"Az olasz kormánnyal folyó költségvetési huzakodás minden korábbinál élesebben veti fel azt a kérdést: mi a helyzet akkor, ha egy tagállamban a választók többsége által támogatott felhatalmazás összeütközésbe kerül EU-politikákkal/eszközökkel, az ezeket intézményesítő elvárásokkal és paraméterekkel, valamint azzal a ténnyel, hogy a szélesebb tagállami többség láthatóan továbbra is e paraméterek és elvárások megtartásában érdekelt? Kihez kell (lehet) igazodni, illetve mivel jár, ha az adott kormány a szavazói többség által preferált megoldáshoz ragaszkodik, akár a közösségi prioritások és szabályok ignorálása árán is. És végül: mi van akkor, ha valaki (vissza?)élni próbál azzal, hogy "népfelhatalmazásra" hivatkozik?" - tette fel a kérdéseket blogján Fóris György, a BruxInfo brüsszeli irodájának igazgatója. Írásából alább egy rövidített, részben szerkesztett összefoglalót közlünk.

Közösségi technika versus nemzeti legitimitás

Most az olasz költségvetésről van szó, de a dilemma lehetőségét potenciálisan minden mélyreható közösségi eszköz – rejtve, vagy jól láthatóan – annak létrejötte pillanatától kezdve magában foglalja. Fóris György írása első részében az euró példáján kifejti, "fentről lefelé" hogyan szakad meg a közösségi elemek láncolata.

Adott egy nemzetek feletti közösségi eszköz, meg egy ezt operatív értelemben üzemeltető közösségi intézményrendszer (Európai Központi Bank, karöltve az Európai Bizottsággal, az EU pénzügyminiszteri tanáccsal, valamint egyéb kapcsolódó intézményekkel), továbbá egy mindezek működéséhez keretet szabó közös előírás-gyűjtemény. Még bizonyos közösségi szintű politikai kontroll is létezik, amennyiben az Európai Parlament is véleményez vonatkozó eszközöket és döntéseket.

E ponton azonban megszakad az egyértelműen közösségi elemek láncolata (nem folytatódik például közös költségvetéssel, közös költségvetési tanáccsal, közös kincstárral, eljutva sor a végén a közös kormányhoz, parlamenthez, alkotmányhoz is),

és a dolog (a közösségi és a nemzeti között) kezd fokozatosan hibriddé válni. Innentől ugyanis immár jelentős mértékben a nemzeti szint dominál, ami más szóval azt jelenti, hogy

miközben legfelül adott egy közös pénz, alatta már (jelenleg) tizenkilenc különböző nemzetgazdaság, ezeket menedzselő helyi nemzeti gazdaságpolitika, végső soron nemzeti kormánypolitika áll

(és így tovább, el egészen a tizenkilencféle nemzeti parlamentig, alkotmányig - és választóig).

A „hibriditás” abban áll, hogy e különböző – önmagukban szuverén – tényezőket bizonyos (előzőleg szintén közösen elfogadott) szabályok valamilyen fokig közös mederben tartják. Léteznek továbbá olyan közös szervezetek és intézmények, amelyeket előzőleg felhatalmaztak arra, hogy e közös eszköz fenntartása és működtetése érdekében igyekezzenek harmonizálni a résztvevői szempontokat, prioritásokat, törekvéseket". Tovább haladva „lefelé” azonban a „hibrid” módszer hatékonysága is gyengül.

„Hibridből” nemzeti

Az elmúlt pénzügyi-gazdasági válság nyomán ugyan, néhány év alatt, figyelemre méltó gyorsasággal és alapossággal nőttek fel olyan újabb szabályok és eljárások, amelyek a korábbiaknál nagyobb hatékonysággal képesek a közös politikához igazítani a nemzeti gazdaságpolitikákat.

Itt azonban a „hibriditási hatás” mondhatni kifullad.

