Halottak napján nyilván adódik alkalom arra, hogy az ember elgondolkozzon magáról a halálról is, emlékezzen elhunyt hozzátartozóira, esetleg a saját helyzetéről is másképp gondolkodjon. Elképesztően szerteágazó téma, nagyon sok vetülete van, ám lehet, hogy pontosan emiatt, nagyon nehéz is róla beszélni, már csak azért is, merthogy tulajdonképpen az emberi életben a halál az egyetlen biztos dolog. Van is az a szófordulat, hogy halálbiztos. Ám éppen a legbiztosabban bekövetkező eseményről nem tudunk tapasztalati úton ismeretet szerezni. Mit gondol erről?

Azért sem tudunk tapasztalatot szerezni, mert az emberek többsége kórházban hal meg. Nem látjuk. Most itt nem is a saját tapasztalatról van szó, hanem arról, hogy mit látunk magunk körül. Évszázadokkal ezelőtt, de még akár ötven évvel ezelőtt is az emberek otthon haltak meg. Tulajdonképpen a második világháború után következett be egy nagy fordulat, hogy kórházakba kerültek az emberek, és a következő nemzedékek nem láttak meghalni senkit, noha azelőtt az természetes volt. Tehát volt valami tapasztalat, hogy hogyan halnak meg az emberek. Utána egyre inkább bezárták ezt a témát, és a kórházakba egyre nehezebb volt bejutni. Most van egy nyitás, de volt egy olyan hosszú időszak, 20-30 év, amikor, például, a gyerekek nem mehettek be elbúcsúzni a haldoklótól. Általában a gyerekeket elzárták a súlyos beteg elől, így aztán úgy nőttek föl, hogy nem volt semmi tapasztalatuk, hogy mindez hogyan történik. Pedig évszázadokon keresztül mindenkinek természetes volt, hogy odajárulhattak, elbúcsúzhattak, sőt, otthon is halt meg az illető. Otthon született és otthon halt meg.

Ez mennyire befolyásolta a gyász feldolgozását?

Nagyon befolyásolta. Több mint 30 éve foglalkozom gyászolókkal, mindig azt szoktam tanácsolni, amikor esetleg olyan hozzátartozó keres meg, akinek még nem halt meg a szerette, hogy mindenképpen legyen mellette az utolsó percekben, ha megoldhatja. Bár van egy közkeletű tévhit, amely szerint szeretném úgy megőrizni az emlékezetemben, amilyen volt, amikor még egészséges volt, de ez nem jó. A gyászfeldolgozást az segíti, ha végig tudjuk kísérni a folyamaton az illetőt, látjuk, hogy meghalt, látjuk, hogy mi történik vele utána, ott üldögélünk még mellette egy darabig. Ez a tapasztalat segít abban a rítusban, hogy vége. A Covid alatt nem lehetett látogatni a beteget, és a család végül is kapott egy urnát. Ez tény volt. Ez borzasztóan megnehezítette a gyász feldolgozását. Nem hitték el az emberek, hogy meghalt.

Amikor otthon haltak meg az emberek, így működött a gyász feldolgozása? Most már nem otthon halnak meg többnyire. Tulajdonképpen ez okozza a feldolgozás különbségét? Attól, hogy az emberek már nem otthon halnak meg, még ugyanúgy részt vehetnénk a gyászfolyamatban, ha akarnánk. De úgy tűnik, hogy ez a körülmény ettől eltérít. Ez azt erősíti, hogy mégiscsak van valamiféle távolságtartás, félelem, értetlenség a halállal szemben.

Eléggé nyilvánvaló, hogy a haláltabu még mindig erős. Az elmúlt 30 évben láttam azért bizonyos oldódást olyan szempontból, hogy egyre többen halnak meg otthon megint. Lehet, hogy ez az átlagember számára nem nyilvánvaló, de mi vezetünk statisztikákat például a hospice-on belül, hogy egyre több beteg hazakerül a család kérésére vagy a saját kérésére. Akkor ez az elkísérés meg tud valósulni, és nem alakul ki tabu. Nyilván, aki retteg a haláltól vagy a haldoklótól, az nem fogja hazavinni a szerettét. Sajnos, nem az fog számítani, hogy mit szeretne a haldokló, hanem az, hogy mit szeretne a hozzátartozó, ő esetleg nem akar szembesülni a helyzettel, nem akarja látni meghalni a beteget. Ilyen is van. De van olyan is, aki végigkíséri, hazaviszi és mindent megtesz, hogy aztán később könnyebb legyen neki a gyász.

