eur:
413.94
usd:
396.69
bux:
78741.84
2024. december 23. hétfő Viktória
Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke beszédet mond a recski kényszermunkatábor létesítésének 70. évfordulója alkalmából, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) által rendezett tudományos ülésen a NEB budapesti hivatalában 2020. február 20-án.
Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán

Földváryné Kiss Réka: személyes történetek kis mozaikjaból áll össze a nagy '56-os történet

A levéltári források mellett a forradalom és szabadságharc történetéhez a személyes életutak visznek közelebb – mondta Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke az InfoRádió Aréna című műsorában. 1956 alaposan megkutatott időszak, de kérdés, hogy mi lapul az egykori szovjet levéltárak mélyén, és új tudás a lokális történetek egymás mellé állításából is fakadhat még.

Van a történészi szakmában bármilyen közmegegyezés arról, hogy az időmúlás segít-e megismerni a közelmúltunk történetét? Például az ’56-os forradalmat?

Ha a rendszerváltást követő három évtizedet nézzük, amikor valóban a nyilvánosságban lehetett lehetett ’56-ról beszélni, akkor való igaz, hogy a közbeszédet nagyon is dominálta azoknak az emlékezete, akik személyesen is megélték ’56-ot, és nyilvánvalóan ez az emlékezet sokszínű volt. Most egy generációváltásnál tartunk, egyre kevesebben vannak közöttünk, akiknek még valóban aktív élményeik vannak ’56-ról. Közben pedig egy levéltári fordulat is történt. Az egyik forrástípust egy másik váltotta ki. Irgalmatlan mennyiségű iratanyag került elő, ezek döntően a megtorláshoz kötődő peres iratok, és a történészszakmában folyik a vita arról, hogy ezeknek a peres anyagoknak mi a forrásértékük. A személyes emlékek és a dokumentumok ütköztetése azt is mutatja, hogy az emberi emlékezet nemcsak fakul, hanem torzít is, mert mindenki újra és újra konstruálja a maga történetét. De ez így van rendben, nem lesz könnyebb a munka, hanem másként néz a történész a feladat elé.

Hogy néz a történész az emberi emlékezet természetére? A pofon, a verés nagyon sokáig meghatározza az ember személyes emlékezetét. Hogy lehet ezzel dolgozni?

Ha van témakör, ami az utóbbi időszaknak slágertémája volt történészberkekben, az éppen az emlékezés és az emlékezet. Itthon a megtorlást követő kádári szocializmus éveiben nem lehetett erről hivatalosan beszélni, állami szintű tabusítás is kísérte ’56 történetét. De szabad közösségben, mondjuk, az emigrációban is nagyon nehéz dolog fájdalmasan traumatikus emlékekről beszélni. De nemcsak ez a kérdés, hanem önmagában az, hogy mindenki másra és másra emlékszik. Ezek az emlékek nem biztos, hogy egymást erősítik. Ez az egyéni emberi emlékezet természete, és ilyen komoly történelmi folyamatoknál, sorsfordító pillanatoknál erre jön a következő kérdés: ebből a sokszínű emberi emlékezetből, tapasztalatból hogyan konstruálódik meg a közösségi emlékezet? Hogyan lesz a személyes emlékezetek összeadódásából egyfajta kanonizált múlt? Hogy lesz az emlékezetből történelem, a történelemből közös múlt? Ez egy rendkívül összetett folyamat, ennek a közepén vagyunk, ha ’56-ról beszélünk, és ráadásul mindig újabb és újabb értelmezéseket, tartalmakat adunk hozzá. Van, ami fontosabb lesz, van, ami kikopik, de ez minden történelmi eseménnyel így van.

A szemtanúk emlékei széttartók is lehetnek, a levéltári adatok megbízhatóságában sosem lehetünk teljesen biztosak. Hogy lehet ebből összerakni egy kanonizált emlékezetet, amire utána ráállunk, mint egy biztos talapzatra?

