Az Európai Bizottság 157 millió eurós büntetést szabott ki a Guccira, a Chloéra és a Loewe-re. Nem azért, mert túl sokat kérnek a termékeikért, hanem mert meg akarták mondani a kiskereskedőknek, hogy ők mennyit kérhetnek. A Kering-birodalomhoz tartozó Gucci kapta a legnagyobb számlát, 119,7 millió eurót, míg a Chloé 19,7, a Loewe pedig 18 millióval lett szegényebb.

A vád szerint a márkák maximalizálták a kedvezményeket, ajánlott árakat tettek kötelezővé, és megmondták, mikor lehet leárazni. A szabályszegés nyolc éven át tartott, 2015-től 2023-ig. A vállalatok végül együttműködtek, így a bírságuk mérsékeltebb volt, mint az első javaslatok.

A luxus mindig is a hiányra épített. A Gucci táska nem csupán egy szépen megmunkált bőrdarab, hanem egyben egy bársony kordon is, amely elválasztja az átlagot a kiválasztottaktól. Az exkluzivitás a gazdasági világ Mona Lisája. Nem a festék, hanem a prezentáció adja az értéket. A luxustermékek esetében a szűkösség az, ami a vágyat szüli. A közgazdaságtan régóta ismeri ezt az összefüggést. Az érték szubjektív, és a nehezen elérhető árucikkek többet érnek, mint a mindenki által megvásárolhatóak.

Csakhogy az EU versenyjogászai most ollót ragadtak, és belevágtak a bársony kordonba. A vizsgálat 2023-ban indult titkos razziákkal, és feltárta, hogy a márkák szinte teljes termékskálán árfixálást alkalmaztak. Voltak butikok, amelyeknek tilos volt akciózni, másoknak csak akkor engedték a leárazást, ha a központ jóváhagyta. Gucci még egy termékvonalát is megtiltotta online árusítani, nehogy az internet lenyomja az árakat. Ez a magatartás pedig sérti az EU-s szerződés 101. cikkét, ami tiltja a versenyt torzító megállapodásokat.

A döntés messze túlmutat a divaton. Ez a történet arról szól, hogyan próbálja Európa újradefiniálni a felső polcot a XXI. században. A luxusmárkák szerint az árkontroll a márkaidentitás védelme. Ha egy ilyen cég akciózik, akkor a presztízs inflálódik. A bizottság viszont másképp látja. Szerintük fogyasztóellenes az, ha a piacot díszletként használják.

Tény, hogy a luxus értéke nagyrészt az árak magasságából ered. Ha Brüsszel eléri, hogy a Gucci-táska annyiba kerüljön, mint egy átlagos prémium termék, azzal nemcsak a fogyasztót védi, hanem egyben újra is rajzolja az exkluzivitás határait. Mi történik, ha a luxus demokratizálódik? Vajon attól, hogy több ember engedheti meg magának, kevesebben akarják majd?

Közgazdász szemmel nézve a luxuspiac mindig is finom egyensúlyjáték volt a kínálat mesterséges korlátozása és a vágy felfokozása között. A limitált széria valójában a szabályozott hiány közgazdasági színháza. Amikor az EU fellép az árfixálás ellen, az nem csupán jogi döntés, hanem az exkluzivitás természetét támadja meg.

Ha a luxus többé nem kontrollálhatja a hozzáférést, mi marad belőle? Mi lesz az imázzsal? Adott helyzetben az európai luxus egyre inkább hasonlít az 1700-as évek végi Versailles-hoz. A kapuk még aranyból vannak, de a tömeg már gyülekezik odakint.

A kérdés tehát nem az, hogy a Gucci hibázott-e. Hanem az, hogy Európa képes-e versenyképes maradni úgy, hogy közben lebontja a falakat, amelyek a luxus mítoszát tartják fenn. Mert a bársony kötél nemcsak a bejutást korlátozta, hanem identitást is adott azoknak, akik mögötte álltak.

A bizottság döntése tehát nem csupán pénzügyi hatásokkal jár, hanem egyben kulturális kihívás is. Egy üzenet a kontinens legfényesebb márkáinak, hogy a szűkösség többé nem lehet árazási eszköz. Így talán eljön az idő, amikor a Gucci-táska nem azért lesz státuszszimbólum, mert ritka, hanem mert okosan, etikus módon készült.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense