Az igazgatói ciklus időszaka alatt is nagyon fontos szerepeket játszott. Ez a kettő, igazgató és színész, mindenképpen együvé tartozik?

Mindenképpen. Elsősorban színész vagyok, most egy kicsit igazgatok, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

Egyébként az igazgatás is kreatív vagy alkotói folyamat?

Nagyon kreatív és alkotói folyamat, de sok olyan feladat is van, ami hivatalos, meg formális, meg muszáj, nekem nagyon sok kijutott ebből. Sokkal több problémával kell szembenézni, mint valaha, de nagyon kreatív, azért is vállaltam, hogy egy kicsit a színház egészével tudjak foglalkozni, és ez mindenképpen nagyon jó dolog. Az röpít, a többi egy kicsit inkább lehúz.

Hat és fél éve vezeti a Radnóti Színházat. A második igazgatói ciklusa immár a mostani. Ilyenkor már megmérhető ez az út, hogy honnan hová?

Én mindig azt szoktam mondani, elég régóta vagyok a színházban, hogy a Radnótinak volt már az én vezetésem előtt is három aranykora, és ezek különböző módon voltak nagyon kiemelkedők. Voltak nagyon-nagyon innovatív szakaszok. Remélem, hogy az én általam vezetett színház lesz a negyedik aranykora a Radnótinak. Most már magunkon belül kell megújulnunk, de remélem, hogy ez is sikerül, ez a második ciklus is ugyanolyan sok meglepetést, meg jót fog hozni, mint amennyire az első egy-két évben érződött az, hogy nagy változás van. A Radnótinak nagyon sok olyan emlékezetes időszaka volt, amelyben ikonikus előadásokkal bevéste magát a magyar színháztörténetbe.

Ha végignézünk a Radnóti Színház elmúlt szezonjain, óhatatlanul olyan jellemzők jutnak az embernek az eszébe, mint a bátorság, a markánsabb hangvétel, meg a bátrabb darabválasztás. Ha megnézzük a most induló évadot, akkor erre is azt mondhatjuk, hogy bátor és merész évad, már csak a tekintetben is, hogy négy ősbemutatót terveznek, és ezekből három kortárs magyar darab. Ebben azért vannak kockázati tényezők.

Biztos, hogy vannak kockázati tényezők. Van kurázsi az idei évadunkban, nemcsak azért, mert a Kályha Kati egy kurázsi parafrázis. Kellett hozni egy döntést a két nagyon kemény év után, és közben itt van körülöttünk egy háború, az emberek nagyon nehéz helyzetben vannak – valaki múltkor azt mondta nekem, hogy pszichotikus a társadalmunk. Valóban azt gondolom, hogy sokkal nagyobb a baj, mint amit most érzékelünk, és ez valószínűleg nagyon erősen meg is fog jelenni a következő évadban. Ahogy túl lettünk a Covidon, most más problémákkal kell az egész társadalomnak megküzdenie és más szinteken.

Érdemes erre az évad összeállításánál reflektálnia?

Az én színházamnak mindenképpen friss és releváns színháznak kell lennie. Mi az emberekhez szólunk, az ő problémáikról beszélünk, illetve őket akarjuk megemelni és nekik akarunk segíteni, különben semmi értelme nincsen. Szerintem most az olyan színháznak van létjogosultsága, amelyik ezt megteszi. Már az sem elég, hogy tabutémákhoz nyúlunk, vagy a problémafelvetést megtesszük, vagy sokkolunk, mert az emberek folyamatos sokkban és folyamatos érzelmi kiborulásban vannak, legalábbis a társadalomnak egy része. Nekünk kötelességünk, hogy ezzel foglalkozzunk. Ez a küldetésünk. Abban bízom, hogy azok a darabok, amiket választottunk, mindenképpen nagyon érzelemgazdagok, a közegük és a témájuk olyan, amihez nem is lehet másképp nyúlni. Nem tudálékosan és elitista módon, hanem mély érzelmi intelligenciával és szeretettel. Mindegyik darab megköveteli a szeretetteljes hozzáállást az alkotók részéről, a rendező részéről is, a színpadra alkalmazó részéről is, és a színészek számára is majd ilyen lehetőségeket ad.