Hogy mikor fogunk ráállni, az nagy kérdés. Nem csak azért, mert más típusú információkat őriz az emberi emlékezet meg egy ránk hagyományozott levéltári forrás. Egy személyes történetet hadd mondjak. Különleges helyzetben voltam, mert történészcsaládból származom, az édesapám foglalkozott először ’56-tal, és így nekem kisgyerekként is módom volt nagyon sok olyan hihetetlen izgalmas karakterrel találkozni, aki ’56 sorsfordító eseményeiben részt vett. Ez a személyes kapcsolat ’56-hoz, ahogy erről ők tudnak beszélni, akár Benkő Zoltán, Jónás Pál, Vásárhelyi Miklós, Pongrátz Gergely, Wittner Mária, hogy különböző karaktereket hozzak. Nyilvánvalóan ez eleve elveszik, amikor az ember dokumentumokat olvas, pláne olyanokat, amelyeket nemcsak hogy a pártállam kezelt, hanem a pártállam gyártotta saját érdekei mentén. Komoly történészi, szakmai viták zajlanak ’56-nak a lényegéről, hogy abban a több millió oldalban, amit akár a Covin-köziek perei, a Nagy Imre-per vagy Brusznyai Árpád pere ránk hagyományozott, a nagybetűs igazságot mondták-e el a perbe fogottak, csak éppen le kell szedni a jelzőket, és tulajdonképpen a peranyagból rekonstruálni lehet ’56 történéseit. Nagyon sokáig így dolgoztak a történészek, de ha egy-egy ilyen pert elkezdünk szétszálazni, ennek talán a Tóth Ilona-per volt a prototípusa, akkor kiderül, hogy voltaképpen a kádári hatalom érdekeinek megfelelően alakították a perbe fogottak vagy éppen a tanúk vallomásait. Nagyon sokszor kiderül az, hogy akik valójában ’56 aktív részese voltak, azok elhagyták az országot, de mégiscsak bűnbakokat kellett találni, tehát valaki mással vallattak be olyan eseményeket, ahol nem is voltak ott, nem is ők csinálták. Bonyolult a történet, néha az ember úgy érzi magát, minthogyha döglött aktákat kellene elővennie, és hatvan-hatvanöt évvel később újra nyomoznia az ’56-os eseményeket.

Tud-e a történész kutató valamit kezdeni azzal az emberi természetből fakadó jelenséggel, hogy annak szeretünk hinni, aki nekünk szimpatikus?

Nyilvánvalóan a történész is szubjektív, bármennyire is törekszik egyfajta távolságtartásra harag és részrehajlás nélkül, de már maga a témaválasztás nagyon sokszor orientál. Persze, hogy van szimpátia és antipátia, de ez nem szabad, hogy befolyásoljon, és ezt, ha nem is teljes mértékben, de ki lehet zárni, mert ugyanakkor elképesztő mennyiségű forrásanyag áll rendelkezésünkre. A pártállam ontotta magából a papírt, csak az egymásnak ellentmondó információkból kell valamifajta történetet kihámozni. Ez nem könnyű feladat. De a nagy történetek rekonstruálása mellett igazán az egyéni, személyes életutak sokszínűsége az, ami igazán közel tud hozni. A hihetetlen karakterek, elképesztő, rendkívül izgalmas és egymásnak ellentmondó történetek sokszínű skálája adja ’56-nak a szépségét. Szinte nincs olyan eseménye a XX. századi magyar történelemnek, amely ilyen nagy mértékben mozgatta meg a társadalmat. Van összesen 10-15 ezer fegyveres felkelő, mellettük egy csomó egyetemi diák, van több mint 2000 munkástanács szerte az országban több tízezer taggal. Egy pillanat alatt lebontják a kommunista rendszert, és valódi, autonóm, önigazgató, lokális szerveződések jönnek létre. Bő tíz éven belül két totális diktatúrán van túl az ország, német megszállás és nyilas diktatúra, majd a Rákosi-rendszer. Ez kétszer fejezte le az elitet, és óriási vérveszteséget okozott. '56-ban felszínre kerültek azok a hiteles, szervezni képes, megbízható, erős, karizmatikus személyiségek, akik egy-egy közösségnek a vezetőivé váltak. Ha ezeket a személyiségeket hozzuk egymás mellé Miskolctól Szolnokig, Veszprémtől Győrig, akkor egy hihetetlenül izgalmas történet kellős közepébe jutunk, ami nagyon sok mozaikot ad ki. Ezek a mozaikok rekonstruálhatók, és akkor végül is mégiscsak összeáll egy nagy ’56-os történet, amiben mindenki megtalálja a saját magának vonzó személyiséget.

