A színházi évad végéhez közeledve beszélgetünk, bár még lesz néhány előadás a Vígszínházban és a Pesti Színházban is. A színész, a rendező, az igazgató, a műszak kellőképpen el is fárad ekkorra és várja a nyári szünetet, vagy azért van az évadtól, a színpadtól való búcsúzásnak szomorúsága is?

Nyilván a kettő együtt. Akinek ez az élete, az lehet, hogy várja a nyarat, de egy hét múlva meg hiányérzete van. Az biztos, hogy egy nagyon nagy menetelés végén vagyunk. Általában ezt a mondatot el tudom mondani, ahogy nyilván minden színházcsináló, de azért az elmúlt év megterhelő volt, nem lennék meglepődve, ha magasba lökődnének az öklök, hogy vége van. Ció, akáció, vakáció, ezt megéljük. Kornis Mihálynak van egy remek kis színházi szótára, amit én elég gyakran előveszek és forgatok, ez a Színházi dolgok című kötet. Ebben címszavak vannak a színházhoz kapcsolódóan, és azt írja az évadról, hogy az évad elején színész és néző egyaránt új élményre éhes, évad közepén a hideg télben tágas a lelke, új világokat befogadni kész. Arról, hogy mi van a színész és a néző lelkében, fejében évad végén, erről sajnos nem ír egy szót sem Kornis Mihály, de nagyjából ez lehet, amit itt megpróbáltunk megfogalmazni.

Nyáron játszani kőszínházban, az eleve eretnek gondolat? Légkondicionált nézőterek vannak.

Ez jó kérdés, ezzel belecsaptunk a lecsóba, hogyha szabad ezt az egyáltalán nem Vígszínházhoz méltó, egyáltalán nem polgári fordulatot használnom. Nyilván ez épületfüggő, és a légkondicionáló berendezésünkkel éppen harcolunk, most már a felét megoldottuk. A színházban van valami mitikus, este 7-től kezdjük, annak ellenére, hogy nagyon hasznosak a délutáni előadások, a vidéki nézőink nagyon hálásak, ha öt órakor kezdünk vasárnap, és még hazaérnek békében, de a szabadtéri előadásoknak is megvan nyilván a maguk bája. Ahol jó színház van, ott teljesen mindegy, őszintén szólva az ember elfeledkezik a hőségről, a szélről. Az üzemmenet szempontjából azért nem árt, ha kényelmesen érzi magát a néző, természetesen.

Ejtsünk néhány szót a most záruló évadról, annál is inkább, mert ez egy ünnepi évad volt, hiszen 130 éves lett a Vígszínház május elsején. Tradíció, hagyomány, egy örökség továbbvitele, de azért új utakon, hogy a 130 év ne legyen súly vagy tehertétel?

Két dologra tanítja az embert a 130 év. Az egyik, hogy lássa azt, hogy ő egy pici fogaskereke egy nagy egésznek, tehát legyen alázatos, és közben legyen tartása, mert nem akármilyen 130 évről van szó. A kettő együtt működik.

Nem akármilyen nevekkel.

Gyakorlatilag ez színháztörténet, sőt tulajdonképpen a magyar történelem is, egy-egy ilyen ikonikus épület, esetünkben a Vígszínház esetében az épület története nyilván egybeesik a magyar történelemmel. Nem kell nagyon messzire mennünk, elég csak egy fotót elővenni, sokkoló, hogy a második világháború után hogy nézett ki az épület, hogyan alakították át Néphadsereg színházává, ez is a magyar történelem, hogy én, amikor beléptem, még géppisztolyos stukkó keretbe rakva voltak a díszek, amíg Marton László föl nem újíttatta az épületet. Egy ideje minden igazgató harcol ezzel a tradícióval, ebből merít, és közben nyilván megpróbálunk nagyon frissek lenni. Idén azért próbálkoztunk azzal, hogy visszautaljunk a múltba, ez természetes egy ilyen 130 évnél. Az államtitkár úr bemutatója már tegnap volt.

Majdnem az első volt.

Valószínűleg ez egy tervezett dolog volt. Tehát nem érdemes rosszmájúskodni azzal, hogy mennyit ment Jókai darabja. Azt hiszem, hogy három vagy négy alkalommal ment A Barangok.

Azzal nyitott a Vígszínház.

Így van. Valószínűséggel az egy ünnepi gesztus, és utána pedig jött az üzleti, Az államtitkár úr. Ez volt a második bemutató, óriási siker. És ennél a 130 éves ünnepi évfolyamnál úgy éreztük, hogy az egyik legjobb megoldás, hogyha nem is a Vígben, de a Pesti Színházban bemutatjuk az Államtitkárt, Máté Gábor rendezésében.

Az nem került szóba, hogy esetleg a Barangokat vennétek elő? Három előadást élt meg, éppen utánanéztem, a színháztörténeti feljegyzések szerint Ferenc József is ott volt, és megnézte, de állítólag elszunyókált már az első felvonásnál, és a szünet után távozott.

Igen, azt nem tudom, hogy a magyar tudásából mennyire futotta.

Valószínűleg az is közrejátszhatott.

Nem tudom, hogy lehetett-e volna olyan színes az előadás, hogy őt ébren tartsa… De nem csak ezzel az előadással emlékeztünk, kiadtunk egy olyan könyvet, amelybe az elmúlt hat évben nálunk elkészült kortárs magyar darabokból készült válogatás. Úgy éreztük, ez része a 130 éves folyamatnak, ahol mindig jelen volt a kortárs darab, a nagy magyar szerzők mindig ott voltak a Vígben. Ennek is a folytatása, hogy hogyan lehet egyszerre nagyon jelen idejűnek lenni, valamilyen módon emlékezni. Volt egy nagyon fontos pillanat május elsején, amikor a nagyszínpadon egy nagyon egyszerű gesztussal leveleket olvastunk föl, és ezen nagyon sokat gondolkodtunk, hogy manapság, amikor minden pörög, forog, villog…

És leveleket senki nem olvas...