Mi az oka a haláltól való félelemnek? Ilyenkor mi munkál valójában az emberben? Logikailag végigvíve, nagyon érdekes, hogy miért félünk valamitől, amiben teljesen biztosak lehetünk, hogy eljön.

A filozófusok nagyon sokat gondolkoztak évezredeken keresztül, nem nagyon jutottunk tovább. Ugyanis mi például végeztünk az egyetemen kutatást, hogy tulajdonképpen mitől félünk, éppen ez az, amit ön kérdez. Van egy kérdőív, aminek a tartalmába nem akarok nagyon belemenni, de nyolc halálfélelem-elemet különít el. Leginkább attól félünk, nemcsak mi itt Magyarországon, hanem a világban mindenütt, hogy elveszítjük a szeretteinket, illetve a szeretteink elveszítenek minket. A másik nagy ok a korai haláltól való félelem. Amiatt, hogy nem tudom beteljesíteni a feladatomat. A fiatalok leginkább attól félnek, hogy nem tudják végigélni az életüket, vagy attól, hogy fájdalmak, szenvedések közepette halnak meg. Ez a három faktor munkál a legerősebben. Ami engem illet, én például attól félek, hogy utána a semmi jön. Persze, aki vallásos, nyilván hisz a túlvilágban, az egy megnyugvást adhat, de az, hogy megszűnik minden számomra, azt azért nehéz elgondolni.

Nem akarok kötekedni, de erre meg lehet azt mondani, hogyha semmi sem jön, akkor azt úgysem fogja tudni.

Természetesen, meg lehetne ezt filozófiailag magyarázni, hogy akkor már én nem vagyok.

Megint oda jutottunk el, hogy valami olyasmitől félünk, amiről nem tudunk semmit. A félelmeink nagy része a bizonytalanság. Nem tudjuk, hogy mikor halunk meg, nem tudjuk, hogy hogyan halunk meg, nem tudjuk, hogy fájni fog-e, nem tudjuk, hogy mi van utána, gyakorlatilag semmit nem tudunk, csak azt, hogy egyszer meghalunk.

Picit vitatkoznék önnel, mert nagyon sokan halnak meg fájdalmak közepette. Aki azt látta, hogy a hozzátartozója így halt meg, az eleve szorong ettől, ez a fajta félelem ezért van. Bizonyos dolgokat látunk magunk körül. Mondjuk valaki a szeretteink közül fájdalmak közepette hal meg vagy túl korán hal meg egy gyermek vagy egy fiatal felnőtt, amitől aztán elkezd szorongani a környezete, hogy velem is megtörténhet. Bizonyos elemeket a halálfélelemből már előre tudunk azonosítani, és ebből aztán nagy szorongások vannak.

Végigkövetve a haldoklókat, van-e valódi különbség aközött, hogy a haldokló azt gondolja a halálról, amit mondjuk ön, hogy utána nincs semmi, vagy pedig hisz valamiben, a mennyországban, a túlvilágban, a reinkarnációban, bármiben? A haldoklás folyamatában ez megjelenik-e valahogy?

Mindenképpen az hal meg könnyen, könnyebben, ezt mondatja velem a tapasztalat, aki mellett van valamilyen lelki segítő, nem feltétlenül pap, hanem bárki, aki foglalkozik az ő lelkével. Ez lehet pszichológus, mentálhigiénés szakember, családtag vagy egy önkéntes, a lényeg, hogy ne legyen egyedül. Én azt látom döntő szempontnak, hogy ne legyen magányos az utolsó időszakban. Kicsit túlértékelik az én tapasztalatom szerint azt, hogy a vallás mennyire hoz megnyugvást. Többször kísértem én is nagyon vallásos embereket, és azért azt nem mondanám, hogy bennük nem volt félelem. Valamennyire szelídíti a halálfélelmet a vallás, de annál kevésbé, mint ahogy az átlagember gondolná.