Ha más színházakban kortárs magyar szerzőket bemutatnak, akkor általában stúdiószínpadra vagy a háziszínpadra szokták őket száműzni. A Radnóti abból a szempontból előnyösebb vagy szerencsésebb helyzetben van, hogy maga a színház is stúdiószínpad méretű.

Igen.

Kulka János fogalmazott úgy, hogy kockacukornyi színház. Lehet, hogy ebből a hátrányból most előnyt lehet kovácsolni?

Ez a hátrány mindig is olyan szempontból előny volt, hogy a Radnótiban nem kell leültetési kényszerrel számolni, mint egy 600-800 férőhelyes színháznál, és nem is kell népszínházi funkciókat ellátni, mint egy vidéki színháznál, ahol mindenféle előadást be kell mutatni. Természetesen a többi budapesti művészszínház is nagyon erősen leteszi a voksát a kortárs darabok mellett, sőt a magyar kortárs darabok mellett. Hál’ Istennek, egyre több a jó kortárs darab.

Születnek kortárs magyar darabok?

Szerintem van egy új, egy fiatal generáció, amelynek tagjai nagyon jó és izgalmas darabokat írnak. Nekünk sok szempontot kell figyelembe venni, például azt, hogy nincsen harmincfős társulat, mi tizenhatan vagyunk, a Covid óta iszonyatosan meg kell nézni, hogy melyik előadásban hány vendég van, az egyeztetés, sok minden miatt, most aztán már az anyagiak miatt is kell majd. Meg hát mi az, ami megérint és azért ez egy hosszas kutakodás. Ez most nagyon szerencsésen alakult. Akkor el is mondom az évadot, jó?

Igen.

Valló Péter rendezi az első bemutatónkat, ez az Álom luxuskivitelben, ami nem egy magyar kortársdarab, Capote kisregényéből…

Sőt, volt egy emlékezetes filmváltozata.

Igen, de a darab nagyon más, korántsem annyira idealisztikus, mint amennyire a film, ami, főleg Audrey Hepburn alakításában, nagyon édes és bájos. Ez is nagyon bájos lesz, de azért másmilyen.

Kicsit nekem kakukktojásnak tűnik ez a darab. Vagy azért ez jól beleilleszthető a Radnóti arculatába?

Nagyon sok szempont van abban, ahogyan választ az ember darabot. Őszintén megmondom, hogy kifejezetten Sodró Lizinek kerestünk szerepet.

Aki a főszerepet játssza.

Igen, Lizi és a Rusznák Andris lesznek a főszereplők, ez tényleg egy nagyon jó szerep lesz Lizának, nagyon való neki. Ez volt az egyik szempont, a másik pedig az, hogy egy olyan darab, amiben a nagyon mélyről jött, hihetetlen eleven és öntörvényű, titokzatos lány, Holly sorsán keresztül azt látjuk, hogy van fény az alagút végén. Szerintem az, hogy tudunk vele menni, és ő a hajánál fogva is kihúzza magát, az a hihetetlen életigenlés és önazonosság, ami benne van és ami átsugárzik ezen az egész lényén, egy ilyen lehetőség.

Lehet, hogy véletlen, de a Radnóti Színházban az elmúlt évadokban is sok olyan színdarabot játszottak, aminek volt filmes előzménye. Az Egy csepp méz, a 451 Fahrenheit, korábban a Száll a kakukk fészkére vagy az Ádám almái. Ez valóban véletlen vagy a néző számára is jelenthet valami vonzerőt, ha már ismer egy filmes előzményt?

Biztos, hogy ezek az ikonikus címek közönségcsalogatók, ez is benne van a szempontrendszerben, a jegyeladás is mutatja, hogy kíváncsiak erre az előadásra az emberek, és ez biztos, hogy nem elhanyagolható. Ezt a szempontot a kortárs magyar darabok mellett mindenképpen be kellett emelni, ugyanakkor abszolút nem szerettünk volna kommerszebb irányt szabni a Radnóti műsorpolitikájának. A második bemutatónk Szálinger Balázs Kályha Katija lesz, ami egy Kurázsi-parafrázis, Nagybányán játszódik a Trianon előtti időben.