Van-e valami, ami az ’56-os forradalom meg az előtte lévő diktatúra időszakából még hiányzik ahhoz a képhez, amely alapján közelebb jutunk a közös nemzeti emlékezethez?

Komolyan árnyalhatja majd a tudásunkat, hogy mi lapul az egykori szovjet levéltárak mélyén. A felső szintű döntéshozatalról már van bizonyos ismeretanyagunk, de az, hogy a szovjet állambiztonság vagy a szovjet hadsereg milyen információkat, milyen jelentéseket adott, milyen döntések születtek, nagy mértékben alakíthatja a tudásunkat. Ha van megkutatott időszak, akkor ’56 tényleg ez, mágis a mélyfúrásszerű, elsősorban vidéki kutatások hozhatnak még újdonságot. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Kutatóközpontjával többéves együttműködésünk van a vidéki kutatásokra fókuszálva, és a Rákosi-korszakról jelent meg egy nagyon jó tanulmánygyűjtemény néhány évvel ezelőtt. A könyv egyik recenzense, egy olyan professzor, aki a nagydoktoriját is a Rákosi-korszakból írta, úgy fogalmazta meg, hogy azt gondolta, már mindent tud a Rákosi-korszakról, de ezek az esettanulmányok egymás mellé állítva olyan dimenzióját adják az ötvenes éveknek, amit a központi pártszervezet, az állambiztonság forrásaiból, a központi iratanyagból így nem lehetett összerakni. Tehát lehet újat mondani, és ez az új leginkább a lokális történetek egymás mellé állításából fakad.

Arról beszélhet-e a történettudomány, hogy akik nem vettek részt a forradalomban, azoknak mi volt a viszonyuk a diktatúrához meg a pártállamhoz?

Ez valóban egy szürke zóna. Akkor tud a történész erről bármit mondani, ha talál hozzá forrásokat. Érdekes, ha a kádári megtorlás logikáját nézzük, akkor 26 ezer ember ellen indítottak eljárást, 35 ezer embert internáltak, tehát óriási számokról beszélünk. Részben a pártellenzék, Nagy Imre és köre az egyik célpont és azok az értelmiségi körök, amelyek Nagy Imrével szimpatizálnak. Ott vannak a fegyveres felkelők, ott vannak azok a vidéki rendpárti forradalmárok, akik vértelen forradalmat akartak, és pontosan a perek szisztematikus elemzése révén került elő, hogy nagyon sok olyan embert állítottak bíróság elé, aki voltaképpen nem volt ’56-nak az aktív résztvevője. A megtorlásnak ez is a logikája. Ha csak azokra fókuszálok, akik tettek valamit, akkor a társadalomnak az a rétege, amelyik nem volt aktívan benne, úgy érzi, hogy megúszta. A megfélemlítés, az elrettentés egyik eszköze az, hogy bárki a megtorlás céltáblájává válhat. Olyan embereket állítanak bíróság elé, akik voltaképpen nem csináltak semmit, ezeknek az embereknek a vallomásaiból lehet azért képet kapni a társadalomnak erről a rétegéről is, vannak forrásaink, csak ezeket mindig meg kell tudni szólaltatni.

A megtorlás technikáját, hogy mindenkinek le kell sunyítania a fejét, mert bármikor őt is elvihetik bármiért, a mi vezetőink maguk találták ki, vagy valami minta volt, amivel dolgoztak?