Meg is kérdeztük ott egymástól, hogy ki mikor kapott kézírásos levelet, és évtizedekben gondolkodott mindenki. Ez egy ünnepi műsor, amelynek egyszerre kell nemes veretűnek lenni, és közben mégiscsak egy pörgésben élünk, attól féltünk, hogy nem lesz-e hiányérzete a nézőnek. És kiderült, hogy jól esett kicsit mindenkinek megállni, ebben az esetben leülni, és nem sziporkázó színpadot nézni, hanem a tartalmat hallgatni. Ez is a 130 év története, történelme, színészek levelei, igazgatókhoz, kritikusok, nézők. Mindennapos kérdés, hogy mit jelent ez a 130 év, de közben ez ne legyen áporodott, kellemetlen, nyűgös valami, hanem nagyon is jelen idejű legyen. A tavalyi évad is ennek nevében történt és az idei is.

Nyilván évad végén van egyfajta mérlegkészítés, legalább az igazgató fejében vagy lelkében. Mondtad is egy interjúban, hogy a színházigazgató győzelme voltaképpen a teltház. Ilyen szempontból jó volt a 2025–2026-os évad, lehet győzelmet hirdetni?

Igen, bár voltak hullámvölgyek, amikor jobban kellett harcolni a nézőért, és szemben azzal az időszakkal, amiben én felnőttem, hogy önmagában a szájhagyomány elég volt, most már annyi minden történik, hogy az internetes életben nagyon erősen jelen kell lennünk, és jelen is vagyunk. Ebben egyébként örömünk is van, meg kell találni azokat a fórumokat és technikákat, hogy ebben az információtengerben naszádként tudjunk előrehaladni. Úgyhogy igen, megvan a nézőszám, ami kell, és a Vígszínház esetében az egy nagyon fontos láb, nyilván a többi színháznál is, de nálunk az életünkhöz szükséges összegnek a 45 százalékát a bevétel adja.

A teltház a Vígszínház esetében nem kis feladat. Négy játszóhelyről van szó, a nagyszínpad mellett itt van a kamaraszínháznak a férőhelyeket tekintve nem is nagyon mondható Pesti Színház, a Házi Színpad és a Vígszalon is most már, a négy játszóhelyen estéről estére nagyjából 1700-1800 embert kell beültetni a nézőtérre. Azért ez feladat.

Ez igaz, de ez öröm is. Amikor az ember a nap végén, 10-11 óra között megkapja a jelentéseket, hogy hányan voltak, hogy ment az előadás – van egy ügyelői jelentés a technikai részről, egy asszisztensi a tartalmi részekkel kapcsolatban – mégiscsak értelmet nyer sok minden. Túl azon persze, hogy a nézőtéri moraj a legjobb.

A négy játszóhely révén nagyon különböző profilú és befogadóképességű, más-más színházi lehetőségeket kínáló játszóhelyek vannak. Ez évadtervezésnél, darabválasztásnál, meg aztán estéről estére az előadásoknál is, a színházcsinálás örömét kínálja, hiszen mindenhol más dolgot lehet megcsinálni és színpadra vinni. Ez így van?

Kern Andris mondta, hogy ő nem szerződött sehova, mégis olyan, mintha folyamatosan úton lett volna, mert elég volt csak átmenni a Pestibe, vagy fölsétálni a Házi színpadra, esetünkben most már akár a Szalonba átbaktatni, ami szintén a közelünkben van. Aki odaszerződik, épp ezért azt tudja, és ez vonzó is lehet, hogy ott nyilván másképp játszik az ember, ha egy méterre van a néző, kvázi közeliben, ha filmes nyelvre átfordítjuk.

Ez mindig más színészi eszközt kíván?

Nagyon érdekes kérdés.

Nyilván másképp kell megszólalni a Vígszínház színpadán.

Technikailag mindenképpen. Azzal együtt, hogy mostanában divattá vált – én kicsit zavarban vagyok ettől, és az én generációm általában – a mikroport használata. Mi még megharcoltunk azzal, hogy az ember valahogy természetes tudjon maradni, és közben mégis értsék a nézőtér bármelyik pontján a nézők.

Ehhez kellett, mondjuk, egy Bessenyei Ferenc-hang.

Igen, ott ez magától értetődő volt. Ő a Maracanában is monodrámát mondott volna. De azért ez tényleg feltételezi, hogy a Vígszínházba szerződő színész technikailag virtuóz kell hogy legyen, majd törekednie kell rá, hogy folyamatosan képezze magát. Természetesen a Vígszínház és a Házi Színpad közötti átmenetet igazán jól megérti az ember, amikor fönt próbál a Házi színpadon, ott mindig át kell hangszerelni egy kicsit az anyagot. Amikor meg igazán nagy formában van egy előadás, akkor az az érdekes, megfoghatatlan, hogy mitől van az, hogy a legdobottabb hang is valahogy mégiscsak hallatszódik, amikor az ember igazán jó egy jelenetben. Közben mégis az a lényeg, hogy a színházi szabályok működnek mind a két helyen. A Vígszínház esetében elvárás, hogy meg kell tölteni a sok légköbmétert, díszlet, jelmez, még ha néha le is szűkítjük a teret, de nyilván az önmagában egy széles vászon. Színészileg is vannak bizonyos típusú polgári ravaszságok, hogyha a Vígszínház első soraiban ülsz, akkor választ az agy, választ a tekintet, hogy melyik pontját nézed a nézőtérnek, tehát annyit elárulhatok, hogy bizonyos megszólalások előtt, valószínűleg az elején még öntudatlanul, ösztönösen, de fölhívja magára az ember a figyelmet egy kicsi köhintéssel, ami odavonzza a figyelmet.