Ön lesz a főszereplő.

Igen, én leszek Kályha Kati. Aztán Nagy Péter István fogja rendezni – aki a Don Carlost és a Fahrenheit 451-et jegyzi nálunk – A vége című darabot, Bartis Attila fantasztikus regényéből.

Ez azért is nagy vállalás, mert az egy klasszikus nagyregény, ami tulajdonképpen sok szereplővel és az egész XX. századon végigvezet.

Így van. Az egy önéletrajzi ihletésű regény, Mikó Csaba adaptálja színpadra. Negyediknek Hajdú Szabolcs jön vissza hozzánk, aki a Glóriát rendezte nálunk, a Teslában mutattuk be, ő a Legközelebbi ember című darabot fogja rendezni, amit ő ír.

Úgy olvastam, hogy kifejezetten a Radnóti színészeire írja ezt a darabot.

Így van. Abszolút szabad kezet adtam Szabinak, hiszen ismeri a társulatot, dolgozott már vele. Az ő munkamódszere az, hogy a téma megvan a fejében, ahogy a szavak is mutatják, Legközelebbi ember, mindannyiunknak van legközelebbi embere, lehet, hogy az egész életünkben, lehet, hogy időszakosan, nem biztos, hogy a legközelebbi emberünknek is mi vagyunk a legközelebbi embere, és lehet, hogy mi nem tudunk arról, hogy mi valakinek a legközelebbi embere vagyunk. Az, hogy mennyire fontosak és meghatározók, mennyire sérülékenyek ezek a kapcsolatok, illetve, hogyha az ember, mondjuk, elveszít egy legközelebbi embert, akkor az milyen hiányokat tud okozni, ezt jól körbe lehet járni. Szabi négy színészt választott: Porogi Ádámot, Mészáros Blankát, Sodró Lizit és Baki Danit. Ennek lesz majd április végén a bemutatója.

Az évad tervezését egy meglehetősen hosszú előkészítés előzi meg, darabok keresése, szövegek közös értelmezése vagy elemzése. Ez milyen körben zajlik?

Van egy team, amely ezen dolgozik, mi kicsi színház vagyunk, mindenesetre van három dramaturgunk, ehhez én ragaszkodtam.

Ilyen művészeti tanács jellegű?

Nem nevezném művészeti tanácsnak. Van Valló Péter, aki a színház vezető rendezője, művészeti vezetője, és tavaly szerződött hozzánk Nagy Péter István. Így keresünk, olvasunk darabokat, nyilván a dramaturgok is sokat ajánlanak, de az is nagyon érdekes, hogy a darabok nagy részét a rendezők hozzák. De hogy megtaláljuk a mi kis bemutatószámunk mellett azt, ami annak az évadnak vagy annak a helyzetnek, az egész világ történéseinek, az általunk képviselt fontos dolgoknak megfelel, sőt még a társulat szerepkielégítésének is, az azért egy nagyon hosszú folyamat. Például valamikor nem sikeres egy rendezővel való darabkeresés, és akkor azt mondjuk, tegyük el jövőre, és akkor ugorjunk neki. Ez nehéz dolog…

A végső szó az igazgatóé?

Igen. Valamit én nagyon könnyen döntök el, de az az igazság, hogy általában akkor tudunk dönteni egy darab mellett, ha azzal tulajdonképpen mindenki egyetért.

Könnyen és gyorsan dönt egyébként is?

Van, amiben könnyen és gyorsan döntök, föl tudom sorolni azokat az előadásainkat, amikről első olvasásra azt mondtam, hogy ez kell nekünk. Ilyen a Futótűz, az Ádám almái, a 10, a Glória, A vágy. Tulajdonképpen a bemutatódaraboknak a 90 százaléka olyan, amire én azonnal azt mondtam, hogy ez igen. Amikor már latolgatni kell, akkor én beleszeretős igazgató vagyok, nagyon kell, hogy kötődjem érzelmileg meg zsigerileg a választott darabhoz.

