Akik a határon nem kapják meg a menekült státuszt, azok bekerülnek abba a rendszerbe, hogy valamiféleképpen vissza kellene tudni toloncolni őket. MInderre a paktum életbe lépésével elvileg már vonatkozik az úgynevezett visszatérési rendelet – mondta el Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet igazgatója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyetemi docense az InfoRádió Aréna című műsorában.
„Ez az egész EU-s menekültügyi rendsze Achilles-sarka. Gondoljunk bele, ha nincs elrettentő erő a rendszerben, akkor miért ne próbálna bárki bejutni az Unió területére?”
– fogalmazott a szakértő, hozzátéve: „minden tisztelettel minden ember iránt, a realitás a világban az, hogy az emberiség minimum 50 százaléka, de lehet, hogy alul lőttem, nem él olyan életszínvonalon sem, mint azok a minimális standardok, amiket ez a rendszer nyújt a menedékkérőknek. Egy példa: ha elmegyünk mondjuk Maliba, gyerekek százezrei, ha nem milliói nem férnek hozzá az alapfokú oktatáshoz vagy az alapvető egészségügyhöz sem, amit ez a rendszer viszont biztosít a számunkra. Minden épeszű ember a jobb felé törekszik, és a gyerekeinek is jobbat akar. Mi is ezért mentünk, akik tehették, nyugatra dolgozni.”
A kutató szerint ez természetes emberi reakció. Viszont azt jelenti, és látszik a statisztikákon is, hogy az Európa külső határait elérők döntő többsége a folyamat végén nem kap nemzetközi védelmi státuszt, ők gazdasági bevándorlók, és igazából illegálisan tartózkodnak itt.
A menedékkérők több mint 60 százalékáról derül ki, hogy nem jogosult nemzetközi védelemre
– mondta Marsai Viktor, hozzátéve: Németországban, ahol általában nagyon magas az „elismerési ráta”, tavaly csak 28 százalék kapott nemzetközi védelmet. És látszik, hogy nem nagyon sikerül visszavinni ezeket az embereket, átlagban 20 százalék körül volt a harmadik országokba történő sikeres deportálások száma, sőt, ezek egy része önkéntes volt, tehát valaki kapott mondjuk ezer eurót, és akkor hazament – fogalmazott.
Ezen akar változtatni a paktum úgy, hogy nagyobb lehetőséget ad a tagállamoknak a visszatérések menedzselésére. Tágabbra nyitja a biztonságos harmadik országok körét, sőt, megjelenik a visszatérési központok ügye is, ami azt jelenti, hogy olyan országba is lehet valakit küldeni, ahol addig soha nem járt. Ha van egy kétoldalú megállapodás az adott ország és az EU-s tagállam között, és a Bizottság is azt mondja, ő megvizsgálja ezeket a megállapodásokat, és azt mondja, hogy Ruanda tényleg biztonságos, akkor a már elutasított menedékkérőket oda el lehet küldeni. De az ördög a részletekben van. Mi történik, ha az adott ország azt mondja, hogy ő nem veszi vissza ezeket az embereket? Hiába haladt át a területén, hiába van ledokumentálva, az ország azt mondja, hogy nem veszi vissza. Az EU nyilván élhet a mézesmadzag után a bot eszközeivel is, tehát mondjuk fejlesztési támogatásokat ígér, vagy von meg. Erre látszik a gondolkodás, de alá kell húzni, hogy ez eddig is ott volt lehetőségként az EU-s tagállamok eszköztárában. És
ne legyünk naivak: a kibocsátó országoknak nem érdeke, hogy visszafogadják az állampolgáraikat.
Általában óriási demográfiai nyomás alatt állnak, óriási munkanélküliséggel küzdenek, és nem olyan jó PR egy kormánynak, ha azt látják, hogy a csúnya európai gyarmatosítóktól tömegével jönnek vissza repülőjáratok, és teszik ki az állampolgárainkat, akik egyébként nagyon komoly összegeket fizettek az embercsempészeknek. Mindenki hurráoptimizmusban tört ki a tavalyi adatok alapján, hogy milyen kevés menekültügyi kérelmet nyújtottak be az Unió területén, mindössze 669 ezret, ami komoly visszaesés, mert 2-3 évvel korábban még majdnem egymilliós számot láttunk. De ha kiszámoljuk, hogy ezek mondjuk 60 százaléka elutasított menedékkérő, akkor nagyjából 350-400 ezer embert kellene tudni hazavinni évente. Ez óriási nyomás a rendszeren – mondta el Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet igazgatója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyetemi docense az InfoRádió Aréna című műsorában.
Az interjút Exterde Tibor készítette. Alább meghallgathatja, megnézheti a teljes beszélgetést.