Tehát az a kijelentés, hogy a halála pillanatában mindenki hívő lesz, nem teljesen igaz.

Erre nem tudok válaszolni, mert nyilván van, aki tapasztalt ilyet, de az én tapasztalataim szerint van olyan is, hogy a hívő megtagadja az Istent, ahogy halad előre a folyamatban, van olyan, aki hívő lesz és van olyan, aki megmarad annak, aki volt, mindenféle előfordul.

Segítő szempontból egy ilyen folyamatban mi lehet a segítség iránya, vagy mi az, amit ilyenkor megpróbál egy segítő elérni, mi az, amit elérhet?

Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert abból indultam ki, hogy legyen mellette valaki. Néhány éve foglalkozunk a méltóságterápia kérdésével, ami azt jelenti, hogy nagyon sok idős, haldokló ember beszélni akar az életéről, mert ez ad megnyugvást és erőforrást a számára. De soha senki nem hallgatja meg normális esetben, sokszor a hozzátartozó sem, vagy nincs is jelen. A méltóságterápia lényege, hogy valaki leül a beteg mellé, s feltesz egy kérdéssort, amit egy kanadai pszichiáter dolgozott ki. Teljesen egyszerű kérdések, milyen sikerei voltak az életben, mire büszke, milyen eredményeket tudna elmondani, mi az, amit hagyatkozna a családnak, nyilván nem anyagiakra gondolunk. Ezeket végigkérdezi, és utána a beteg megkapja ezt egy dokumentumban, egy dossziéban, ugyanis a segítő leírja, születik róla egy dokumentum, és aztán a család megkapja, amikor elhunyt. Van lehetősége beszélni az életéről.

Ha jól értem, ezek lehetőség szerint pozitív dolgok, eredmények.

Nem, vannak a kérdések között olyanok is, hogy mi az, amit megbánt az életében. Nyilván egy beteg annyit mond el az életéről, amit szeretne, hogy az utódai megtudjanak, mert akár lehet, nagy bűnöket követett el, de ez nem gyónás, egy önkéntes ül mellette, aki följegyzi az elmondottakat. A lényeg az életmérleg készítése. A méltóságterápiának az a lényege, hogy az életéről beszélgessünk a beteggel, az idős emberrel, csak van egy szempontrendszer. És azt tapasztaltam, mert évekig kórházban is voltam, ahol csupa idős ember volt, hogy arra van a legnagyobb igényük, hogy valaki meghallgassa őket. És ezt nagyon kevesen tudják megoldani kórházi körülmények között, mert a nővérek agyonhajszoltak, az önkéntesség mint olyan, még nem elfogadott. A lényeg az, hogy ha sikerülne megoldani, hogy el tudja mondani, amit szeretne az életéről, azt tapasztaljuk, hogy attól megnyugszik, sőt egy kicsit föl is élénkül, föléled, az életminősége jobb lesz az utolsó napokban.

Azt tapasztalom a környezetemben, hogy ha valamilyen úton-módon próbál is, mondjuk egy idős ember valamilyen módon szembenézni azzal, hogy le fog járni az ideje, ezt nagyon nehéz feldolgoznia. Nagy szorongást szül akkor is, ha nincs halálos betegsége, és nem látja ennek a végét. Mondjuk 80 éves, és lehet, hogy még 15 évig fog élni, de az van benne, és attól szorong, hogy innentől kezdve ez bármikor, akár holnap is, vagy akár holnapután is bekövetkezhet. Ezt a szorongást hogyan lehet oldani, ebben hogyan lehet segíteni az idős embereket?

Van egy elég erős tendencia az aktív idősödésre, ami szembemegy azzal a tendenciával, amit most ön mondott, hogy valaki elmúlt 80 éves, s egyre inkább így befelé fordul, elkezd szorongani, hogy na már, mi fog jönni az életében, jön a halál.

Meg már semminek nincs értelme.