Is-is, bizonyos ügyeknél, főleg az első időszakban egyértelműen kimutatható az úgynevezett szovjet tanácsadó elvtársaknak a szerepe. Tudjuk azt, hogy ’56-ban, a forradalom napjaiban itt van Szerov, a szovjet titkosszolgálat vezetője. Kádár, amikor képletesen meg valóságban is egy tankon került Budapestre, azt is jelenti, hogy gyakorlatilag légüres térbe került. Tulajdonképpen egy kettős hatalom épül ki, ahol a munkástanácsok, a nemzeti bizottságok viszik tovább az ügyeket országszerte, és Kádárék lépésről lépésre szovjet segítséggel tudják a maguk megtorló apparátusát fölállítani, a karhatalmat, aztán utána majd a bírósági szervezetet. Ez azt jelenti, különösen az elején tevékeny szovjet aktivitással kell számolni, aztán utána, ahogy kiépül a megtorlás struktúrája, akkor elkezd egy önjáró automatizmus is beépülni a rendszerbe, föláll az a belügyi és jogszolgáltatási apparátus, amely képes tömegesen vinni a megtorlást.

Látja-e már a történész azt, hogy ’56 és az azt követő megtorlás mennyi időre határozta meg az egyén, az állampolgár meg az állampárt viszonyát?

A rendszerváltásig. Sokszor szoktunk arról vitatkozni, hogy ’56 a rendszer koporsószege vagy tartószege volt-e, és ezek a kérdések részben jogosak, részben félrevezetők, merthogy ’56, miközben Kádárék megpróbálják tabusítani és hallgatás-kompromisszumot kötni a társadalommal, akkor egy depolitizált társadalomban egyfajta jóléti politikát vittek véghez, de tudjuk azt, hogy ’56 kimondva-kimondatlanul végig ott van a rendszer lényegében. Kádárék megtapasztalják, hogy milyen az, amikor a hatalom elveszítheti a hatalmát. ’56 a kommunista politikai elit szempontjából egy sokk. ’56 az ő szempontjukból azt jelenti, hogy pillanat alatt össze tud omlani a rendszer, el lehet veszíteni a hatalmat, és végig benne van a kádári politikában, hogy ez még egyszer ne történjen meg. Az egész jóléti politika, amit mi gulyáskommunizmusnak, a legvidámabb barakknak hívunk, tulajdonképpen erre épül. Ez nagyon fontos szempont, az ’56-osok, a társadalom szempontjából. Akiket meghurcoltak a forradalomban, őket a rendszerváltásig elkíséri. Sok olyan élettörténetről tudunk, akik elmondták, hogy milyen borzasztó nehezen tudtak megkapaszkodni, nem mehettek egyetemre, nem végezhették azt a munkát, amihez tehetségük, érdeklődésük, képességük lett volna. Az ’56-osoknak a jó részét, a politikailag aktívabbakat egészen a rendszerváltásig megfigyelik. Ha megnézzük a rendszerváltás előtörténetét, akkor az látszik, hogy ’56, ha búvópatakként is, de végig ott van, és amikor az ellenzéki mozgalmak meg tudják fogalmazni a maguk követeléseit, akkor ’56 követelései jönnek elő: a nemzeti függetlenség, a szovjet csapatok kivonása, a többpártrendszer, a titkos választások. És a kommunista rendszer szimbolikus csődje, összeroppanása mégiscsak a Nagy Imre, mártírtársai és a hatodik koporsó szimbolikus újratemetéséhez kötődik a Hősök terén. Ott hangoznak el azok a politikai beszédek, többek között az akkori fiatal politikus, Orbán Viktor beszédére is kell itt gondolni, amelyek szimbolikusan a maguk sűrűségében fejezik ki mindazt, ami a diktatúra lényege.

Ha a társadalomban benne van ’56 emléke, akkor ’89-ben egy sokkal kevésbé brutális MSZMP-vel szemben miért nem csinálnak forradalmat?