Nagyon céltudatos, határozott és kemény igazgató, miközben nagyon érzékeny és ezerarcú színésznő. Ez szinkronba hozható?

Szerintem ugyanaz az ember, csak más területen.

Más a terület a színpadon és más az igazgatói szobában?

Más a terület, más agyféltekék működnek, és ugyanakkor azt is mondom, hogy ugyanazzal az intelligenciával kell szerintem hozzáállni mind a két területhez.

Az jól elválasztható, hogy mondjuk, megél nagyon komoly érzelmeket egy este színészkollégájával, és utána másnap ugyanezzel a színésszel cafeteria-juttatásokról kell tárgyalni?

Ez teljesen normális. Cafeteria-támogatások nálunk egyébként nincsenek. A nagyobb probléma az, amikor mondjuk, fegyelmezni kell, azt nyilván sokkal nehezebb nekem kollégaként, színészként, nőként a társulatból kiemelkedve. Az egy furcsa dolog. El is várják, hogy erős és határozott legyek bizonyos dolgokban. Megkaptam már, hogy te csak mondd meg, hogy mi mit csináljunk. Ugyanakkor én bevonó is vagyok, de a Covid alatt bizonyos döntések egyszerűen nem tudtak mindenkinek komfortosak lenni. Az már egy nehezebb helyzet, nagyon sok energiát kell abba belefektetni, hogy az a fajta harmónia meg tudjon maradni, ami kollégaként megvan vagy megvolt. Igaz, nem tud mindig megmaradni, és ez igazából senkinek sem kellemes. Ezzel meg kellett tanulni együtt élni, meg kellett tanulni kezelni nekem is, meg elviselni, meg nem sérülni általa. Ezt vállaltam.

Nyilván az igazgató darabokban gondolkodik, de gondolkodhat szerepekben is, történetesen, ha maga is színész? Bár van az a színházi mondás, hogy nem jó, ha az igazgatónak van szerepálma, mert akkor azt megvalósítja.

Egyetlenegy darab sem került bemutatásra azért, mert az az én szerepálmom lett volna. Ha nagy szerepet játszottam egy darabban, az azért volt, mert a társulatban ez az én szerepköröm, korosztályom. Nem is igénylem ezt.

De, gondolom, minden színészben működik éhség szerepekre, nem?

Nem, bennem sosem volt ilyen. Egyetlenegy szerep volt, amire nagyon vágytam, hogy eljátsszam, azt eljátszottam. Ez a Júlia volt, harmadik szereposztásban eljátszottam még annak idején a Nemzeti Színházban. Azt sajnálom, hogy nem játszottam több Molnár Ferencet és Szép Ernőt, mert úgy gondolom, hogy azok nagyon valók lettek volna nekem. És annyi mindent eljátszottam, amire meg nem gondoltam, és nem gondoltam, hogy abban mekkora örömöm lesz. Mindig folyamatosan dolgoztam és mindig volt feladatom. Ez a típusú éhség nem volt bennem sose. Egyébként tavaly nem is játszottam semmi újat, pontosan azért, mert annyira nehéz volt az előző két év sok tekintetben, és úgy éreztem, hogy nagyon helyt kell állni. Most idénre már azt mondom, hogy nekem ez az énidőm. A múltkor megkérdezte Lovas Rozi tőlem, hogy hol van az ő énideje. És mondtam, hogy Rozikám, nekem a színpadon, az tényleg énidő, mert ott megszűnnek a problémák, megszűnik a világ, csak a színpad van.

Vannak rosszabb napok, nyilván.

Igen, és a napi diszpozíciót mindig bele kell építeni, azt vagy nagyon pozitívan bele tudja építeni az ember, vagy éppen ellene kell dolgozni, és különböző alkatok vannak. Nekem is volt olyan, amikor azt éreztem, hogy úristen ‒ ez egyébként egyszer volt a pályafutásom alatt ‒, nem onnan szólalok meg, az érzékszerveim nem úgy működtek a színpadon, akkor nagyon megijedtem. Ez körülbelül két éve volt, és akkor nagyon megijedtem, de szerencsére pár hétig tartott és utána elmúlt. Mindenki fél a kiégéstől, nevezzük ezt így.