Térjünk rá a következő évadra! Ugye az ünnepi esten a 130 éves születésnapot ünnepelve jelentettétek be a következő évadnak a bemutatóit. Három bemutató lesz a Vígszínházban és három a Pestiben. Egyébként csak úgy, mint a most záruló évadban. A hármas akkor ilyen szerencseszáma a Vígszínháznak, ez rögzítetten így van, hogy három-három bemutató?

Ez szokás, de egyébként meg a bérletrendszerünk ehhez van kialakítva és fordítva. Ezek egymást erősítő helyzetek. Azt el kell mondjam, hogyha az előző évadról beszélgetünk, hogy milyen kedéllyel ülök itt, hogy voltak-e nézők, és hogy érezték magukat, arra a legjobb visszajelzés az, hogy vannak elszánt nézőcsoportok, csapatok, emberek, akiknek ezúton is külön köszönetet kell mondjak, akik még azelőtt megvásárolják a bérletüket, mielőtt meghirdettük volna, hogy mi lesz a tartalma. Ők nem kevesen, több mint ötszázan – nagyon rossz szó, nem tudom, hogy fogalmazzam – vakon veszik a bérletet, idétlenül hangzik. Ez mindenképpen visszautal arra, hogy az előző évadban jól érezte magát az illető.

Van talán egy érzelmi vetülete is ennek, vagy van egy családi hagyomány. Én annak idején jártam elődöd, Eszenyi Enikő igazgatói irodájában, és ő mutatott nekem olyan képeket, ahol évtizedekre visszamenőleg a Horváth család ugyanarra a zsöllyeszékre veszi a bérletet.

Így van, és ez nagyon megható. És nagyon fontos, hogy őket ott is tartsuk. Nagyon sok minden olyannal jár együtt a bérlet, olyan plusz szolgáltatással, amit nyilván a jegyvásárlónak nem tudunk biztosítani. Az ünnepi rendezvényeinkre, mint akár a 130 éves volt, a bérleteseink eljöhetnek, nagyon nagy élmény nekünk is, hogy velük beszélgethetünk egy ilyen helyzetben, és akár mondjuk a Víg napon, vagy a sajtótájékoztatón. Ezt két éve csináljuk a következő évadról újra a május 1-jei születésnap után, szeptember elején beszélgetek a rendezőkkel, akkor már jóval többet elárulva az évadról, beszélgetéssorozattá alakult, ahova várjuk természetesen a sajtó képviselőit, hiszen sajtótájékoztató, de a bérleteseink is ott ülnek.

A bérletesek és a törzsközönség tagjai nagyon szorosan kötődnek a Vígszínházhoz. De azért van egy nagyon jól érzékelhető szándék az új közönség megszólítására vagy az újak felé és a fiatalok felé való nyitásra. A első szeptemberi bemutató a 4-6, ifjú Vidnyánszky Attila rendezésében, ez utalás egyfelől a Budapestet átszelő 4-6-os villamosra, helyszínként pedig megjelölve a budapesti fiatalok ikonikus törzshelyét, a Nagykörúti 4-es, 6-os kocsmát, ahol egyébként az olvasópróba is volt.

Igen, elmentünk oda.

A most záruló évadnak a bemutatója volt a Letargia (@LL3t4rgIA), amit szintén ifjabb Vidnyánszky Attila rendezett, ez egyértelműen a fiatal, nagyon fiatal közönséget próbálja megszólítani. Ez nagyon hangsúlyos ezek szerint.

Szerintem nagyon fontos pillanat volt a színházunk életében, amikor Attila, a színészekkel tovább gondolva, Büchnerből kiindulva, annak a szívét és a lelkét megtartva, de mégiscsak a mai fiataloknak megcsinálta. Büchner huszonegynehány éves volt, amikor írta a darabot, nem is meglepő, hogy azt az életérzést kereste az Attila, rávetítve a mai korra. Ez egy ünnepi pillanat volt, és nagyon fontos eleme volt a marketingnek, hogy tegyük kíváncsivá a szülőket és a nagyszülőket. Merész döntés volt, hogy a saját unokáikról, illetőleg gyerekeikről hogyan gondolkodnak, mi jár a fejükben, és úgy néz ki, hogy kellett a szótár. Nagyon sok minden olyanon röhögtek föl kamaszok, amit én egyáltalán nem értettem és a szövegkörnyezetből próbáltam összerakni, és a 130 éves épületen ott függött egy molinó, amit bizonyos emberek nem értettek. Nagy, komoly kérdés volt marketing szempontból, hogy szabad-e ezt csinálni.

Ha megnézünk egy Tiktok-videót, ahhoz is néha már a szótár kell, mert annyi az angol nyelvi utalás...

Meg a rövidítések...

Meg a szlengbeli utalások...

Nem szabad elkeserednünk, édesapám mondta mindig, mint nyelvész, hogy utánkövető tudományág a nyelvészet, tehát leköveti azt, ami történik.

Ez most folytatódik, csak most egy kicsit elemelve attól a korosztálytól, mert az inkább a középiskolás generációnak szólt, most pedig már az érettségi után helyüket keresőket célozza a darab.

Tulajdonképpen, ahogy nőnek föl itt, a mi hazánkban, tulajdonképpen követjük őket. Igen, ez egy ritka érdekes helyzet a színházban, hogy tulajdonképpen folytatása az előző évadnak, remélve azt, hogy akiket akkor sikerült megszólítani, most is meg tudjuk szólítani.

Ez a fajta nyitás kicsit hasonlítható az 1970-es évekhez, amikor Várkonyi Zoltán Vígszínházába bekerült az LGT.