’89-et sokan szokták vértelen forradalomként is említeni. ’56 viszont békés tüntetésként indul az emberek demokratikus szabadságvágya alapkifejeződésként. A műegyetemi nagy felvonulás a Bem-szoborhoz, a Parlament előtt, ezek békés demonstrációk, és a vidéki történések Debrecentől Mosonmagyaróvárig ugyanezt mutatják. Az, hogy ebből fegyveres felkelés lesz, majd szabadságharc, a hatalom rendkívül ostoba, rossz döntéssorozatának a következménye. Az első fegyverhasználatra Debrecenben kerül sor, október 23-án délután. Az egyetemistákhoz csatlakoznak a munkások, és a szegedi MEFESZ-nek a 16 pontjához csatlakozva kifejezik a maguk szabadságvágyát, és erre a helyi pártvezetés a fegyveres beavatkozás mellett dönt, és sortüzet lövet a fegyvertelen tömegbe. Budapesten ugyanez történik a Rádiónál, a kivezényelt ÁVH-s védők, illetve az őket segítő új csapatok belelőnek a tömegbe. A tömeg fegyvert szerez, és egy belső fegyveres konfliktussá eszkalálódik a történet. De hogy ebből szabadságharc legyen, ahhoz mégiscsak az kell, hogy október 24-re virradóra Gerő Ernőék meghozzák a döntést, hogy a szovjet csapatok segítségét kérik a forradalom leverésére. Tehát azért lesz fegyveres konfliktus, mert a hatalom keményvonalas szárnya csak a fegyveres, erőszakos megoldásban tud gondolkodni. Nagy Imre és a keményvonalasok között pontosan ez a konfliktus, hogy míg Nagy Imre politikai kibontakozást szeretne, politikai konszolidációt, Gerőék, illetve Apró Antalék, amikor a katonai bizottságot október 24-én hajnalra létrehozzák, kifejezetten sortüzekkel, fegyverekkel és a szovjet csapatok behívásával akarják leverni a forradalmat. ’89-ben a hatalom talán éppen ’56-nak köszönhetően bölcsebb volt, és nem került sor fegyveres összetűzésre.

Ha ’89 egy vértelen forradalom, akkor az azt jelenti, hogy ’56 követelései beteljesültek, és nem búvik tovább ’56 gondolata a társadalomban búvópatakként?

’56-nak az alapvető követelése, a többpártrendszer, a szabad választások, a demokratikus átalakulás bekövetkezett. A nemzeti függetlenség egy újra és újra előkerülő téma, de az is bekövetkezett 1991-ben, kivonultak a szovjet csapatok. A szabadságot minden nap meg kell élni, működtetni kell, tehát a nemzeti függetlenségünket meg kell őrizni, ilyentén formában ’56 célkitűzései mindig relevánsak. Persze egyre inkább múlttá válik, ahogy a személyes kötődés elhalványul, de mint történeti folyamat itt Közép-Kelet-Európában mindig is jelen lesz.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága azon dolgozik egyebek mellett, hogy legyen egy nemzeti emlékezet, amely mindenkié. Hogy lehet például az állampárt természetét elmagyarázni egy olyan embernek, aki már utána született, és tudja, hogy a párt az egy politikai szerveződés, de nem maga az állam?

Nyilván több szinten el kell tudni mondani azt, hogy mit jelent az állampárt. Mit jelent az, amikor kiépül egy olyan demokratikus rendszer, amelyik leépíti teljesen a politikai riválisait, amely a direkt terror eszközeihez nyúl. Leszámolt a nem kommunista politikai pártokkal, majd a baloldali pártokkal, a szocdemekkel, végül a saját belső ellenzékével is, politikai perek, erőszak, internálás, bebörtönzés, kivégzések révén leszámolt az önálló autonóm tulajdonosrétegekkel. Leszámolt az alternatív kulturális, gazdasági elittel és leszámolt az egyházakkal, amelyek a társadalomban a legszervesebben beágyazott, nem marxista világnézetet képviselték. Ez egy rendszeresen fölépített program volt, amelyik újabb és újabb ellenségeket generált, és közben egy óriási propagandagépezetet indított be. Ezt el tudjuk mondani a struktúra szintjén, de hogy ez érthető és átélhető legyen, az az egyéni történetekből bontakozik ki. Hogy mit jelent az, amikor egy fiatalember, aki 1944-ben ellenáll a nyilasoknak, benne van a diák fegyveres ellenállásban, Gömbös-szobrot robbant, 1945 után hamarosan már a kommunista politikai rendőrség fogdájában találja magát, és amikor azt mondja, hogy hát kérem, én hogy lehetnék fasiszta, amikor Gömbös-szobrot robbantottam, akkor azt mondják neki, hogy aki tudott robbantani ’44-ben, az tud robbantani ’45-ben is. Ez Benkő Zoltán, aki utána a recski titkos kényszermunkatáborban találja magát, aztán 1956-ban ott van a forradalom sűrűjében, és utána emigrációba kényszerül. Ez egy fiatal közgazdászhallgató története abból a sok ezerből, amelyikből összefonódva tudjuk elmondani azt a nemzeti emlékezetet, amiben mindenki megtalálja a számára rokonszenves történetet. Ezeknek a portréknak a sora ad arcot a történelemnek, hozza közel és teszi személyessé.

