annegret Kramp-Karrenbauert, utóbbi ezer szavazatból csak harmincöt vokssal tudta legyőzni kihívóját. Ezt azonban sokan azzal is magyarázzák, hogy a 2018-as pártelnök-választáson nem feltétlen Merz tűnt ilyen nagy arányban vonzónak, hanem Kramp-Karrenbauer volt már akkor is sokaknak kevéssé meggyőző.

A jelöltek esélyeit taglaló legtöbb elemzés egyetért abban, hogy míg Laschet és Röttgen, ha részben eltérő hangsúlyokkal is, de a folyamatosság kancellárjai lennének a Merkel-évek után, Merz legnagyobb vonzereje éppen az, ami legsúlyosabb tehertétele is:

a pártmegújítás és az új kormányzati politika ígérete.

Ez főként a bázis szintjén sokak szemében vonzóvá teszi őt, nem feltétlenül a Merkelből való kiábrándulás miatt – egy legutóbbi felmérés a korábbi visszaesések után ismét 70 százalékos népszerűséget mutat az ősszel leköszönni készülő kancellárasszony esetében –, hanem általában az újdonság keresése jegyében. Főként a pártapparátus szintjén azonban ugyanezt már a sötétbe tett kockázatos ugrásnak tartják, párosítva számos, immár Merz személyéhez köthető kétkedéssel.

Pártkedvencből belső ellenzéki

Maga Merz a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején még a párt, Merkellel együtt élre törő, felívelő csillagának számított. Népszerű szónoknak tartották, aki erőteljesen konzervatív alapokról nyitott az üzleti élet felé, stílusában provokatív és szórakoztató, és a legbonyolultabb problémát is szereti a politikai diskurzusban néhány alapkérdésre leegyszerűsíteni.

Ennek is köszönhette, hogy 2000 és 2002 között az akkor ellenzékben lévő CDU-CSU pártszövetség frakcióvezetője volt a Bundestagban, s csak amikor Merkel meghirdette a visszatérés előkészítését – aminek jegyében összevonta a pártelnöki és a frakcióvezetői státuszt –, szorult ki a frontvonalból. A 2002-es manővert sokan Merkel politikai pozícióépítését kísérő lépésként értékelik, és valahol innen és emiatt is datálja a legtöbb elemző a két politikus közötti (sokak szerint személyes) ellentétet.

Tény, hogy Merz 2009-ben feladta a hivatásos politikusi pályát, és egész 2018-ig gazdasági jogászként, felügyelőbizottsági tagként, és nem utolsó sorban milliomosként élt: a 2018-as pártelnökségi választáson való indulás érdekében a világ legnagyobb befektetőügynökségét, a BlackRockot hagyta hátra.

Merz fő érve, hogy

a merkeli pártvezetés szerinte letért a tradicionális konzervatív útról, a visszatérő nagykoalíciós politika túlságosan balra és liberális irányba tolta, és ezzel szakítani kell, különben a párt elveszti profilját.

Konkrét kormányzati ügyekben is voltak látványos csörtéik – mindenekelőtt a migrációs politikánál, ahol Merz kezdettől fogva hibának minősítette a 2015-ös befogadási készséget –, de számos lényegi vonatkozásban tulajdonképpen ő is a kurzust folytatná (így mindenekelőtt ő is német érdeknek tekinti az európai integráció megőrzését, és kiállt a jogállamiság védelmében is).

Merz szerint, ha a párt markánsabbá és szókimondóbbá tenné konzervatív alapállását, továbbá ha ők is rátérne a „Németország az első”-féle prioritás meghirdetésére – emiatt is nevezik őt sokan a „német Trumpnak” – , ezzel sokakat visszaszerezhetne azon szavazókból, akik éppen a liberálisokkal, meg szociáldemokratákkal folytatott koalíciós évek nyomán álltak át a szélsőjobboldali AfD-hez, vagy esetleg újabban már el sem mennek szavazni.

Mások azzal érvelnek, hogy a párt politikai összvesztesége így meghaladná az esetleges nyereséget: a netán visszatérők arány messze alatta maradna a német választók jelentős tömegét alkotó mérsékeltekhez képest, akiket Merkelnek kormányzata 16 éve során sikerült maga mellé állítania, de akik egy ilyen fordulat után könnyen leválhatnának.

„Egyszerűen nem látom, hogyan lenne képest megszólítani politikájával egy kelet-németországi munkást”

– idézte a CDU egyik parlamenti vezetőjét a The Financial Times.

A Merkel utáni időkkel tervező pártvezetés szemében az is lényeges szempont, hogy Merz vezetése jó eséllyel hamar nyílt konfrontációba bonyolódna a zöldekkel, miközben

Berlinben arra számítanak, hogy a következő választások után a CDU-CSU az SPD helyett éppen, hogy a zöld párttal kell majd, hogy koalícióra lépje.

Mellesleg itt lépnek be a személyiségi jegyekkel kapcsolatos fenntartások is. Merz határozott egyéniség, de ez már egyes elemzők szerint olyan arányú, hogy az hátrány a finom koalícióépítések és megőrzések világában. „Nem csapatjátékos” – jellemezte őt egy CDU-tisztviselőt idézve a Deutsche Welle.

Sokakat zavar az is, hogy Merz 18 éve nem vett részt országos politikai folyamatokban, ennek megfelelően híján van rengeteg ismeretnek és kapcsolatnak. És végkép nincsen semmilyen kormányzati tapasztalata.

Laschet és Röttgen előnye

Ez utóbbi pontok azok, ahol a legtöbb elemző növekvő esélyt ad mindenekelőtt Armin Laschetnek. Igazából Laschet is, Röttgne is töltött be kormányzati tisztséget – Laschet immár évek óta a legnépesebb tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke, Röttgen környezetvédelmi miniszter volt Merkel második kormányában, az ő minisztersége idején határozták el az atomerőművek bezárását 2022-ig –, és mindketten hagyományosan jó kapcsolatokat ápolnak a zöldekkel.

Kettőjük közül elemzések az előbbit tartják fajsúlyabbnak – Röttgen ismertsége relatíve csekélyebb -, viszont az utóbbit tekintik sokan eredetibbnek, mélyebb gondolkodónak, innovatívabb politikusnak. Ennek ellenére részvételét a pártelnökségért folyó küzdelemben többnyire nem a saját esélyei szempontjából tartják érdekesnek, hanem úgymond pusztán megjelenésével hozzájárulhat a viták és folyamatelemzések színvonalának emeléséhez.

A magyar szempontból oly fontosnak ítélt jövőbeni migrációs politika kapcsán amúgy

mindhárom jelölt, bár különböző hangsúlyokkal, de a menekültvonulás okainak megszűnését, és a külső határok védelmét tekinti elsődleges európai feladatnak.

Laschet egy, a brüsszeli Politicónak adott nyilatkozatában emellett hitet tett az EU-tagok közötti szolidaritás egyértelmű erősítése mellett is – úgymond, nem lehet a migrációs nyomás terheit néhány déli országra hagyni -, de ennek lehetséges formái között ő alternatív megoldásokat is elképzelhetőnek nevezett a menekültátvételhez képest. Mind Laschet, mind Röttgen elkötelezett EU-támogató.

A kép teljességéhez tartozik, hogy egyes szakértők szerint meglehet, mire az őszi választásokig érnek Németországban a belpolitikai fejlemények, a kancellár személyét esetleg nem is a CDU, hanem az örökös bajor szövetséges CSU adja majd, ahol

Markus Söder tartományi miniszterelnök

bevallottan pályázna a kancellári posztra. De ez már egy másik történet lesz.