Így van. Mindig csak az egyetemmel tudok jönni, ott elindult egy ilyen jellegű mozgalom, és egyre több helyen van, hogy hogyan lehet mozgósítani ezeket az embereket. Most nem politikai dolgokra gondolok, hanem hogy hogyan lehet aktivizálni őket. A hagyományos módszerek nem jönnek be, a napközi, meg egyebek, nem az ilyen megszokott dolgokra gondolok, hanem például különböző kontrollált mozgásformákra. Mondjuk, több idősnek van egy mentora, aki segít abban, hogy naponta X lépést tegyenek meg, azt persze lehet mérni a telefonon is, de hogy legyen egy kontroll, mozduljanak ki. Társasági, de főleg mozgásos elemekre épül, abból kiindulva, hogy ha valaki mozog, a mentális állapota is sokkal jobb lesz. Aki 80 éves, azt nem edzőterembe kergetjük, de a séta, a kirándulás a természetbe, úgy tűnik, hogy föl tudja üdíteni az embert, és ki tudja vonni a teljes pesszimizmusból. Megjegyzem, az idősek nagy része, sajnos, belesüpped a depresszióba, és ezt valamilyen módon természetesnek hiszi a környezet. Aki öreg, az már reménytelen. Nem, ez nem igaz, én magamból indulok ki, hiszen én is idős vagyok. Mindig kell valami szellemi tevékenységet is találni, például nyelvet tanulni, vagy számtalan ismerősöm most kezdett el zenét tanulni, például. Mivel foglalkozom mentálhigiénés tanácsadással is, hozzám fordult egy fiatal doktor, hogy az apukája, ahogy ön is elmondta a hozzátartozójáról vagy ismerőséről, teljesen befelé fordul, nem akar semmit csinálni, kvázi elhagyja magát, mindenféle betegségbe belelovalja magát. Először a testi kivizsgálás megtörtént, de mondtam, hogy nem ártana egy pszichiáternek is megnézni. Persze, ez nehéz, mert sokan nem mennek el. Kapott egy enyhe antidepresszívumot ez az idős ember, és utána kikerült a spirálból, most már mozog, vidámabb, jön-megy. Nem azt mondom, hogy mindenkinek antidepresszánst kell szedni, de hogy kicsit jobban oda kéne figyelni, nem természetes az, hogy egy öreg magányosan ücsörögjön a lakásában, ez szörnyű.

De mit lehet neki mondani? Erőszakkal nem lehet közösségbe vinni. Itt a közösség és a megszokás nagyon sokat számít, vagy az aktivitás. De az aktivitás nem biztos, hogy föl tudja önmagában oldani azt a fajta magányérzést, ami ilyenkor előjöhet az időseknél.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a mozgásból adódhat közösség is. Először csak a saját tempójában, utána néhány emberrel összeverődve, a mentor segítségével, kis lépésekben haladva szerintem be lehet őket vonni.

Mennyire volna szükség egy ilyen értelemben jól működő ellátórendszerre? Szerintem nagyon sokan nem is tudnak a lehetőségekről. Nagyon sokak számára talán nem is elérhetők anyagi, egyéb okokból.

Nincs anyagi vonzata. Minden kerületben van egészségfejlesztő iroda. Persze lehet, hogy nem jól hirdetik vagy nem eléggé hirdetik meg, teljesen ingyenes programokat hirdetnek, és ez a fajta aktivizálás is ingyenes. Ez nem kerül senkinek pénzbe.

Arra a támogatásra gondolok, amit, mondjuk, egy mentálhigiénés szakember tud nyújtani, vagy egy terápiaszerű folyamat tud nyújtani.

Én a XI. kerületben lakom, ott rendszeresen hirdetik például a mentálhigiénés segítségnyújtást. Nem ott dolgozom, hanem egy másik kerületben, de internetet már majdnem mindenki használ, két kattintással ezek megtalálhatók. A probléma az, hogy az idős emberek többsége már nem akar kimozdulni. Nem arról van szó, hogy nincs lehetőség, nincsenek kihívások, hanem nagyon sokan tényleg befelé fordulnak, és ezt nem kéne feltétlenül hagyni. Nem erőszakolni kell, mert az valóban nem jó.

Ha jól értem, akkor működik a gyakorlatban, hogy valaki x évesen nem tud szembenézni egyedül, vagy nehezen néz szembe a halálfélelmével, de elmegy egy mentálhigiénés szakemberhez és segítséget kér. Ez mennyire életszerű?