Hogy lehet például elmagyarázni az internálás fogalmát? Vagy a recski munkatábort?

Egy olyan világban próbáljuk megértetni, ahol a szabadság teljesen természetes emberi létünk és a mindennapjainknak elidegeníthetetlen része, hogy milyen az, amikor egyszer csak letartóztatnak valakit úgy, hogy a családja sem tudja, hogy hova viszik, hogy még bírósági eljáráshoz sincsen joga, hiszen azokat internálták, akiknek még egy bírósági pert sem tudnak a nyakába akasztani. Mondok egy példát. Gábori György származása révén megjárja Dachaut, szocdem kapcsolatai vannak és Justus Pálnak, az egyik legjelentősebb magyarországi marxista gondolkodónak a köréhez tartozik. Justust 1949-ben letartóztatják a Rajk-perben, és elítélik, majd után a Justus-körre is kiterjed az ÁVO figyelme, és letartóztatják Gáborit is. Azzal akarják perbe vonni, hogy vallja be, csokoládétáblába bugyolálva kémadatokat juttatott el a Justusnak, de Gábori erre nem hajlandó. Nem tudják őt perbe fogni, és ezért Recsken találja magát az internálótáborban. Családja nem tud róla semmit. Megint csak így tudjuk elmondani, hogy mit jelent az, hogy itt Magyarország szívében zárja úgy el valakit a kommunista politikai rendőrség egy kényszermunkatáborba, hogy arról sem a szűkebb, sem a tágabb környezete nem tud semmit, majd amikor szabadul, aláíratnak egy papírt arról, hogy nem volt Recsken és erről nem beszélhet. Ez a jobbik eset, a rosszabbik, hogy utána bíróság elé állítják, és ugyanolyan abszurd vádakkal, de elítélik, és börtönben folytatja a fogva tartást. Vannak bizony olyanok is, akiknek a szabadulás fejében alá kell írniuk az együttműködési nyilatkozatot a politikai rendőrséggel. Ilyen embertelen, cinikus kényszerválasztások elé állítanak embereket a szabadság fejében. Ezt mindenki megérti. Ezt megérti egy mai fiatal is, és erre igenis van nagy fogadókészség és nyitottság, ha ezeket a személyes döntési dilemmákat, határhelyzeteket tudjuk közel hozni a fiatalokhoz.

Befejezték az állampárt idején működő jogi hivatásrendek vizsgálatát?