A következő fokozat ugyanis már a részt vevő országok nemzeti gazdasági prioritásait – a nemzeti pénzügyminiszterek vagy kormányfők döntéseit – meghatározó nemzeti politikai prioritás. Ami viszont kizárólagosan a nemzeti választói felhatalmazáson alapul.

A nemzeti választás adja meg a demokratikus alapot az euróban résztvevő kormányoknak az intézkedésekre, és ha ezeken a választásokon a választók olyan programot preferálnak, amelyik letérítheti az adott országot a közös keretek között haladó útról, akkor gond van.

Ez történik most az olaszokkal

Ez történik most az olaszokkal. Az Északi Liga- és az 5 Csillag-féle koalíció szerint az ő „népi felhatalmazásuk” olyan gazdaságpolitikai intézkedések meghozatalára kötelezi őket, amelyek – formálisan – eltérnek az euró stabilitásához szükségesnek ítélt paraméterektől, (így egyebek között akár nagyobb költségvetési hiányt is tolerál, ha ezzel gazdaságot élénkíthet és leszakadó tömegeken segíthet – érvel a kormány).

Ez viszont

olyan szakítópróbát vetít előre, amiben – ha végigviszik – annak tesztje is elkövetkezhet, hogy mi van, ha valamely tagország politikai prioritásai kihátrálnak a közösségi eszköz mögül,

és az adott kormány saját céljait követve kezd el más irányban politizálni (miközben formailag továbbra is része marad a közös eszköznek)?

Az újdonság: az olasz kormánynak az EU-tagság és az euró sem nemzeti prioritás

Olyan kormány esetében persze, amelyik nemzeti prioritásnak tekinti az uniós (adott esetben eurózóna-) tagság meglétét és megőrzését is, az effajta dilemma általában nem jut el a végső szakítópróbáig. Mert már maga a kormány igyekszik külső és belső kommunikációjában úgy lavírozni, hogy kerülje e két oldal merev szembenállását. Rómában azonban fél éve olyan kormány van hatalmon, amelyik nem tekinti kizárólagos nemzeti prioritásnak az uniós tagságot, az eurót pedig kifejezetten tagadja, olasz szempontból kártékonynak tartja. A választási kampány korai szakaszában még a közös pénzből való kilépés lehetőségét is felvetette, majd csak azon az alapon tekintett el ennek formális megfuttatásától, hogy az egész közös pénz projekt „amúgy is” életképtelen és úgymond magától meg fog bukni.

Olaszország "nagy falat"

Az olasz kormány egyfelől láthatóan olyan gazdaságpolitikai intézkedésekben hisz, amelyekben - az euró lévén vele egy hajóban úszó - parterei (többi EU-kormány, uniós intézmények, piaci szakértők) egyelőre nem. Másfelől deklaráltan kész arra is – sokak szerint ez a súlyosabb -, hogy az ezek mellett való kitartás érdekében akár a végletekig is elmenve ignoráljon bizonyos a közös játékszabályokat - írta Fóris György.

Tekintve azonban, hogy az olasz gazdaság nagyságrendje meghatározó tényező az egységes belső piac zavartalan működése szempontjából (és persze még inkább az az euróban osztozó további tizennyolc tagország számára), ezért

uniós oldalon ugyanezen olasz lépéseket már őket is érintő intézkedésnek tekintik. Úgy érzik, hogy az ő bőrükre – a gazdaságaik számára meghatározó közös pénz stabilitására, vagy éppen az ezt működtetni hivatott szabályok és intézkedések hitelességére – is mehet a dolog.

De kétkedik a piaci alkusz is, mert nem hiszi, hogy az olasz szegénység pénzadományozással történő enyhítése önmagában gazdasági struktúraváltást és ezzel nagyobb gazdasági kibocsátást idézhetnek elő. Így viszont csak a költséget látják, a (lehetséges) hozadékot nem tudják hozzá beárazni.