Igen, ez egy kicsit művinek tűnik, de én nem általánosítanám, hogy mindenki retteg a haláltól, amikor öreg lesz, arra is végeztünk kutatást, hogyha összehasonlítjuk a fiatalok és az idősek halálfélelmét, akkor a fiatalok halálfélelme jóval magasabb, mint az időseknél, ezt több ezer főn végzett vizsgálatok igazolják. Ennek oka pedig az, hogy az idősek már nagyon sok olyan helyzettel találkoztak életük folyamán, ami megbarátkoztatja őket ezzel a helyzettel. Először is voltak fájdalmaik, voltak betegségeik, voltak kórházi felvételeik. Amíg egy fiatal retteg a fájdalomtól, az idősebb már jóval kevésbé, mert megtapasztalta. Elkísért hozzátartozókat, meghaltak sokan a környezetükben, tehát egy kicsit adaptálódik ehhez a helyzethez. Amennyiben valaki retteg a haláltól 80 évesen, az egyrészről megérthető, másrészt meg azért lehet, hogy tényleg valami mentális probléma is van a háttérben, mert nem általános. Ha leülök egy 70-80 évesekből álló társaságba, nem az a téma, hogy jaj, gyerekek, meg fogunk halni.

Említettük már, hogy a halál tabu. Mi az oka ennek? Én egy kicsit gondolkodtam azon, hogy mire szoktuk azt mondani, hogy tabu. Két aspektusa mindenképpen van: az egyik az, hogy valami rettenetes szörnyű bűn, valami olyan, amiről beszélni sem szabad.

Igen.

A másik pedig az, amiről nem szeretünk beszélni, de arról meg valószínűleg azért nem szeretünk beszélni, mert valami olyan, amivel nem akarunk szembesülni.

Valami megszentelt és érinthetetlen dologról is mondták, hogy tabu, több értelmezése van, mondjuk így, Halottak napja környékén nekem mindig furcsa az, hogy felmagasztosult hangon beszélünk erről a témáról, ami erősíti a tabut. Mi most hétköznapi módon beszélünk, de sokszor tapasztalom azt, hogy a médiában kicsit erőltetett méltóságteli hangon beszélünk, ami egy eltávolítást jelent. Ez is azt mutatja, hogy ez nem olyan természetes dolog, hogy erről beszélni lehet. A legtöbb ember nem is akar erről beszélni. A gyász kérdése is egy nagy tabu. Nem tudom, hogy erről érdemes-e beszélnünk.

Igazából én olyan szempontból próbáltam kétfelé osztani a beszélgetést, hogy először a haldoklóról és aztán a gyászolóról beszélgessünk, de a haldoklóhoz kapcsolódik a gyászoló is. Nem lehet, hogy nagyon nagy fájdalmat okoz a halál általában, és hogyha valamiről nem akarunk beszélni, akkor a fájdalom az, és nem akarunk szembesülni a fájdalommal? Emiatt tereljük, vagy próbáljuk ezt elkerülni. Mert ha beszélnénk róla, akkor fájna.

Nagyon érdekes a felvetés, amit mond, de egy kicsit a nemi kérdésre helyezném a hangsúlyt. A férfiak gondolkoznak úgy, hogy nem akarnak beszélni a halálról, mert az nagyon fájdalmas. Nőknek is nagyon fájdalmas, de a nők meg mindenkivel megbeszélik, ha meghalt egy szerettük. Alapvetően más attitűdje van a férfiak halálhoz való viszonyának, illetve kommunikációjának, noha valószínűleg belül ugyanúgy éreznek a férfiak és a nők is, de a férfiak inkább magukban tartják, nem beszélik ki.

Elvárás, hogy az érzelmeket nem szabad annyira kimutatni?

Igen. A férfiak magukban tartják, a nők pedig mindenkinek elmondják az érzéseiket. Ezért a halállal kapcsolatban nem mondanám azt, hogy en bloc nem szívesen beszélünk róla, tapasztalatom szerint igen, vannak sokan, akik beszélnek róla, de jóval kevesebb a férfiak között az, aki beszél arról, hogy meghalt a hozzátartozója, s ő mit érez. Ez a tapasztalat.