Egy nagy részét az ’56-os megtorló pereket tekintve sikerült lezárnunk. Ebben benne vannak az ’56-os megtorló perek ügyészei, bírái, a laikus népbírái, akik legalább olyan fontosak, hiszen ők voltak azok, akik garantálták a megfelelő politikai ítéletet akkor is, ha netán a bíró valami miatt nem volt eléggé pártos. Van egy folyamatban lévő komoly kutatás, mert ennek az új jogi apparátusnak a létrehozása nem volt egyszerű, ki kellett termelni, és erre létrehozták a Bírói és Ügyészi Akadémiát, amelyik tulajdonképpen egy jogi gyorstalpaló volt, és az volt az ötvenes években a célja, hogy a megfelelő kommunista káderanyagot a jogszolgáltatás különböző területeire helyzetbe tudja hozni. Egy hihetetlen izgalmas kutatás végső fázisához jutottunk. És egy újabb nagy fába vágtunk a fejszénket, hiszen eddig csak az ’56 utáni perekről beszéltünk, de ott van a ’45 és’56 közötti időszaknak az óriási peranyaga, több mint ezer ember kivégzéssel végződő koncepciós pere. Megkezdtük ennek a peranyagnak is a feldolgozását, és legalább annyira fontos a jogászi apparátus mellett a vizsgálótisztek, a politikai rendőrség szerepének a vizsgálata, hiszen sokszor ott készültek el a vádiratok, hogy kit mivel vádoltak, kiből mit vertek ki, az a politikai rendőrség boszorkánykonyhájában dőlt el. Hihetetlen izgalmasak azok a karrierpályák, amelyek elindulnak ’45-ben, ’48-ban a Rákosi-korszakban, és aztán utána ’56 után az úgynevezett konszolidált Kádár-rendszerben is folytatódnak. Ez arra is új választ fog adni, hogy mi a kontinuitás a Rákosi- és a Kádár-rendszer között, nem a vezető apparátusban, hanem abban a szürke zónában, amelyik ezt a két rendszert tartotta.

Az látszik-e már, hogy az emigráció mekkora veszteséget okozott Magyarországnak?

Ez megint csak egy óriási témakör. A XX. századi magyar történelem veszteségtörténetek sorozata, és ebben benne van az emigráció is. Minden szempontból óriási szellemi vérveszteséget jelentett az országnak. Nem beszélve arról, hogy ahogy szabadulnak fel az iratanyagok, azért azt is lehet látni, hogy a magyar állambiztonság hihetetlen energiákat fordított, különösen ’56 után arra, hogy az egyébként is sokszínű emigrációba sikeresen beépüljön, és megpróbálja bomlasztani, egymás ellen fordítani a különböző köröket. Amikor megnyíltak részlegesen a határok, és az emigrációból jöhettek vissza Magyarországra különböző csoportok, akkor is a magyar állambiztonság elképesztő energiákat fordított a bomlasztásra, a konfliktusok, dezinformációk terjesztésére. Óriási történet a magyar emigráció és a magyar társadalom kapcsolata.

Meg lehet írni itthon? Van ehhez anyag?

Ez nem egy egyszereplős vállalkozás. Tulajdonképpen ’44-től el kell kezdenünk ennek a feltérképezését, újra és újra fogalmazódnak meg olyan programok, amelyek csak arról szólnak, hogy az emigráció irathagyatékát legalább másolatban Magyarországra kellene hozni. Hihetetlenül fontos irathagyatékok vannak, részben külföldi levéltárakban, részben családoknál, amelyeket az enyészettől, a veszteségtől kell megóvni, és akkor utána jön rá még az az elképesztő iratanyag, amit a pártállam a magyar emigrációról termelt. Ez egy sokszerzős, sokszereplős, összetett, nagy feladat, ami még a történészekre vár.

Címlapról ajánljuk
Orbán Viktor: a háborút az Európai Unió elveszítette

Orbán Viktor: a háborút az Európai Unió elveszítette

Miután szombaton évzáró nemzetközi sajtótájékoztatót tartott a miniszterelnök, vasárnap este az M1-nek is interjút adott. Meglátása szerint Brüsszel nagy árat fog fizetni azért, hogy még mindig úgy gondolja, mindent az eddigiek szerint kell tovább csinálni. Ukrajnában és a világban is új realitás van, ehhez kell alkalmazkodni, Magyarország is ezt teszi a gazdasági semlegességgel és a jövő évi költségvetéssel is. "Jobban fogunk élni, de hogy szebben tudunk-e, ez a kérdés" - zárta az interjút.
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.12.23. hétfő, 18:00
Gálik Zoltán
a Budapesti Corvinus Egyetem docense
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×