Igen, igen, pontosan ugyanerről beszélgettünk. Nyilván az ott, abban a picit zártabb rendszerben nagy reveláció volt, egy rockbanda egyszer csak ott volt ilyen múltú épületben, de hasonlót éreztem, és ehhez nagyon kellett Attila bátorsága, és a mienk is, hogy zöldre váltott a szemafor a vezetőségben. Így is tettük össze a következő évadot, hogy legyen benne egy ennyire friss, és most ugye különösen jól jön, hogy az eseményekre azonnal reagálni tudó előadás, ahol az improvizáció Attila vezetésével nagyon pontosan tud reflektálni a mindennapokra. Persze hosszú távon az a jó, hogy itt olyan előadások jönnek létre, egyébként egész Európában most ez dívik, hogy saját fejlesztésű anyagokkal szólítják meg a nézőket. Ha igazán jól sikerül egy ilyen anyag, akkor öt év múlva egy másik színház is bemutatja, meg tizenöt év múlva, mert azért a klasszikusoknak a legfontosabb eleme az, hogy annyi rétegük van, hogy mindenkor megtalálja a maga kapcsolódási pontját. És ezen logika mentén jön a következő vígszínházi bemutató, a Cseresznyéskert.

Klasszikus.

Alexandr Bargman rendezi, aki rendezett már a Víg színpadán – a Háború és békét –, a Pestiben is rendezett egy Woody Allent, és nagyon jó emléke van mindenkinek róla. Nekem is, akkor nem voltam éppen a Víg tagja, de nézőként láttam ezeket az előadásokat. Nosztalgikus rendszer, egyszer csak el kell döntenünk, hogy mi a viszonyunk a Cseresznyéskerthez, nyilván minden évtizedben izgalmas kérdés, hogy egy generáció hogyan veszi át a hatalmat, vagy hogyan gondolkodik másképp, hogy ennek örülsz, nem örülsz, egyetértesz, mi az, ami megtartandó, mi az, ami nem megtartandó. Ez mind klasszikus.

Csehov esetében egyébként biztos pont az orosz vendégrendező? Mondjuk az előző vígszínházi Csehov-előadást, a Sirályt, grúz vendégrendező, David Doiasvili állította színpadra, de ők valahogy jobban beszélik ezt a nyelvet, vagy jobban érzik?

Olyan rendezőket szeretnénk hívni, akiktől először is a társulat kap, amikor találkoznak. Nem mindenki volt benne a régiben, rengeteg fiatal jött, tehát kapjunk valamit, workshop is egyben egy ilyen munka. Az, hogy az illető orosz, azzal jár, hogy nyilván nyelvileg az anyaggal tökéletesen tisztában van, nem kell még egy kört futnunk a fordításoknál, de remek tolmácsok vannak. David esetében is van egy remek tolmács, nagyon fontos, hogy egy színházi munkafolyamatban szinte azonos pillanatban kapod meg az instrukciót, az nagyon fontos. Egyáltalán, ahogy megyünk keletre, a színházban egyre több a lélek. Nem baj, hogyha egy orosz vendégrendező dolgozik egy Csehov darabbal, és nyilván, hogyha egy német rendező dolgozik, akkor pedig az másmilyen, ezek persze nagyon primitív leegyszerűsítések, meg minden rendező más, de mégiscsak vannak tendenciák a német színházban is és az orosz színházban is. Szása egyébként világpolgár, nagyon sok helyen rendez, és nagyon sok helyen élt a világban. Szóval a Cseresznyéskert után pedig jön a Csárdáskirálynő.

Ami talán meglepetés is lehet.

Igen, bár Kálmán Imre első bemutatója a Vígben volt, igaz, nem a Csárdáskirálynő, de ott volt az első bemutatója. Tehát egy kicsit megint utalunk a 130 évre. Most olyan színészi garnitúra van, hogy nem kell attól félni, hogy a fölső vagy az alsó hangok megjelennek.

A rendezője Mohácsi János, aki rendezett egy nagyon emlékezetes Csárdáskirálynőt még a kilencvenes évek elején, Kaposváron, ezt jóval később megismételte, néhány évvel ezelőtt újra megrendezte Székesfehérváron. A kaposvári nagyon ikonikus, emblematikus előadás volt.

Most pedig egy másik ikonikus előadást fog rendezni 2027-ben, a Vígszínházban.

A vígszínházi bemutatókat már sorra vettük, és akkor nézzük a Pesti Színház bemutatóit. Ott is három bemutató lesz.

Arthur Miller Két hétfő emléke című darabját mutatjuk be Fehér Balázs Benő rendezésében, aminek az érdekessége egyébként, hogy Arthur Miller önéletrajzi emlékek alapján írta meg, ő maga is dolgozott egy ilyenfajta közösségben. Valószínűleg manuálisan ügyes ember volt, mert A salemi boszorkányokat úgy írta meg, amint olvastam, hogy elvonult valami erdőbe, és összeeszkábált egy faházat egyedül, azalatt meg is írta a darabot. Valószínűleg a kétkezi munkához volt érzéke, és ezekhez az emberekhez is, akik között játszódik. Melósok között egy munkahelyen, ami a Pesti Színház falai között, szerintem, nagyon adekvát és izgalmas dolog lehet. Nagyon várjuk Benőt, egyszerre, szeptemberben lesz a bemutatója a Négy-Hatnak, vagy Négyes-Hatosnak, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. Nem szeretik, ha azt mondom, hogy fiatal rendezők, de innen nézve hadd mondjam mégiscsak, hogy fiatal rendezők dolgoznak a színházunkban. Ez egyhelyszínes, a Pestiben a technikai lehetőségek azért még korlátozottak. Nagyszerű a szereposztás. Végig egy kicsit bajban vagyok, mert szívesen végigsorolnám a színészeinket, és azért nagyon fontos elem, hogy az ember az évadot úgy rakja össze, hogy persze, gondol a 130 évre, meg gondol arra, hogy friss legyen, de a legfontosabb a társulat.

A Bohémélet lesz a következő, ami nem Puccini operája.