Nemcsak férfiak, hanem, szerintem, a nők esetében is van egy olyanfajta elvárás, ezt a gondolatmenetet folytatva, hogy ez egy intim dolog, nem tartozik másokra, nem tartozik a külvilágra. Van egy olyanfajta belső késztetés is talán, ami már ilyen kulturális, társadalmi eredetű, hogy erősnek kell lenni, hogy a halál, bár nem beszélünk róla nagyon sok tekintetben, de mégiscsak az élet teljesen természetes része, és nem szabad összeomlani attól, hogy valaki meghal. Egyszer mindenki meghal.

Igen, de egy pillanatra megemlíteném, hogy nem mindegy, hogy milyen halálról van szó. Hiszen ha egy balesetről, egy váratlan halálról van szó, vagy valaki az utcán lát egy iszonyatos helyzetet, hogy valakit elütött a villamos, vagy a fejére esett valami, erről mindig látványosan beszélnek az emberek, megjelenik televízióban, a média különböző csatornáin. Viszont ha valaki betegségben haldoklik, és szép csöndben elalszik, mert általában ez a jellemző, arról nem beszélnek. Ha híres ember hal meg, az mindig szenzáció, nagy visszhangot kap, meg a tragédiák is. A csendes, betegség végi halálról senki különösebben nem beszél.

A segítői munkában mi a viszonyulás ezekhez az eshetőségekhez? Például ahhoz, hogy valaki idősen, betegen elalszik, úgy hal meg, vagy a talán másik véglethez, amire nagyon sokan azt mondjuk, hogy szinte felfoghatatlan, ha valaki a gyerekét veszíti el váratlanul.

Nem tudom pontosan, mire gondol, azért hála Istennek nagyon kevés gyerek hal meg betegségben, viszont az idős emberek általában valamilyen betegségben halnak meg. Ha arányokat lehet vonni, azt tudom konkrétan, hogy 200 gyerek és 33 ezer felnőtt hal meg daganatos betegségben Magyarországon. Legtöbbjük idős ember. Egy gyereket elveszíteni borzalmas tragédia, de általában, ha ezt a 200 gyerek veszteséget említem, nem egyik napról a másikra történik, hanem évekről van szó sokszor, egy betegségfolyamatról.

Nem is feltétlenül csak betegségre gondolok, baleset is történhet.

A váratlan, hirtelen halál a hozzátartozók számára sokkal inkább feldolgozhatatlan helyzet, mint az, ha tud adaptálódni, hosszú idő alatt tudatosul, akár mondják, akár nem, hogy mi fog történni. Egy tragédia örök életre lelkileg megnyomorítja az embert. Nem azt mondom, hogy nem tud kimászni belőle, de általában komplikált gyászt okoz.

Ebben hogyan lehet segíteni? Mi az a gyászfolyamat, amit optimálisnak lehet mondani? Hogyan kellene gyászolni?

Nagyon befolyásolja a gyász módját a környezet, ahogy ön is említette, hogy mit várnak el a környezetben. Az a legjellemzőbb, hogy „essen rajta túl” mindenki, mielőbb. Általában a temetésig mindenki türelmes, megértő, empatikus, támogató. A temetés megtörténte után meg szétspriccelnek az emberek, és a gyászoló egyedül marad.

Az élet megy tovább.

