Hegymászás közben, bizonyos magasságban megjelenik a hegyibetegség. Ahogy magasabbra kerülünk, mind kevesebb a levegőben az oxigén és tüdőnkkel már nem tudunk annyi oxigént fölvenni, amennyire testünk sejtjeinek szüksége volna.

Azoknak a szervezete, akik eleve hígabb levegőben születtek és fönt, a hegyekben élnek, alkalmazkodik ehhez a helyzethez, és ezért jobban bírják az ilyen körülményeket. Kutatók már korábban is foglalkoztak azzal, hogy a hegylakók kevesebb ideig vagy tovább élnek-e, mint a síkvidékiek, de az eddigi vizsgálati eredmények ellentmondó adatokat eredményeztek.

A gond az volt, hogy a hegyekben élők gyakran más etnikai csoporthoz tartoztak, életmódjukat, körülményeiket sem lehetett a síkságon lakó emberekéhez hasonlítani. Most David Fäh és munkacsoportja Svájc német területén svájci megbízhatóságú adatokat gyűjtött 1,64 millió ottani lakos életéről és haláláról.

A vizsgálati értékelésbe került svájciak nagyon hasonlóan éltek, mind a hegyekben születtek és laktak, legfeljebb lejjebb vagy magasabbra költöztek születésük után. Életkoruk 40 és 84 év között volt, lakhelyük pedig 269 és 1960 méter magasság között helyezkedett el. A vizsgálat résztvevőinek létszáma és a megfigyelési idő alapján a számítások 14,5 millió életévre vonatkoztak. A munkacsoport az 1990 és 2000 közötti halálozási statisztikákból dolgozott.

Eszerint minden 1000 méternyi magasság 22 százalékkal csökkenti a szív- és érrendszeri betegségben történő elhalálozás kockázatát, és 12 százalékkal az agyi katasztrófa okozta halál rizikóját. Az 1000 méter nagyjából a főváros, Bern és Davos, a világhírű alpesi síparadicsom közti magasságbeli különbségnek felel meg.

Érdekes módon azok, akik valahol a hegyekben látták meg a napvilágot, de később alacsonyabban fekvő helyre költöztek, megőrizték a magasabb élettér előnyeit, ők voltak a legegészségesebbek, viszont akik lejjebb születtek, mint ahol később éltek, azoknak esélye az infarktusra vagy szélütésre lakhelyük magasságával arányosan emelkedett.