Ott van a Futótűz című darab, aminek a főszerepét játssza, és amellett, hogy a darab főszereplőjeként jó ötven évet él meg a színpadon a 15 éves gyereklánytól egészen az idősödő asszonyig, a darab elején majdnem fél órát mozdulatlanul kell állnia egy plexiüveg mögött, miközben a közönség érkezik a nézőtérre. Még az is öröm ott állni a plexiüveg mögött?

Csodálatos ott állni, annyira szeretem, nagyon szeretem! Érdekes, hogy az első időben rettenetesen figyeltem, hogy a szempillám hogyan rebben, mert az a fal olyan, mint egy üvegszarkofág, nyilván lát a néző, és hogy ne mozduljak be, olyan meditatív állapotba kerülök ott és egy ilyen flow-ja van ennek az egész dolognak, az ott egy igazi énidő. Olyan, mint a vonaton lenni, én azt nagyon szeretem ezért, mert valahogy nem rabságként élem meg azt a helyzetet most már, hanem szabadságként, ez nagyon-nagyon furcsa, és nagyon-nagyon jó. Nagyon sokat hozzáad, tulajdonképpen mindig így kéne színpadra menni.

Korniss Mihály azt írja az őszről meg a színházi évadkezdésről, hogy a színházban az ősz egyáltalán nem az elmúlást, sokkal inkább a kezdetet jelenti, a még friss erőt, a munkalázat és a reményt. A Radnóti Színházban ez most különösen így van, hiszen volt három-négy áldatlan év, amikor öt vagy hat helyen kellett játszani a szomszédban zajló építkezés miatt, ez egy viszontagságos időszak volt, aminek a jelek szerint most vége, a munkaláz most még hatványozottabb lehet.

Igen, mi minden történt velünk, meg nyilván velem! Kezdve attól, hogy egy éve voltam igazgató, amikor kaptuk a hírt, hogy ebben a társbérletben, amiben együtt élünk mi, tulajdonképpen négy házban, az egyik házat le fogják bontani és ott egy – akkor még azt prognosztizálták – másfél évig tartó építkezés kezdődik. Ennek pontosan négy év lett a hossza, amikor is mi elveszítettük a színpadunk egyharmadát meg a díszletbehordó folyosónkat. Szeptember 24-én lesz a visszatérés napja, az évadunk hívó szava pedig a Közelebb. Minden évadunknak találtunk valamiféle hívó szót, ami köré a kommunikációt, a bemutatókról való beszélgetéseket építjük.

Megújult egyébként valami?

Ez nem megújulás, mert mi reménykedtünk abban, hogy majd az egész színház belső terét is hozzá tudjuk ehhez újítani, de erre sem költség, sem lehetőség nem volt. Ezek a tervek egyébként rendelkezésünkre állnak, Vincze Krisztián az egész nézőtér és a színpadtechnika és a színpad megújulását elkészítette. Nem, itt egyszerűen arról van szó, hogy lebontották a falat.

Most visszakerült a tér?

Nem, egy teljesen új tér lesz, mert ez nem az a tér, hanem ez egy felépült tér, ez annak a háznak a része, és ez gyakorlatilag az, ami picit megnagyobbodott, illetve jócskán megnagyobbodott hátsó színpadunk, nagyon szép lett, és ezt fogjuk felavatni az ötvenedik Párnaemberrel. Visszajön egy nagyon szeretett előadásunk, illetve majd a nagy, díszletes előadásaink közül januárban visszakerül a III. Richárd, valamint a Futótűz is kitágul, mert az is a régi színpadunkra tervezett előadás.

Van viszont egy elveszett tér is, a Tesla labor, ami fontos játszóhelye volt a Radnótinak. Ettől mindenképpen búcsút kellett venni?