Jönnek a közhelyek, hogy az élet megy tovább. Volt olyan páciensem, akinek két hónappal a férje halála után azt mondták, hogy miért nem mész férjhez, tehát teljes érzéketlenségbe, türelmetlenségbe, ingerültségbe megy át. Ez a jellemző. A gyászoló is ingerült saját magával, ezt általánosan tapasztalja, hogy miért nem vagyok már jobban, miért nem vagyok vidámabb, egyszerűen mindenki egyfajta kényszert érez, a környezet is, meg ő is, hogy már essen túl a gyászon. De ez nem így működik. Minimum egy év az, ami azt a körforgást adja, hogy minden megtörténik nélküle. A húsvét, a karácsony, a születésnap, a névnap, satöbbi. Általában ezt végig kell élni, ezt nem lehet felgyorsítani. Segítőre nagyon sokszor nincs szükség, ha valaki tudatosítja magában, hogy időt kell adnia magának a gyászra, és nem sürgetni magát. Például mik szoktak történni? Sok olyan fiatal páciensem volt, aki elveszítette a párját. Elég gyakori, hogy ilyenkor valaki hamar belemenekül egy újabb kapcsolatba, ami teljesen kudarcra van ítélve. Akkor vannak inadaptív megoldások, volt, aki inni kezdett, volt, aki túlzott edzésbe menekült, hogy valamit nagyon akar csinálni, csak hogy ne kelljen ezzel foglalkozni. De volt olyan is, aki azt mondta, hogy neki nincs ideje leülni és gyászolni. Mondtam, ez nem így működik, ahhoz nem kell külön leülni. Nyilván időt kell adni, de nem mesterségesen, hogy most leülök a kanapéra és gyászolok, hanem egyszerűen, ha jönnek a gondolatok, jönnek az álmok, akkor hagyni kell. Az álmok nagyon fontosak, ezt Polcz Alaine is leírta, hogy a gyászoló álma azért fontos, akár emlékszik rá, akár nem, bár ezekre szoktunk emlékezni, mert azt mutatja, hogy álmunkban is földolgozunk valamennyit. Sokat kéne beszélni a gyászolónak arról, aki elment. Például a családban időnként össze lehetne ülni és emlékezni róla. De ez nem jellemző.

Nem divat.

Nem. Ha amúgy is van családi összejövetel, akkor miért ne lehetne elmesélni, hogy látjátok, itt ült, ezt és ezt mondta, hogy miért nincs már az a sütemény, ami olyan finom volt.

Erre sokan azt mondanák, hogy a sebeket felszakítani nem jó.

Pontosan, ezt mondják. Holott a hosszú távú gyászfeldolgozást az ilyen emlékezések segítik. Mindenki arra gondol, hogy a rövid távú gyászfeldolgozást ez gátolhatja. Azt mondják, hogy miért kell föltépni a sebeket, amikor már kezdünk jobban lenni. Holott ha előre gondolkozunk pár évre, akkor kialakulhat egy rítus, egyre szelídebb, az elején még lehet, hogy kényelmetlen, de aztán utána meg annál természetesebb. Például nagyon károsnak tartom hazavinni az urnát a lakásba. Ez egy nagy vitakérdés, és a hallgatóimmal is szoktunk az egyetemen erről vitatkozni. Ennek persze sok oka van, anyagi is, mert nagyon drága egy temetés, de azzal szoktak érvelni az emberek, hogy nem akarok tőle megválni, még itt van velem egy kicsit valamilyen formában. Vannak extrém megoldások, ékszerekbe teszik be a hamvakat, satöbbi. Ezt azért tartom károsnak, mert nem történik meg az igazi búcsú, nemcsak hogy nem láttam, hogy meghalt, de még itt van valamilyen formában, az urnában. Nem történt meg a búcsú.

Mit jelent a búcsú?

Nagyon sokszor nem úgy, hogy odaülök a haldokló ágyához, és azt mondom, hogy búcsúzom tőled, apa, nem ilyen formálisan, hanem időt szánva arra, hogy odaüljünk az ágyhoz. Ez a legnehezebb. És ha én ott üldögélek nap mint nap, nyilván egy-két hétről van szó, nem várjuk el, hogy valaki hónapokon keresztül ott üldögéljen a haldokló mellett, arra nincs senkinek ideje, de hogy legalább egy-két hetet, ha rászán arra, akkor önkéntelenül elkezdődnek beszélgetések. Nagyon sajnálom, papa, hogy akkor ezt tettem, azt tettem, ugye, megbocsátottad, például. Azért nem úgy kell elképzelni egy haldoklót, hogy örökösen alszik. Nagyon sokszor fönt vannak, meg lehetnek teljesen tiszta pillanataik. A méltóságterápián teljesen tiszta tudatú emberekkel beszélgetünk, ez is egy sztereotípia, hogy a haldokló mindig csak alszik és nem figyel oda. Ez nem igaz. Ha időt szánunk és ülünk mellette, akkor előbb-utóbb kialakul egy beszélgetés, nem fog elhangzani az, hogy búcsúzom tőled, papa, de ezek a beszélgetések nagyon értékesek. Mindannak, aki elmegy, mindannak, aki utána gyászolni fog, mert milyen jó, hogy még meg tudtam fogni a kezét, milyen jó, hogy oda tudtam ülni, és sokan ezt nem teszik meg, merthogy ők úgy akarnak rá emlékezni, amikor még egészséges volt, de ezzel nem tesznek jót vele.