Nem, ennek a librettója lesz továbbgondolva Valló Péter rendezésében, ez decemberi bemutató. Woody Allen Kék Jázmin című filmjéből átirat készül Hegedűs D. Géza rendezésében, ez egy márciusi bemutató a Pesti Színházban. Mindig az van az ember fejében, hogy bármit vesz elő, legyen benne kuriózum, ügy legyen, nyilván az alkotók számára elsősorban, és csillogjon a rendező szeme, és ne az üzemmenet dobja ki, hogy mit rendez az olvasópróbán. Ha az ember el tudja mondani 4-5 mondatban, hogy ezt miért csinálja, akkor vannak helyén a dolgok. Ha több mondat, akkor is baj van, ha kevesebb, akkor is. Itt most minden olyan, ami valamilyen módon személyes azoknak, akik ezt létrehozzák.

Legutóbb egy évvel ezelőtt, amikor ugyanebben a műsorban itt voltál, arról beszélgettünk, hogy a színész és a rendező Rudolf Péter, minthogyha hátrébb lépett volna az igazgató Rudolf Péter javára. A most záruló évadban nem rendeztél, nem is volt új szerep. A következő évadban viszont két bemutatóban is ott leszel, a most említett Két hétfő emlékében, és, ha jól láttam, akkor a Csárdáskirálynőben.

A Csárdáskirálynőben, igen.

Hiányzott a színpad? Volt hiányérzeted?

Nagyon. Amikor beadtam a pályázatomat, azt éreztem, hogy azért kell most beadni, és azért adhatom be most, aztán meglátjuk, hogy hogyan döntenek az illetékesek, mert van bennem annyi béke és kaptam annyi mindent a szakmától, csináltam annyi mindent, hogy érzem azt az attitűdöt, ami mégiscsak egy színházi igazgató attitűdje, aki egyszerre producer, tanárember és pszichológus, el tudom engedni a bennem lévő ambíciókat a színházcsinálás terén. Úgyhogy minden évben egyet rendeztem, aztán egyet játszottam. Elkezd csikorogni egyébként az ember, ha ilyen ritkásan csinálja, nem egészséges, és nagyon tanulságos is, hogyha az ember ott van a társulatban és a harmadik emeletről a legfontosabb térbe, a deszkákra merészkedik, ez valóban nagyon hiányzott, és jó együtt lenni a társulattal.

Major Tamás mondogatta állítólag azt, hogy a színész-színigazgatónak ne legyenek szerepálmai vagy szerepvágyai, mert akkor azt hajlamos lesz megvalósítani. Bár az általa vezetett Nemzeti Színházban ő maga azért eljátszott jó néhány Shakespeare-főszerepet. A Csárdáskirálynő azért is érdekes és ismerős lehet a számodra, mert játszottad Bóni grófot Kecskeméten, annak idején.

Így van, így van. Éppen akkor mentem el a Vígből, amikor a Verebes Pista rendezésében Bónit játszottam. A Liliomfit Marton László rendezésében játszottam, máig játsszuk, ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében. Ez az ember sorsa: ha megadatik, hogy csinálja, akkor csinálja, csinálja, és akkor előbb-utóbb Szilvay professzor lesz, vagy előbb-utóbb Miska.

A két kisebb játszóhelyről még nem nagyon tudunk beszélni, mert ott formálódnak a tervek. Szeptemberre van ígéret, hogy akkor derül ez ki, de annyit olvastam, hogy a Házi Színpadon elsősorban majd kortárs szerzőkre fogtok koncentrálni. Szóba került már a beszélgetés első felében, hogy megjelent egy kötet is a Házi Színpad előző kortárs bemutatóiból. Ezek a művek kifejezetten a Vígszínház felkérésére születtek és születnek? A vígszínházi felkérésnek szép hagyományai vannak, mondjuk Molnár Ferenctől, Heltai Jenőtől kezdődően eszünkbe juthat Szakonyi Károly Adáshibája is, vagy Kornis Mihálynak a vígszínházi munkái, szóval ez is egy hagyomány.

Spiró, Örkény, végig lehet követni a 130 évet.

Így van. Fontos szerzői voltak a Vígszínháznak.

Ez egyszerre a hagyomány és a jelenidejűség, ez a dolog lényege. Ha már erről beszélünk, az is nagyon fontos, hogy a honlapunk megújult, és a VígStreamház. Oda régi előadásaink, friss anyagok is folyamatosan töltődnek majd föl, ez egy gesztus, folyamatosan bővül, ott is meg lehet nézni a Víg 125 című filmünket.

Ezeknek a streamelt előadásoknak nyilván örül az ember, csak óhatatlanul az a pandémiás időszak kényszerű helyzetei jutnak az észbe, amikor valóban csak az online felületen lehetett valami színházi élményt kapni. Talán el is kényelmesedtünk egy kicsit, otthon fotelból is lehet színházat nézni, nem kell szürke, ónos esős időben felszállnunk erre a bizonyos 4-6-os villamosra, és elmenni a Vígszínházba. Szóval, persze, hogy jó, hogy van ez, csak valahogy kordában kell tartani.

Én emlékszem erre az időszakra, nagyon élesen bennem vannak képek, hogy amikor meg megnyílt az ország, és megnyíltak a kapuk, akkor meg jólesett színházba menni. Jöttek az emberek. Mi is féltünk ettől. Konkrétan féltünk attól, hogy elveszítünk nézőket. Tízezer link ment ki a Padlás kapcsán, és elkezdtünk számolni, hogy ez hány embert jelent. Ha ezt négyen nézik, akkor az 40 ezer ember, az 40 előadás, ehhez képest újabb lendülettel indult a Padlás is. A streameknél nagyon fontos, hogy közben fölvettünk előadásokat, fölvettünk mindig mindent, fölveszünk most. Ez egy igen jól látható összeg, de professzionalistán rögzíteni kell az illanó pillanatot. Reménykedem, hogyha most valamiféle megújulás veszi kezdetét a közszolgálatiságban, akkor ezek a nézőhöz is eljutnak. Manapság, a pörgő televíziózásban azt, hogy a néző leüljön és megnézzen egy színházi közvetítést, azt nagyon jól föl kell építeni, de szerintem érdemes fölépíteni az ide vezető utat, hogy ezen végigmenjenek a nézők, mert közben nem tűnhet el egy színházi korszak. Ezért is veszünk föl szinte mindent.