Mindenképpen búcsút kellett venni, a kiköltözést szinte az utolsó pillanatig húztuk, de ez már így nagyon megterhelő volt. A Tesla működéséhez mi egy embert vettünk föl, aki ott a helyi művészeti titkár volt, minden azzal kapcsolatos dolgot a Radnóti Színház a saját, az adott feladatra meglévő emberével csináltunk, és ez már nagyon megterhelő is lett volna. Fel kellett volna venni embereket, hogy ezt hosszú távon működtessük, és még jött az emelt bérleti díj. A rezsi meg fog emelkedni. Az én feladatom az, hogy a társulatot egyben tartsam, visszakaptuk a színpadunkat, sokkal jobb helyzetben leszünk, nem fogunk több helyre menni, azt nem tudtuk tovább vállalni. Én nagyon sajnálom, hogy az a modell, amit mi ott fölállítottunk, hogy van egy kőszínház, ami ilyen módon az infrastruktúrát biztosítja és nekünk nincs akkora társulatunk, műszakunk, hogy ott minden nap játszani tudjunk, tehát a maradék napokon függetleneket fogadtunk be, akiknek nagyon nagy szükségük volt erre a típusú térre, helyre. De ez nem volt tartható. Én őszintén szólva mindent megmozgattam azok után is, hogy már meghoztuk azt a döntést, hogy ezt feladjuk, azoknál, akik ebben döntést hozhatnak. Jelen esetben maga a fenntartónk sem tudott ebben segíteni, természetes, hogy először a fővároshoz fordultam, és utána pedig a minisztériumhoz, hogy ők esetleg ezt tovább vigyék és maradjon meg független játszóhelynek.

Nemleges volt a válasz?

Ilyen szempontból kicsit talán az időzítés sem jó. Egyrészt a tapasztalatom az, ha politikai szándék van valamire, akkor azért általában pénz is párosul hozzá. Ez a mi esetünkben most fővárosi szinten nem tud így lenni a főváros helyzetéből kifolyólag, nem a jó szándék hiányzott ebből. A másik téren pedig azt látom, hogy lassan ott is az a helyzet, ha van politikai szándék, akkor sincs már annyi pénz. A választásokig nem volt nagy mozgástér, mert szinte már nem volt kihez fordulni és még nem volt kihez fordulni, úgyhogy mi ezt elengedtük. Mi kiköltöztettük a dolgainkat, úgyhogy most az egy üres tér.

Az anyagi nehézség a Tesla Laboron túl mennyire nyomja rá a bélyegét a Radnóti Színház évadjára, működésre? Szinte mindenütt vészforgatókönyvek készülnek. Mennyire kritikus a helyzet?

Szerintem nagyon kritikus a helyzet nyilván mindenkinek, bár nem látok bele más színházak gazdálkodásába. A Radnóti egy jól gazdálkodó színház, de én nagyon félek, hogyha baj lesz… Pillanatnyilag mindenki a tartalékjaihoz nyúl. Mi 2022-ben konkrétan a 2020-as költségvetésen mentünk, ebből most elvontak 32 millió forintot, ami belekerült abba a 150 milliós mentőcsomagba, amivel a főváros megsegítette a független alkotókat. Ezt mi vissza fogjuk kapni januárban, viszont nem látjuk a 2023-as büdzsét. Ötszörös árat fogunk fizetni a gázért, erre közbeszerzést is kell kiírni, és a villamos energiára szintén.

Immár csakis a fővárostól kap támogatást a Radnóti?

Igen, de azért hozzáteszem, hogy a Radnóti tavalyi évben is sikerrel pályázott. Ezek nyilván nem hatalmas tételek.

Csak arra akartam utalni, hogy az, hogy a főváros a fenntartó szűkebb pénzügyi lehetőséget jelent, mint korábban?

Természetesen, ez nem titok. Nem hallunk mást a médiából, csak hogy a főváros milyen nehéz anyagi helyzetben van. Amint mondtam, 2020-as költségvetésen működünk.

A finanszírozási területfelosztásnak a pénzügyi vonatkozása mellett azért van egy politikai felhangja: a színházi kulturális megosztottság hivatalosan is elismertetett. Lehet ennek valamilyen feloldása? El lehet érni, hogy párbeszéd legyen, egymás melletti vagy akár közös munka és ne szekértáborokba rendeződés és lövészárkokból üzengetés?

