Horváth István hegesztő (1936–1957) – Csepeli ellenállás + Bakony, 1957. január 26.

Portré

„Ketten öcsémmel elhatároztuk, hogy fegyvereket fogunk szerezni, és mikor az első lövés eldördül, akkor mi is újra nekikezdünk” – mondta tárgyalásán Horváth István, aki az ’56-os forradalom vérbe fojtása után társaival még decemberben is folytatta a fegyveres harcot Zirc környékén.

Horváth István 1936-ban született Budapesten, apja cipészsegéd volt, anyja háztartásbeli. Az elemi iskola után 1948-ban Csepelen ipari tanulónak állt. Több helyen dolgozott, mindenhol rövid ideig. 1953. április 6-án néhány társával megpróbált Nyugatra szökni, amiért egy év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után továbbra is gyakran váltogatta munkahelyeit.

A forradalom híre Hatvanban érte, október 24-én reggel érkezett haza, s megtudva, hogy nagyobbik öccse, László eltűnt, a keresésére indult. „Ha megtalálom, hazamegyek, ha pedig nem, akkor harcolok én is” – vallotta később. Két napi hiábavaló kutatás után csatlakozott is a felkelőkhöz. Belépett a csepeli nemzetőrségbe, a november 4-i szovjet intervenció után részt vett Csepel védelmében és a szigetre vezető hidak felrobbantásában. Csoportjával együtt november 9-ig kitartott a szovjet túlerővel szemben.

Öccsét, aki a Corvin közben harcolt, a szovjetek Ungvárra deportálták, ahonnan november végén hazaengedték. Ekkor együtt fegyvereket kezdtek gyűjteni, amiért egy hétre őrizetbe vették őket. Szabadulásuk után, december 6-án néhány társukkal a Bakonyba mentek, mert Budapesten az a hír kapott szárnyra, hogy Maléter Pál honvédelmi miniszter ott szervezi az ellenállást, s már hatvanezer embert gyűjtött maga köré. A valóságban Malétert már november 3-án este tőrbe csalták és fogságba ejtették a szovjetek. Társak híján így maguk alakítottak ellenállócsoportot, amelynek Horváth lett a parancsnokhelyettese. December 12-én megtámadták a bakonybéli belügyminisztériumi üdülőt, a tűzharcban egy tűzoltó főhadnagy súlyosan megsebesült. Másnap lefegyvereztek két pénzügyőrt. A karhatalmisták valóságos hajtóvadászatot indítottak ellenük, s december 22-én szovjet segítséggel Porva és Bakonyszentlászló között, az aliszkai turistaháznál elfogták őket.

Ügyükben az 1956. december 11-én bevezetett statárium szabályai szerint jártak el, így az eljárás szigorúan a decemberi cselekedeteikre korlátozódott, Horváthnak a forradalom alatti tetteit azonban súlyosító körülményként figyelembe vették. Az 1957. január 10-én Székesfehérváron megtartott tárgyaláson a Budapesti Katonai Bíróság Gaál Sándor főhadnagy vezette rögtönítélő tanácsa Horváthot fegyver- és lőszerrejtegetés, emberölés és rablás kísérletéért halálra ítélte. Négy, többségükben fiatalkorú társa öt és tíz év közötti börtönbüntetéssel „megúszta”.

Horváth István kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács 1957. január 18-án elutasította, s január 26-án a Székesfehérvári Megyei Börtön udvarán kivégezték.

Források és irodalom

• Horváth István és társai pere Hadtörténelmi Levéltár Budapesti Katonai Bíróság (Rgt.) 2036/1957
• 1956 Kézikönyve III. Megtorlás és emlékezés. A kézikönyv főszerkesztője Hegedűs B. András, a kötetet szerkesztette Kende Péter. 1956-os Intézet. Budapest, 1996.
• Eörsi László: 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő. Budapest a forradalom napjaiban. Szentpétery Tibor fotóival. Rubicon-Ház, Budapest, 2006.

Idézetek

Részlet bírósági vallomásából (tárgyalási jegyzőkönyv, 5. oldal): „[november] 24-én visszamentem Csepelre. Otthon öcsémmel találkoztam, aki mondta, hogy kb. 500 fővel elvitték, és Ungvárról mint fiatalkorút küldték vissza. Ebben az időben volt a néma tüntetés, és szó volt arról is, hogy harc lesz, hallottam továbbá arról is, hogy Maléter ezredes 50-60 ezer harcossal, akik között szovjetek is vannak, a Bakonyban tartózkodik. Ekkor öcsémmel elhatároztuk, hogy szerzünk fegyvereket és mi is odamegyünk.”

A kivégzésének napján megjelent Népszabadság híreiből – 1957. január 26.

A magyar szakszervezetek váljanak a munkáshatalomért a munkásosztály ügyéért bátran és nyíltan kiálló osztályharcos szervezetekké! – a Szakszervezeti Tanács X. teljes ülése

(...) A magyar munkásosztály nem a szocializmus, hanem annak eltorzítása ellen lépett fel. (...)

(...) A békés tüntetők még fel sem ocsúdhattak, és az események irányítását máris azok tartották kezükben, akiknek célja nem a hibák kijavítása, hanem a régi rendszer visszaállítása volt. (...)

(...) A szocialista demokratizmus, a dolgozók bevonása a politikai életbe, sem fejlődött megfelelően. A vezetés bürokratikus eltorzítása lehetetlenné vagy formálissá tette a dolgozók beleszólását az ország sorsának irányításába mert az ország akkori vezetői megfeledkeztek a legfontosabbról:

1. hogy a szocializmus építésének együtt kell járnia a dolgozók életkörülményeinek javulásával; (…)

Az Arcok 1956-ból sorozat korábbi cikkei itt olvashatók.