Egyébként ezentúl is, vagy emellett is a digitális világ behozható a színházba, vagy akár egy színházi előadásba? A mostani évad két előadása is, azt hiszem, hozott erre példákat. Az egyik az Igazából komédia, és talán még én ide sorolnám a Rebbenő pillantásokat is.

Ahhoz képest, hogy a stúdiószínpadon készült a Rebbenő pillantások a kihalás pereméről, Nagy Péter István rendezésében. Igen, főleg a fiataloknak, akiknek a képi világ, a fotózás, a film teljesen más, mint nekem. Én még a Cha-cha-cha-ból vettem egy Chinon Super 8-as kamerát, három percet tudtam fölvenni, és egy hétig vártam, hogy előhívják. Finoman szólva egy másik helyzet volt. Lehet bánkódnunk azon, hogy az írásbeliség esetleg korhadóban van, vagy másképp működik bizonyos amerikai államokban, mert folyóírást nem is tanítanak, hiszen mindenki billentyűzetet használ, de a másik oldalról pedig a vizuális képekhez való viszony kinyílt. Nem tudom, meddig képes ezt követni az emberi agy, de mondjuk a Vígszínház nagyszínpadán a Frankenstein is ide sorolható, ahol a vetítés, a film és a színház most úgy kezd egybenőni, egybeérni, hogyha ez jól van használva, közeliket kapok a nagyszínpadon. A Frankensteinnél a történethez van hozzáidomítva. Ez a jó benne, hogy valahogy leköveti a színház a történéseket, megpróbáljuk ezt a képi világot behozni. Közben még mindig abban hiszek, hogyha két ember megáll egy üres térben, és fontos, amit mondani akarnak, az működik.

Az, hogy az életünk egyre inkább a digitális térben zajlik, hogyan érinti ezt a 2500 éves dolgot, amit úgy hívunk, hogy színház. Úgy tűnhet, hogy a színház éppen ellentéte annak, ami a cybertérben történik, letöltések, streamelések, megosztások meg TikTok-videók közepette. A színház ott és akkor történik, pontosan a pillanatról szól, ember és ember találkozásáról, színház, színész és néző találkozásáról.

Éppen ezért fog túlélni mindent, mert a spot, az nem kiváltható. A közösségi élményre egyre nagyobb igény lesz közben. Az egyik oldalról van ez a szituáció, hogy ezzel a kis masinával, ezzel a kis mobillal gyakorlatilag a világ összes hírét másodpercek alatt megkapom, a mesterséges intelligencia segítségével a legabszurdabb kérdésekre is kapok, ha ügyesen használja az ember, pontos választ, de magányos leszek. Belépek terekbe, és ott ülnek emberek kezükben a mobiltelefonnal. Az ingának ki kell lengenie a másik irányba. Vágyjak arra, erőteljes vágyam legyen arra, hogy együtt legyek emberekkel, és az, hogy én egy színházba beülök, de nyilván a koncertet, a zenehallgatást, nagyon sok mindent ide tudok hozni, de maradjunk a színháznál, hogy én együtt lélegzek másokkal, a Vígszínház esetében ezer ember egyszerre röhög fel, vagy komorodik el, vagy tartja vissza a levegőt, elképesztően nagy élmény. Azt nem lehet kiváltani. És szerintem ez örökös vágy lesz az emberben. Az egyik oldalon minél inkább bezáródik, és megkapja a világot technikai segítséggel, annál inkább lesz benne vágy, és ebben a vágyban tényleg valami nagyon ősi ott van, amikor a színházról beszélünk, akkor mégiscsak az ember látja maga előtt a tüzet, ahogy körbetáncolják, és hogy az árnyékok imbolyognak, és ettől jobban érzi magát, aki ott van, és fölkészül másnapra, hogy jól sikerüljön fejbe kólintani a mamutot. Hogyha nem sikerült fejbe kólintani, akkor valahogy ezt úgy ki lehet együtt beszélni. Szóval szerintem amiatt, ami látszólag ellene van a kornak, pont ezért a színház örök.

A mesterséges intelligencia eszközként, vagy valamilyen formában használható a színházban? Mert nyilván nem fogja kiváltani Kern Andrást vagy Halász Juditot, de még a rendező Valló Pétert sem reményeink szerint. De, mondjuk, igazgatói pályázatot vélhetően tud írni vagy tudna írni.

Medveczky Balázs vetette föl nekem, hogy írassam meg a mesterséges intelligenciával a Vígszínház igazgatói pályázatát mint lajhár. Megrendítő volt, meg kell, hogy mondjam, mert valahogy végig az volt a fejemben, hogy a humor, az egy nagyon speciális valami, ami így lehetetlen.

Azt nem nagyon tudja a mesterséges intelligencia...