Hogyan néz ki egy optimális gyászfolyamat?

Ezt nem lehet leegyszerűsíteni, minden gyászfolyamat más és más.

De talán vannak olyan fázisok, amiknek meg kell történniük valahogy. Mindegy, hogy milyen sorrendben.

Fontos tudni, hogy még akkor is, ha tíz évig beteg volt az illető, akit elveszítettem, akkor is sokkot élek át. A sokk az olyan érzés, mintha egy sűrű ködbe mennék, tehát nem kell nekem feltétlenül sírni, mert néha azt mondják, hogy mivel nem is sír, akkor biztos nem is szerette. Holott lehet, hogy sokkal mélyebb sokkban van, az egy pár napig tart. Utána általában összeszedi magát az ember, intézi a temetést, és a temetés után jön a legmélyebb gyász, általában olyan 3-6 hónap, amikor különböző testi és lelki tünetek lehetnek még a teljesen egészséges embernél is. Például, ha a szerettem szívbetegségben hunyt el, akkor én is állandóan azt érzem, hogy valami bajom van a szívemmel, most csak mondok példát. Pszichoszomatikus tünetek. Vagy látja az illetőt, megy az utcán, és látja, hogy jön vele szembe, s azt mondja a környezetének, hogy én megőrültem, mi az, hogy látom. Annyira foglalkozik vele a tudatában, hogy ez nem tekinthető kórosnak. Azért hogyha tíz év múlva is állandóan látja, az már egy kicsit fura lenne.

Vagy ha elkezdi követni.

Jó fél év után kezd kifelé nyitni az illető. Volt olyan páciensem, aki például hat hónappal a férje halála után megtanult számítógépet használni. Addig eszébe sem jutott, beszéltünk az aktív idősödésről, hogy nyitott valahova, abszolút támogatni kell az ilyen törekvéseket. Sokszor azt mondják az emberek, hogy maga azt akarja, hogy felejtsem el, dehogy akarjuk, hanem hogy kicsit az élet nője körül a gyászolót. Elkezd kifele figyelni, és egyre több minden ingerre reagál nyitottabban. Ez a fél év, vagy a nehéz gyász nem azt jelenti, hogy otthon ül és maga elé mered, mert a legtöbb ember nagyon helyesen visszamegy dolgozni néhány hét után, és az a szerencsés, ha megkapja azt a türelmet a környezetétől, a munkahelyétől, hogy ő még gyászol. Ennek most már nincsenek külső jelei, mert azelőtt volt gyászruha, gyászszalag, most mindenki visszaveszi a színes ruhát, ami olyan szempontból nem szerencsés, hogy nem tudják, hogy azért ő még szomorú és kíméletre szorul.

Az ilyen alkalmak, mint a Mindenszentek, a Halottak napja, az ilyen rítusok, hogy kimegyünk a temetőbe, gyertyát gyújtunk, ilyenkor jobban gondozzuk a sírokat, mennyiben segítik a feldolgozást vagy az együttélést a gyásszal, a fájdalommal?

Véleményem szerint mindenképpen segít, hiszen arról beszéltünk eddig, hogy az emberek mennyire hárítják ezt a témát, de legalább van dedikáltan egy-két nap, amikor a szeretteinket meglátogatjuk ilyen módon, és amikor jön velünk a kisgyerek, akkor mesélünk róla, továbbadjuk a történeteinket, együtt van a család.

Sok gyereknek nem engedik, hogy találkozzon ezzel.

Ez is oldódóban van, most már kiviszik a gyerekeket a temetőbe. Ha elmegy a temetőbe, akkor látja, hogy teljes, nagy családok vannak, kicsi gyerekekkel. Nekem is van öt unokám, mindegyik ott van, ez azért most már nem tekinthető annyira tabunak.