A Liverpooli Egyetem tudósai Emma Nelsonnal az élen összefüggést vélnek ugyanis felfedezni az ujjak hossza és a promiszkuitás között. Ennek jegyében vizsgálataik során a 4,4 millió évvel ezelőtt élt Ardipithecus ramidus, a 3-4 millió évvel ezelőtt élt Australopithecus afarensis, a 28 ezer évvel ezelőtt kihalt neandervölgyi ember, valamit a 90 ezer évvel ezelőtt megjelent anatómiailag modern ember csontmaradványait vizsgálták.

A kutatás során a mutatóujjnak a gyűrűsujjhoz viszonyított hosszát vizsgálták. Emma Nelson csoportja egy korábbi vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a magzati androgén hormonok szintje befolyásolja az ujjak hosszát és a gyermek későbbi viselkedését. A férfihormonok magas szintje növeli a gyűrűsujj hosszát a mutatóujjhoz képest. Az androgén hormonok méhen belüli szintje kihat a későbbiekben az egyén agresszivitásra, s a szexuális étvágyára is.
A vizsgálat szerint a neandervölgyi ember és a korai modern ember esetében a gyűrűs és a mutatóujj hossza közötti különbség kisebb volt, mint a legtöbb ma élő embernél. Következésképp magas volt a magzati androgén hormonok szintje, így agresszívabbak voltak, és gyakrabban cserélték partnereiket, mint a mai emberek.

Az Astralopithecus afarensis a jelek szerint monogám volt, az Ardipithecus ramidus viszont rendkívül változatos szerelmi életet folytatott, promiszkuitás vonatkozásában leginkább a ma élő főemlősökhöz hasonlított.

Mint a kutatók rámutatnak, további fosszíliákat kell vizsgálni, hogy teljes mértékben megértsék a két utóbbi csoport "társasági" életét.

A tudósok rámutatnak, hogy a promiszkuitás evolúciós szempontból előnyt jelentett a monogámiával szemben, hiszen a géneknek lényegesen szélesebb "kínálatát" biztosította.

"A párkapcsolat általános az emberek között, ám nem tudjuk, hogy a promiszkuitást mikor váltotta fel a monogámia" - hangsúlyozzák a kutatók, akik eredményeiket a Proceedinngs of the Royal Society B brit tudományos folyóiratban tették közzé.