Rossz hírem van: tudja. Az derült ki ebből, hogy minden matematika, ez kicsit ijesztő levezetés lesz. Engem mindenesetre ijeszt a saját levezetésem, hogy nem szívesen olvassa az ember Az emberi játszmák című kötetben, hogy nagyjából hány változata van a saját viselkedésének, szeretne ennél az ember »Észak-fok, titok, idegenség« lenni inkább, Adyval élve. Rengeteg pályázatot írt már meg a mesterséges intelligencia, és pontosan tudja, hogy mi a lajhár. És ebből a kettőből, meg kell mondjam, nagyon szórakoztatót írt. Megpróbálok idézni belőle, nem szorosan a mi mostani beszélgetésünk része, csak ha már idehoztuk, hogy rohanó világunkban milyen fontos, már a bevezetés minőségi volt, az ő szemszöge, hogy tervezi azt, hogy az egyébként négyórás előadást 16 óra alatt lejátssza, az ő szemszöge a lombkoronából egyfajta rálátás alatt zajlott. Kifejezetten szellemesen rakosgatta össze, és elkezdtem agyalni, hogy akkor, ha kapok fél órát körülbelül, nem hasonlókat írtam volna le, aztán ebbe nem bonyolódtam bele. A lényeg az, hogy mint minden technikai vívmányt, nagy közhelyet fogok mondani, nyilván lehet jól és rosszul használni, ha intelligensen és jól használjuk, akkor tud támaszték lenni, de ahhoz nagyon jó kérdéseket kell feltenni, és nagyon szűrni kell a válaszokat. Hararival élve, az a legfontosabb, hogy hiányzik valami olyan etikai norma, amit meg kéne hogy fogalmazzon a világ a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, aminek a legelső pontja az kéne hogy legyen, hogy a mesterséges intelligencia mondja be magáról, hogy ő mesterséges intelligencia, hogy ne legyünk manipulálhatók.

Ha már az igazgatói pályázatnál tartottunk, a mostani ciklus, ha jól tudom, 2026 decemberig tart, de Karácsony Gergely főpolgármester már év elején megosztotta a közösségi oldalán, hogy újabb öt évig vezetheted a Vígszínházat. Ez az előző kormány és a főváros közös döntése volt? A Vígszínház közös fenntartású.

Igen, speciális helyzet volt a Vígszínházé. A jelenlegi színházi törvény szerint, most ez van még érvényben, meghívásos a pályázat, kinevezés, az állam bárkit nevezett volna ki, a fővárosnak vétójoga lett volna, ezzel a vétójogával esetemben nem élt a főváros. Így lett egy közös fenntartású színház közös kinevezettje az ember. Nagyon érdekes kérdés, mert azok a pályázatok, ahol a kiírást végző ember már tudja, hogy ki lesz a győztes, azok nem korrekt helyzeteket szülnek, mert nagyon sokan indulnak el gyakorlatilag esélytelenül, már a döntés megszületett. Ezt nagyon nehéz utólag bebizonyítani, de azért elég erős ráutaló jeleket azért az elmúlt évtizedekben az ember összerakosgatott. Tehát nem olyan egyértelmű, hogy mi a jó megoldás, de nagyon kicsi szakma, mindenki ismer mindenkit. Minden mellett és ellene szól érv. Én fontosnak tartottam, hogy megírtam egy kvázi pályázatot, amiben összefoglaltam, hogy mit tettem eddig, vagy mit tettünk, ez a helyesebb kifejezés, és körülbelül mik a terveim.

Ez az említett közös fenntartás egyébként a gyakorlatban mit jelent: Azt, hogy az épület a fővárosé, de egyébként a működési költség az államé?

A működéshez a pénzt az állam adja, így van, pontosan. Az épülettel kapcsolatos kiadásokat is sajnálatos módon egyelőre abból kell lecsippentenünk, meglátjuk, most mit hoz a jövő.

Még visszatérve a bejegyzésre, amit a főpolgármester közzétett, azt írja, hogy Rudolf Péter egy mély belső meghasonlottságban lévő társulatból erős szakmai közösséget formált. Ez a mély belső meghasonlottság még az igazgatóváltáshoz, az előző igazgató, Eszenyi Enikő távozásához kapcsolható? Kérdezem ezt most azért is, mert Eszenyi Enikő éppen a napokban tett közzé egy bocsánatkérő levelet a közösségi oldalán. Te hogy látod ezt? És valóban sikerült már ezen jócskán túllépni a Vígszínházban?

Az elmúlt hat év egyik hozadéka, azt gondolom, hogy béke van az intézményben. Nagyon sok mindent tettünk ezért, egyrészt megszülettek azok a csatornák és azok a fórumok, ahol, ha az emberben feszültség van, akkor azt meg tudja fogalmazni, és a kérdéseire választ kaphat. Megszületett az etikai kódex, van művészeti tanács, üzemi tanács, azok a lehetőségek, amikkel egy bajban lévő problémáját nagyon pontosan lehet kezelni, hogy ne lengjen ki sehova az inga, azok a fórumok is létrejöttek. Hazugság lenne azt állítani, hogy a társulatban – és itt a szó alatt nem a színészeket értem csak, hanem azt a körülbelül 270 embert, aki ebben az épületben dolgozik –, az intézményben nem volt elképesztő feszültség, amikor oda beléptem, hiszen az igazgatói kinevezésem is gyakorlatilag ehhez köthető, és ebben a helyzetben vonta vissza aztán a pályázatát, gyakorlatilag a kinevezése után Enikő. Eltelt hat év, hogy ez kinek mikor jött időben, azt ki-ki el tudja dönteni magában. Én azt gondolom, hogy nem is ezzel a ténnyel kell most foglalkozni, hanem azzal, amit őszintén szólva sok-sok éve minden egyes cikkben, amikor ez a dolog felvetődött, hangoztattam, hogy intézményes megoldást kell találni, mert ahogy ez zajlik, ez jelenleg kaotikus, félelmetes, helyenként igazságtalan és kezelhetetlen.

Az jut eszembe tényleg a színházra kívülről rácsodálkozó nézőként, hogy azért ez egy sokkal nehezebb, ingoványosabb terep, mármint a színház, mint sok más. Óhatatlanul túlfűtöttség van. A rendező olykor kiabál, a színészek olykor szoros testi közelségben dolgoznak egymással, olykor meztelenül vannak a színpadon. Ez nem olyan munkahely, nem olyan intézmény, mint a cérnagyár.