Ez nagyon nehéz kérdés. Én nem tudom, hogy mit lehet tenni. Én nem ások árkot, de tudom, hogy ez egy nagyon élhetetlen helyzet.

Ezzel a finanszírozási megosztással gyakorlatilag rákerült a pecsét arra, hogy na, itt vannak ezek a színházak, akik tudjuk, kikhez tartoznak és ott van a másik tábor, akik tudjuk, kikhez tartoznak.

Nem lenne baj ezzel sem, ha azonosak lennének a kondíciók, de a kondíciók azért nem tudnak azonosak lenni, mert nyilvánvalóan, kormányszinten megvannak azok a határok vagy azok a megszorítások, amiknek kapcsán ide nem jut annyi pénz és biztos, hogy nem is fog annyi jutni. Szerintem nagyon rossz, hogy megosztották a színházakat, mert igenis, az államnak van közszolgálati tevékenysége és nagyon fontos színházak ebből kikerültek. Politikai színtéren dőlnek el dolgok, amire, hozzáteszem, nekünk semmi ráhatásunk nincs, ebben mi csak áldozatok vagyunk. Sokszor nem is tudjuk, hogy milyen egyezségek vagy milyen erőviszonyok meghatározók, azt sem tudtuk, hogy milyen erőviszonyok határozták meg azt, hogy mi fővárosi színházak lettünk. Az, hogy a főváros megmentett minket, egyfajta olvasat, de egyáltalán nem biztos, hogy ez a tűpontos olvasat. Sok esetben egy nagy piacon vagyunk fölrakva, ahol mindenki elmondta, hogy neki mi a fontos, és akkor valamilyen leválogatásra sor került. Van egy ilyen helyzet, ami ugyanakkor stigmatizál is.

Hogyan látja, lehet még bizonytalanság a közönséget tekintve, hogy visszatérnek-e ugyanúgy, mint a járvány előtti időszakban?

Csak bizonytalansági tényezők vannak. Kétségtelen, hogy a Covid rettenetesen megviselte az embereket, van elszokás, bár éppen mostanában hallottam, hogy a Netflixnek is visszaesett a nézettsége. A színházba járók és színházrajongók jó részét szerintem érinti a gazdasági válság, és ezt látjuk a jegyeladásokon is. Abban bízom, hogy a kultúrára meg a színházra, ahogy a fűtőanyagra is, szükségük lesz az embereknek. Mindenki várja azt a gáz- meg villanyszámlát, amire majd rá fog csodálkozni, tehát biztos lesz egy boom. Én is mondtam, hogy ötszörös lesz a gázszámlánk, és az évadnyitó beszédem fele arról szólt, hogyan spóroljunk, s akkor még a katáról nem beszéltünk, hogy hány vendégművészünket érinti ez. Szerintem biztos, hogy nagyon nagy baj lesz, de én azt látom, hogy a lelkekben is nagyon nagy baj lesz. Nekünk, kőszínházaknak, művészszínházaknak, társulattal rendelkező repertoárszínházaknak nagyon nehéz lenne struktúrát váltani. Vannak, akik tudnak váltani, például, hogy blokkokban játszanak, másképp próbálnak, kisebb szereplős darabokat hoznak, mindenkinek meg kell néznie azt, hogy milyen lehetősége van arra, hogy ezzel a változással együtt tudjon élni. Mert ezzel együtt kell élni, nem tudunk elmenekülni, én legalábbis nem tudok, meg nem is akarok. Van, aki el tud, az nyilván el is menekül, ahol úgy gondolja, hogy jobban boldogul, de valahogy mégsem az az út. Egyfolytában azon gondolkozunk, hogyan fogunk túlélni, és ezért szerintem nagyon fontos az összekapaszkodás, és ilyen értelemben a társulatban is az összekapaszkodás, hogy a második otthonunkra vigyázzunk, meg vigyázzunk egymásra, meg a közönséggel is az összekapaszkodás.