Az új római kormány hozzáállása minderre válaszul egyelőre az, hogy a szavazók felhatalmazása – csakúgy, mint a szükség– szerintük így is legitimálja az irányválasztást. (Emellett minimális nyereségként továbbra is bíznak a hazai politikai hozadékban.)

Hol van a jogok és politikák elsődlegessége?

Amivel el is jutunk az „uniós jog kontra tagállami jog” elsődlegességének a jól ismert alapkérdéséhez. Ami azonban most kiegészül egy másik, nem kevésbé fajsúlyos kérdéssel is: nevezetesen, hogy a politikai prioritások meghatározásánál mi legyen az elsődleges?! Az EU-szintű (tagállami/intézményi) egyetértés, vagy a nemzetállami választói többségi preferencia? Még pontosabban:

mi van, ha a nemzetállami politikai prioritás változik egy korábban elfogadott közösségi prioritás kapcsán, amihez a többiek viszont ragaszkodnak?

Tovább komplikálja a képletet, amikor politikai preferenciát (mint például az euró stabilitását) közösségi jogszabályi keretekkel igyekeznek védeni. Ilyenkor végső soron a nemzeti választói politikai felhatalmazás a közösségi joggal (valójában a közösségi joggal védett közös prioritásokkal) ütközik. Ekkor van az, hogy

ami közösségi szemszögből jogsértés, az nemzeti politikai alapállásból szuverén népakaratnak fest.

Más szóval: ebben a beállításban a demokratikus „nemzeti demokratikus akarat” ütközik külső-idegen „bürokratikus (jogászi) akadékoskodásokkal” - magyarázta Fóris György.

A legvégső dilemma: szuverenitás maximális közösségi keretek között?

A lényeg mindezek mögött is az a végső dilemma, ami valahol a jelen válság tényleges gyökerét jelenti. És ami nem egyéb, mint egy (önkéntes) szuverenitásmegosztáson alapuló közösség tagjaként a nemzeti döntéshozási szabadság (vissza-)maximalizálásának az igénye. Ami már távolról sem csak olasz kérdés.

Ugyanúgy abszolút hajtómotor volt a minél előbbi és minél teljesebb Brexit hívei körében, miként időről időre megjelenik például a visegrádi országok számos törekvésében is,

(a lengyeleknél például politikai szinten fogalmazódott meg az a felvetés, hogy az EU-döntéshozásban intézményesíteni kellene, hogy a nemzeti parlamentek döntése felülírhasson közösségi döntéseket).

Azok preferenciája ez, akik úgy érzik, hogy a másokkal való együtt haladás nem teremt annyi hozadékot számukra, mint amennyit érzésük szerint be kell érte áldozniuk saját mozgásszabadságukból (a másokhoz – intézményekhez, tagországokhoz, előírásokhoz stb. – való kényszerű igazodásukban). Végső soron a briteknél ez a meggyőződés tudott többségi politikai akarattá terebélyesedni. Cserébe másutt – és a tagállamok többségében ma (még?) ez az uralkodó nézet – úgy találják, hogy az együttlétből kinövő hozadék nekik többet jelent, mint a döntéshozási (esetenkénti) behatároltságból fakadó veszteség.

Olaszországban ma az előbbi iskola van kormányzati pozícióban, ami azért új helyzet EU-szinten, mert bár ilyen vélemény az EU-ban mindig létezett, de most először jelent meg (tagállami) kormányzati szinten, és ezzel az uniós döntéshozás asztalánál is.

Amivel viszont a többiekkel való ütközés is szükségszerűen kódolva van. Rómában ma láthatóan abban bíznak, hogy az általuk követett út életképessége önmagát fogja igazolni, emellett pedig, még ha kudarcot vallanak is, Olaszország aztán végkép „túl nagy, hogy bedőljön”. Azaz, nagy baj esetén úgyis rákényszerülnek majd a többiek (maguk érdekében), hogy segítsenek.

Hogy tényleg így lesz-e, az ma még több, mint kérdéses.

Az írás teljes változata Fóris György blogján olvasható.