Természetesen, ettől függetlenül nyilván attól, hogy bizonyos dolgok évtizedeken át, vagy akár évszázadokon át valamilyen módon történtek, az nem jelenti azt, hogy az rendben volt úgy, ahogy volt. Én mindig is azt vallottam egyébként, és nem kellettek az új idők új dalai, hogy az ember mondjon úgy instrukciót, adjon úgy instrukciót, hogy a vele szemben álló olyan ideg- és elmeállapotba kerüljön egy jól megbeszélt, szofisztikált elemzés végeredményeként, amit elvár, és nem feltétlenül hisztérikus hangulat kell, hogy megszülje a végeredmény.

Arra gondolsz, hogy a remélt művészeti eredmény nem adhat felmentést? Hadd idézzek még egyszer Eszenyi Enikőnek ebből az említett leveléből, azt írja, hogy semmilyen művészi eredmény nem ér annyit, hogy közben emberek sérüljenek vagy megalázva érezzék magukat, és akkor hadd legyek egy kicsit rosszmájú: ugyanakkor viszont a sikert, a tapsot meg a megalázást elszenvedett színész zsebeli be a végén, az előadás végén. Valamit valamiért. Ez nagyon rossz gondolat?

Nagyon rossz. Ez egy szakma. Ennek megvannak a maga törvényei. Bizonyos módon igenis, ezért mondtam, amit mondtam, el lehet jutni éles helyzetekhez. De úgy kell eljutni, hogy az nem egy hiszterizálás végeredménye. Ráadásul a színházban reprodukálni kell, nagyon furcsa distanciát teszek. A filmnél, ahol az adott pillanatban egyszer csak rögzítve van valami, és nem kell reprodukálni, az is egy helyzet. Sokféle módon lehet hozzányúlni egy történethez, sokféle rendezői módszer van, és mindenki más, aki fent van. Lehet, hogy van, aki elviseli, van, aki nem viseli el, van, aki összetörik, van, akinek jó, hogy összetörik, mert abból tud építkezni, de alapvetően mégiscsak kordában kell tartani ezeket a helyzeteket. Hogyha irodalmi példát szeretnék hozni, márpedig hozok, különben az a különbség, hogy hogyan jön létre valami, hogy a legcsodálatosabb József Attila vers keretek közé van szorítva. Egy szonettnek megvannak a maga szabályai. Amikor nincs keretek közé szorítva, az a szabad ötletek jegyzéke, az egy másik helyzet, az egy orvosi szituáció volt, amit szerintem nem is szabadott volna megjelentetni egyébként, mert annyira személyes történet. Viszont valóban ez egy speciális helyzet, és nem jó, hogyha olyan emberek ítélkeznek, akik életükben nem láttak még színházi próbát. Egyrészt ketté kell választanunk a munka közben történteket, mert ott valóban nagy kérdés, hogy meddig mehet el az ember, ott is vannak határok, munka közben zajlódó idegállapotokban történő dolgokat, és vannak olyan hatalommal való visszaélések, amelyeknek az égegyadta világon semmi köze nincsen ahhoz, hogy nem 10-től 2-ig zajlott. Én ezért javasoltam évekkel ezelőtt minden egyes riportomban, hogy létre kell hozni a kamarai törvényt, aminek az lenne a lényege, hogy a kamara, vagy hívjuk, ahogy akarjuk ezt a szervezetet, ad engedélyt és csak az dolgozhat a szakmában, aki ennek a bizonyos kamarának a tagja. Ebben az esetben ez a művészkamara létrehozhat egy etikai bizottságot. Ez az etikai bizottság olyan emberekből áll nyilván, akik már életükben voltak próbán. És ez a bizottság hozhat egy bizonyos döntést a hozzá érkező sérelmeket mérlegelve. Ez a döntés akkor viszont jobban hasonlít egy bírósági tárgyalás végeredményéhez, mint a mostani helyzet, mert akkor azt lehet mondani, hogy XY cselekedetével sajnos azt érte el, hogy két évig nem dolgozhat a szakmában, hiszen a kamara visszavonja az engedélyét. De két év múlva visszatérhet. Ha ismétlődik, akkor eldöntheti ki-ki, hogy kívánja-e alkalmazni az illetőt, vagy nem. De senki egy rossz szót nem szólhat arra, aki alkalmazza, hiszen ez a dolognak a lényege, hogy lejárt. Az nem állapot, hogy nincsen semmiféle döntés, politikai vagy kapcsolati háló logikája szerint valaki azért itt-ott azért tud rendezni, vagy soha nem tud rendezni, ez így nem tisztességes. Ugyanakkor nyilván, ha valamiféle ismétlődésről van szó, akkor születhet még vadabb döntés is. Az biztos, hogy ez így nem jó. A kereteket, mint mondtam, a Vígszínházban megteremtettük ahhoz, hogy csökkentsük ennek az esélyét. A másik, ami nagyon fontos, hogy ha egy ilyen etikai döntés van, akkor valamiféle coachot is be lehet vonni, és ahogy van, erről beszélgettünk ma a kollégáimmal, hogy van mondjuk intimitás koordinátor a filmekben és a színházi jelenetekben is, ami új és váratlan. Az én korosztályomnak is ismerkednie kell ezzel a helyzettel, de ebből is látszik, hogy ez egy szakma, és az, hogy két ember hogyan ér egymáshoz egy szerelmi jelenetben, az ott nem egy buja összejövetel, hanem annak a két szereplőnek a sorsát meséljük tovább. Ehhez kell valaki, aki ebben segítséget ad. Ugyanígy lehet segítséget adni ebben is, hogy időben derüljenek ki ezek a dolgok, hogy akár az önkontroll még beléphessen, hogy ez ne harapódzhassék el. Tehát egyfelől kell egy etikai döntőbizottság, másfelől pedig kell egy kezelése ennek a helyzetnek, amit meg kell tanulnunk mindannyiunknak, annak is, aki bír a hatalommal, és az is, aki megalázottnak érzi magát, hogy igenis ő szólhat, hogy ez nincs így rendjén.